2010.12.19 – Embernek fia—14/8/2

Bibliai olvasmány: Mt 11,1-19.


– advent 2010/4. –

Munkálkodjatok ne az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, a mely megmarad az örök életre, a melyet az embernek Fia ád majd néktek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten. Jn 6, 27.

Kedves Atyámfiai, Testvéreim!

Mielőtt bármit is közölnék a szentleckével, vagy az ember fia kifejezéssel kapcsolatosan, hadd idézzek egy gondolkodót, aki szépen bevezeti további mondanivalómat: „Amikor az ember érzi, hogy úgy szeretik amilyen, amikor bizalmat és szeretetet tapasztal, akkor szíve mélyén táplálékot kap. S ha minket a többiek táplálnak, ez felhívás arra, hogy mi is táplálék legyünk azok számára, akik szenvednek, akik magányosnak, szerencsétlennek érzik magukat. Az ember így megtanul eledellé válni.” /Jean Vanier/.

Advent utolsó vasárnapja van, s amikor legközelebb találkozunk, akkor szomorúan, vagy boldogan, az ünnep alkalmából fogjuk köszönteni egymást. Szomorúan, mert nem teljes az ünneplésünk, hiszen valaki időközben kiszállt életünk vonatából, s így helye üresen és hidegen maradt otthonunkban. Boldogan, mert megvalósult néhány álmunk, melyet éppen a karácsonyi ünnepre terveztünk. Bárhogy legyen is, mi Isten akaratában megnyugodva, hitünk szerint elmondjuk – ha élünk, hogy Isten neve mindenkor legyen áldott. Ma a várakozásunk utolsó ünnepnapján forduljunk még egyszer az ember fia felé, és nézzük azokat az újszövetségi megjelenéseket, melyek bele tartoznak az említett fogalomtársításba. Látni fogjuk – főként a múlt vasárnap elmondottak szem előtt tartása mellett, hogy végre azokat a bibliai formákat vehetjük szemügyre, melyek közelebb állnak a szívünkhöz, tartalmukban megnyugtatók és ugyanakkor ismerősen csengnek a fülünkben is. Öt területről gyűjtögettem össze az embernek fiához kapcsolódó újszövetségi kifejezéseket, melyek együttes bemutatása – amint tapasztalhatóvá válik – igen érdekes és ugyanakkor változatos képet mutat.

1). Az első nyomban a hit területére visz bennünket. Sőt azt kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem is unitárius, de mint sok más vallásos képzetet, ezt sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Nem rég bekapcsolódott gyülekezeti életünkbe egy kedves atyánkfia, aki az egyik testvérfelekezethez tartozónak tekintette magát, de amellyel sok vallásos nézet miatt nem értett egyet. Amint megjegyezte, ezek közé tartozott többek között a megdicsőülés gondolata is. János evangéliumában ezt a következőképpen olvassuk: „Most dicsőítteték meg az embernek Fia, az Isten is megdicsőítteték ő benne.” (Jn 13, 31.). Mit kell értenünk nekünk az előbbi üzenetből? Figyeljünk először arra, hogy Isten dicsősége valósággá válik az embernek fiában. Miként? Főként annak az engedelmességnek köszönhetően, melyről tanúbizonyságot tett azáltal, hogy bár megváltoztathatta volna az események kimenetelét, mégis vállalta „sorsát”. A kereszthalál nem jelenti egyáltalán elbukását, valamilyen végső tragédiát, hanem éppen ennek ellenkezőjét. Új világ kezdődik, melyben nem annyira a felebarát, hanem a minden embertárs iránti szeretet veszi át a vezető szerepet. Amennyiben ettől kezdve a Jézus –követők elfogadják életük elsődleges követelményeként az egymás iránt gyakorolt szeretet cselekvését, akkor ezzel maguk is felvállalják, szavaikkal, testükben-lelkükben dicsőítik Istent.

2). A második megjelenési forma az ún. jövendölésekkel kapcsolatos. Nem kívánok ennek részleteibe bocsátkozni, bár fontos, ha éppen most, advent utolsó vasárnapján ismét belekapaszkodunk a korábbi jövendölésekbe és ezek szemszögéből figyelünk Jézus születésére. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy az emberfia kifejezésekkel főként akkor találkozunk, amikor egy későbbi visszajövetelére figyelmeztetik azokat, akik nagyon remélnek a végső igazságszolgáltatásban. Nekünk, unitáriusoknak ezzel kapcsolatosan is vannak fenntartásaink, viszont elég gyakran találkozunk olyan felfogással is, miszerint mégis csak kell lennie majd egy olyan alkalomnak, amikor Isten jutalmat, vagy büntetést mér annak függvényében, hogy ki, mit érdemel. Erről a napról beszél Jézus, amikor kimondja, hogy, amikor „a városban üldöznek titeket, szaladjatok a másikba. Mert bizony mondom néktek: be sem járjátok Izráel városait, míg az embernek Fia eljövend.” (Mt 10, 23.). Nincs most időm arra, hogy részletezzem saját véleményemet a fenti állítással kapcsolatosan. Számomra Jézus minden egyes alkalommal „visszajön”, itt van jelképesen, ahányszor figyelmeztet valaki, vagy valami az igazságszolgáltatás lehetőségére, vagy tényére. Ez lehet egy váratlan életfordulat, de egy olyan lelki feltöltődés is, aminek kapcsán ráébredünk, hogy mennyire fontos, hogy jót tehettünk valakivel, vigasztalást nyújthattunk valakinek.

