– adventi beszéd 2 –
„Isten ugyanis nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.”
1Sám 16,7
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim!
Advent második vasárnapján az ember gondolatkörében keresek új kérdésre megfelelő válaszokat. Ma két területen gondolkodom „magunkkal” kapcsolatosan, s hiszem, hogy mondanivalóm beilleszkedik a várakozási időszakba.
Mosolyt keltő Diogenész megjegyzése, amikor ezt a feliratot olvasta az egyik ház bejáratán: „Ide rossz embernek bejönni nem szabad”. Erre Diogenész: „És a ház gazdája hol megy be?” (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855.) – Kérdezhetjük mi is sok embertársunktól. Ezzel nincs is baj, ha jó az emberismeretünk, de mi történik, ha rólunk is hasonlóan vélekednek? Igen nagy valószínűséggel fel is teszik embertársaink az azonos kérdést.
Azért indítottam ezzel a gondolattal mondanivalómat, mert a következőkben – advent elvárása értelmében – szembe kell néznünk önmagunkkal. Akkor is, ha embertársaink rendeseknek, vagy, ha bizony gonoszaknak neveznek . Bármilyenek vagyunk is – emberekként -, jó számunkra a vallásos megkülönböztetés, hiszen ennek köszönhetően kimondjuk, hogy Isten teremtett minket. S máris hozzáfűzöm, hogy milyen jó, hogy nem vagyunk egyedül. Persze ugyanezt állítja magáról az egyedül élő, vagy pontosabban „magának élő” ember is. Társas lények vagyunk, s ennek köszönhetően szeretjük, ha közösségben telnek napjaink. Úgy alakítjuk életünket, hogy a lehető legtöbb ideig legyünk azokkal, akiket szeretünk. Mert úgy-e ki nem állhatjuk a rossz emberek társaságát, vagy olyan közösséget, ahol rosszul érezzük magunkat. Akik néhányszor kipróbáltuk ezeket az alkalmakat, még akkor is hangsúlyozzuk, hogy többé nem kérünk belőle, ha az illetőknek kellemetlenséget okozunk őszinteségünkkel.
Maradjunk továbbra is annál a gondolatnál, hogy nem jó az embernek egyedül lennie. Ezért mondtam, hogy általában azokhoz kapcsolódunk, akikkel nemcsak közös az életünk, hanem sok azonos vonás van gondolkodásunkban is: Azonos szemléletmódnak örvendünk – mondogatjuk. Ennek rendjén is feltevődik egy izgalmas kérdés. Milyen szemlélet a meghatározója ennek a közös látásmódnak? Evilági, vagy többnyire lelki síkon haladó? Csak azért kérdezem, Testvéreim, mert általában kelepcébe esünk, amikor ragaszkodásunk mikéntjére adjuk a meggyőző feleleteket. Mit teszünk ilyenkor? Soroljuk, hogy milyen fontosak családtagjaink, rokonaink, barátaink, egy-egy közösség, amelyhez tartozunk, s későn, vagy egyáltalán nem vesszük észre, hogy felsorolásunknak, s az azokhoz fűzött magyarázatunknak szinte kimondottan anyagi vetületeit emlegetjük. Miért esünk ebbe a csapdába? Azért, mert az ember általában azt látja csupán, ami szemei előtt van.
Van mostanra is egy ajánlatom. Pascal gondolatával nézzünk mondataink, érzéseink, kötődéseink mögé. Ő írja egyik helyen, hogy az „ember a természet legcsodálatosabb alkotása. Nem tudja felfogni, mi a test, még kevésbé, mi a szellem, és a legkevésbé, hogyan kapcsolódik e kettő egymáshoz; ez a nehézség csúcspontja – és mégis ez alkotja a lényegét.” Megismétlem az idézetet, ha szükséges, vagy inkább szabad fogalmazásban magyarázom. Mi hogyan állunk testünk és lelkünk összhangjával? Most nem arra gondolok, hogy melyikre fordítunk több hangsúlyt, hanem felismertük-e mindkettőnek fontos voltát, s megteremtettük-e köztük az egyensúlyt? Mert, amennyiben nem, akkor ez legyen a jövő heti, adventi készülődéseink legfontosabb mozzanata.
Egyik pap bácsival kapcsolatosan mesélték az elgondolkodtató történetet. Esperes választás előtt állt a Kolozs-Tordai Kör, melynek rendjén nem akarta senki vállalni az említett kötelességet. Huza-vona után mégis csak megszületett a döntés egy jelöltről, melyet nyomban választás követett. A szavazatok összeszámlálása után kiderült, hogy egyöntetű választási eredmény született. Valaki aztán megkérdezte a megválasztott esperest, hogy miként magyarázza a választás kimenetelét. Ugyanis ha ellenszavazatot nem is, de legalább egy tartózkodást elvárt volna a lelkész társadalom. Mire a megkérdezett, új esperes azt válaszolta, hogy. „Ha ti megbíztok bennem, akkor én ne bízzak meg saját magamban?” Jó kérdés a felelet helyett!