A harmadik és egyben egyik nagyobb csoportot jelenti az a számos megjelenési forma, melyben a sok tulajdonsággal rendelkező ember fiával, Jézussal találkozhatunk. Ezek közül válogattam néhányat. Először a magvető jelenik meg előttünk, aki így szól: „A ki a jó magot veti, az az embernek Fia;” (Mt 13, 37.). Ezt követően az úr Nyugtat minket, aki „a szombatnak is Ura” (Mt 12, 8.), ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármilyen formában uralkodna embertársai fölött. Jézus ugyanis szolga. Ahogy ő mondja? „az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon” (Mt 20, 28.) másokat. Sőt ennél többre is számíthatnak azok, akik keresik az ő közelségét. Baráttá is válik, amennyiben mások is így akarják. Igaz, nem abban az értelemben, ahogy ezt megszoktuk általában az életben és másként, mint ahogy vélekedünk egy barátságról. „Eljött az embernek Fia, a ki eszik és iszik, és ezt mondják: Ímé a nagy étü és részeges ember, a vámszedők és bűnösök barátja!” (Mt 11, 19.). Amikor meglátjuk őt a bűnösök társaságában, akik élvezik az ő barátságát, akkor nem a bú feledtető tivornya juthat csupán eszünkbe, hanem a vallásos tartalom, ami miatt Jézus vállalta azokkal az emberek a közösséget. Szavát adja a Mester, hogy számíthat rá bárki, aki elfogadja tanítását, mert amennyiben valaki „vallást tesz én rólam az emberek előtt, – mondja -, az embernek Fia is vallást tesz arról” (Lk 12, 8.). Végül, de nem utolsó sorban szemünk elé tárul a szavát álló, bizonyságot tevő Mester alakja, aki egyszerre csak életnagyságban jelenik meg a „reménylett dogok valóságában”. Megtudjuk tőle, hogy „azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, a mi elveszett.” (Lk 19, 10.). Bár sok meghasonlás történt az emberek között és a családokon belül is, mindenkit megnyugtat, hogy Jézus nem azért jött, hogy „elveszítse az emberek lelkét, hanem hogy megtartsa.” (Lk 9, 56.). Azt értem ez alatt, hogy sokszor úgy érezhetjük, hogy összeomlik körülöttünk az egész világ. Ezt okozhatja életünk váratlan fordulata, vagy éppen a csalódás, melyet embertársaink figyelmetlensége tett elviselhetetlenné. Nem az a fontos, hogy életünk kegyetlenségére fektessünk hangsúlyt, vagy embertársaink elmarasztalásával foglalatoskodjunk, hanem azzal vigasztal Jézus, hogy bármennyire is elkeseredett legyen a lelkünk, lesújtó a helyzetünk, van esélyünk a felemelkedésre. A szeretet képes arra, hogy visszahelyezzen minket régi állapotunkba, hiszen Istenbe kapaszkodhatunk most már, aki soha nem engedi többé, hogy hasonló megtörténjen velünk.

3). A fentiekben többnyire a beszéd, a tanítás, a biztatás állt a középpontban. Jézus megjelenésével viszont elkezdődött egy cselekvés-sor, melyre mindnyájan biztatást kapunk. Vagyis nem csak arról beszél, hogy milyenek kell legyünk, miként kell cselekednünk, hanem hív, hogy tetteinkkel kövessük őt. Így láthatjuk az embernek fiát cselekvés közben, amikor táplál, jön-ül-megy, szégyell, ítél stb. Cselekedeteinek kiemelkedő bizonyítéka éppen a mai szentleckénk, melyben különös megfogalmazásban tárja elénk az örökéletre szóló eledel szükségességét. Nem megyek bele a mindennapi kenyér előteremtésének aggodalmaiba, fáradozásába, de gondoljuk csak el, hogy mennyi törődés kering e faladat körül. Ezzel szemben milyen kevés energiát szánunk arra a lelki eledelre, mely nélkül értékét veszíti a valóságos kenyérért történő szaladás. Mi, unitáriusok úgy érezzük időnként, mintha riogatnának az evangéliumi tudósítók, amikor ébren tartják bennünk a visszatérő Mester számon kérő tekintélyét. Én inkább azt a kérdést dédelgetem, hogy amennyiben ez megtörténik, akkor milyen emberek fogadják őt? Vagyis, ahogy olvassuk: „az embernek Fia mikor eljő, /…/ talál-é hitet e földön?” (Lk 18, 8.). Ez mindennél lényegesebb. Fontos megállapítanunk magunkról, hogy van-e hitünk, mellyel várjuk őt pl., most az adventi úton. Nem nyugtathat meg az a tudat, hogy elegendő némi csodálkozás a jászolbölcsőnél, hiszen amíg tanítóvá, Mesterré cseperedik a gyermek, addig van időnk kiterebélyesíteni magunkban a megfelelő hitet. A rendelkezésre álló idő mindig bizonytalan bármelyikünk életében és azt is figyelembe kell vennünk, hogy Isten „időmérő eszközén” más beosztásban szerepelnek az órák, a napok, az évek. Számunkra fontos a cselekvő Jézus és ezért tisztelettel vagyunk testvérfelekezeteink vallásos felfogása iránt. Minket azonban nem boldogít, hogy fejedelemként „ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől.” (Lk 22, 69.). Még kevésbé tudjuk elképzelni Jézusról, hogy tevékenyen kiveszi részét az emberek, embertársai fölötti ítélkezésből (Jn 5, 27.). A cselekvő, szüntelen tettre kész tanító akkor marad a helyzet magaslatán, amennyiben továbbra is bebizonyítja követőinek, hogy következetes abban, amit az első pillanattól kezdve mondott, tanított, cselekedett. Az új világ erre a szeretettel teljes bizalomra épül és nem valami más találmányra. Nem kell azonnal egyfajta fenyegetésként megélnie senkinek, ha Jézus a szégyenkezésről beszél, amikor kimondja, hogy ha „valaki szégyel engem és az én beszédeimet /…/, az embernek Fia is szégyelni fogja azt” (Mk 8, 38.). Végül pedig a cselekvési sort az elmenetelével kell zárnom, pedig a várakozási időszak utolsó vasárnapjában, lassan hetében járunk, amikor inkább a megérkezéssel kellene foglalkoznunk. Ennek ellenére mégis mondom Jézussal, hogy „Az embernek Fia jóllehet elmegyen, a mint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, a ki az embernek Fiát elárulja” (Mt 26, 24.). Nekünk két nagy élményt adott ajándékba a gondviselő Isten. Az egyik, ami fájdalmat is okoz mindenkor, miszerint az emberi akarat keresztre kényszeríti Jézust. Akkor arra törekszünk, hogy soha ne legyünk és maradjunk abban a tömegben, amely „Feszítsd meg-et” kiált a Mester felé. Kellemetlenül visszacseng fülünkben Jézus szava: „Aludjatok immár és nyugodjatok. Ímé, elközelgett az óra, és az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik.” (Mt 26, 45.). A második élmény a születése. Karácsonykor abban járunk, hogy minél tisztább lélekkel járuljunk a jászolbölcsőjéhez és lehetőleg nyílt szívvel elmondjuk, hogy mit adunk hozzá az ünnephez. Bármennyire is kerülgetjük a kérdést, vagy az adandó választ, előbb-utóbb ki kell mondanunk a tagadhatatlan igazságot. Amikor elmúlt az ünnep és elmúlik a szeretet, amikor a gyermek és a felnőtt eldobja megunt játékát, abban a pillanatban bekövetkezik az „árulás”. Ettől kezdve a mentegetőzés veszi kezdetét, s egy újabb, nagyon hosszú várakozás, amikor ismét ott állunk a megfeszítés keresztje alatt, vagy a születés bölcsőjénél, arra az időre halogatva a válaszadást: Hová lett, miért maradt el a boldogságunk? Miért nem övezte a megelégedés köszönet-hangja a karácsonyi, roskadozásig megterített családi asztalt? Ekkor eszünkbe juthat nekünk, akik hallottuk a mai szentleckét, akik jelen vagyunk ezen az istentiszteleten, hogy bizony a lelki eledelre esett a legkevesebb hangsúly, s a bőség kosarába elfeledtük akkor betenni az örökéletre szóló, jézusi táplálékot.

Amikor súlyos érzelmi válságon vagy túl, ne a nehéz pillanatokra emlékezz, hanem arra gondolj, milyen jó, hogy ezt az akadályt is legyőzted. (…) Örök életedre vésd az eszedbe a jó dolgokat, amik a nehézségekből születtek. Ezek bizonyítják, hogy erős vagy, és önbizalmat adnak, hogy ezután bármilyen akadályt át tudj ugrani.” /Paulo Coelho/. Ne feledjük el, hogy már csupán néhány nap áll rendelkezésre, hogy még egyszer szemügyre vegyük, mit is tettünk az ünnepi kosárba. Ki ne maradjon az, amire a legnagyobb szükségünk lesz, ha eljött és elmúlt az ünnep! Ámen.

Debrecen, 2010. december 19.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s