Apropó – bizalom! Ti hogyan álltok ezzel a kérdéssel, testvéreim? Mennyire bíztok meg családtagjaitokban, szeretteitekben, egyházközségi tag-társaitokban? Na és általában a „Vezetőségben”? Csak azért kérdezem, mert ismét szembe találtam magam a zsoltáros megjegyzésével, miszerint „Jobb az Úrban bízni, mint az emberekben (Zsolt 118,9).
Nem a csalódottság hangsúlyával mondom mindezt, hanem rossz tapasztalat hatására. Ahogy néhányszor ismételgetni hallom egyik-másik embertársamat: „Istenben bízzunk, mert az emberektől nincs mit várnunk!”. Itt van nyomban egy másik, adventi kötelesség! Milyen rosszul hangzik a fenti kijelentés! Mennyire bántó még akkor is, ha nem rólunk van szó . És mennyire sértő, ha beleférünk mi is egy kicsit!
Azt írja Pál apostol a Rómabeliekhez írott levelében, hogy „Le kell vetkőzni az ó-embert” (6,6.). Én csak annyival toldom meg az apostol meglátását, hogy le kell vetkőznünk első sorban előítéleteinket. Miért? Azért, mindenek előtt, mert tudnunk kell magunkról, hogy nem vagyunk mindenben a legjobbak. Főleg magaviseletünk terén hagyunk kívánalmakat. Az még nem elég indok, hogy rossznak minősítjük embertársainkat, ne adj Isten szeretteinket, ha ők annak neveznek bennünket. Inkább advent apró gyertyái mellett, merengjünk el ezeknek a megjegyzéseknek valós, vagy valótlan voltán.
Testvéreim! Ezt nem kötelességből, hanem meggyőződéssel mondom. Nem azért hangsúlyozom, hogy végre másnak mutassam be az embert, akit ti soha nem akartok olyannak látni, mint ő saját magát. Vagy nem tudjátok olyannak bemutatni önmagatokat, amilyennek szeretnétek, hogy lássanak az emberek. Minderre azonban nincs is szükség, mert azt is tudjuk a Bibliából, hogy „Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette”. (ApCsel 17,26). S mert ez így is van, akkor nem a mi kötelességünk felállítani a bennünket állandóan elválasztó falakat.
Minden próbálkozásunk arra vall, hogy saját magunkat jobbnak, szebbnek, helyesebbnek mutassuk be a külvilág számára. De szerintem nemcsak, hogy teljesen fölösleges próbálkozásnak bizonyul ez a magatartás, hanem el sem érjük a célt, melyet a mindenkori ember, rendeltetésként kapott Istentől, a világtól, vagy szűkebb és tágabb környezetétől. Ezt a meglátásomat hűen alátámasztja egy idézet, melyről nem tudom, hogy kinek a tollából származik. E szerint: „Az ember élete hasonló a vashoz. Ha használatban van, akkor elkopik, amennyiben pedig használaton kívül van helyezve, akkor megrozsdásodik.” Egyik jelző sem kellemes, de minden értelmes ember levonja a helyes következtetést. Mi jobb, tehát nekünk: Ha hasznára vagyunk a világnak, s közben lassan elfogyunk, vagy azért fogyunk el, mert tétlenül megemészt az idő?
Beszédem vége fele közeledve még két gondolatot osztok meg veletek. Az első arra vonatkozik, hogy harmadik figyelmeztető táblaként az álljon a következő adventi hét folyamán lelki szemeink előtt, hogy nemcsak nekünk, hanem minden embernek méltósága van. A szó igazi jelentésében. Fontoljuk meg a híres mondás minden egyes szavát: „Az ember azzá lesz, amit szeret, már itt lent. Por leszel, ha port szeretsz, s Isten leszel, ha Istent szereted.” Persze, szeressük a földet, és mindent, ami vele kapcsolatos, de tartsuk távol magunkat attól, mi behúz, magával ránt a föld alá.
Végül pedig ne feledjük: „Parányi pont az ember a nagy világmindenségben; hulló falevél, hullámcsapás, amely ma csillog a napfényben, holnap pedig lemerül a mélybe, és nyugtalanul elenyészik.” (Homérosz).
Egy újabb hét pergett le az adventi időszakból, életünkből. Egy újabb hét előtt állunk az adventi készülődés és várakozás mezején. Mutassuk meg egymásnak, hogy parányi létünkre bizonyságot teszünk önmagunkról a világnak. Ámen.
Pap Gy. László 