Unitárius örökségünk

Előszó

Kedves Olvasó!

Tudjuk, hogy amennyiben egy teljes korrajzot várnak tőlünk, akkor megdöbbenéssel tapasztalják, hogy nem teljesítettük igényüket. Nem is vállalkoztunk arra, hogy mindenben kimerítő tudósítást közöljünk rövid múltunkkal kapcsolatosan.

Amikor vállalkoztunk arra, hogy előállunk szerény unitárius örökségünkkel, akkor tettük ezt abban a jóhiszemű meggyőződésünkben, hogy kiléphetünk közösségünk kereteiből, s megismertethetjük magunkat azokkal, akik mindez ideig nem is hallottak rólunk.

Egy parányi részt képviselünk Bihar múltjában, s nem ragadtatjuk el magunkat azzal sem, hogy „szánk íze” szerint befolyásolhatjuk a jövendőt. Azt azonban készek vagyunk jelen szerény írással is kihangsúlyozni, hogy itt voltunk, itt vagyunk, s Isten akaratából itt is leszünk Bihar szívdobbanásában.

Jelenlétünket azért minősítjük Isten akarataként, mert nemcsak Erdélyben van szükség a vallás- hit- és lelkiismereti szabadságra, hanem bárhol a világon. Mi, a mindenkori unitáriusok ennek a szabadságnak vagyunk és leszünk elkötelezettjei.

Tisztelettel ajánljuk olvasásra ittlétünk alig több, mint 70 évét.

Nagyvárad, 2005 március 15.-én.

A Nagyváradi Unitárius Egyházközség nevében: a Kiadók.

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel:

Pap Gy. László lelkész és Kerekes Árpád gondnok

Unitárius örökségünk

Biharon és nagyváradon

Bihar

Zöld István jegyző 1933. december 25.-én[1]. ismertette a jelenlevő közgyűlési tagokkal, hogy a főhatóság hivatalosan is kimondta a bihari leányegyházközség hivatalos megalakulását. Ezen a gyűlésen merült fel annak gondolata, hogy önálló egyházközség legyen a bihar községi, viszont ehhez nem volt meg a számbeliség. Egyetlen megoldási lehetőség mutatkozott, ha a Kolozsvárhoz tartozó „nagyváradi szórványt” mint társegyházközséget csatolnák Biharhoz. Az egyházközség múltjához, de főként annak kezdeti időszakához hozzátartozik, hogy két keblitanácsos, Szabó József és Kéri Károly, 3, illetve egyhónapi teljes ellátást ígért annak a lelkésznek, aki Bihar községbe érkezik. Ez tehát 4 hónapi teljes ellátást jelentett. Az egyházközség történetéhez szorosan hozzátartozik az a pillanat, melyben megtárgyalták a pecsét elkészítésének körülményeit. Ennek rendjén, a pecséten a következő felirat lesz olvasható: Comuna Bisericească Unitariană Biharia, magyarul: Bihari Unitárius Egyházközség. A „Közgyűlés elhatározza továbbá, hogy a két társegyházközség lelkészi székhelye s egyúttal az unitárizmus végvára Bihar legyen.” [2]

Néhány felvezető gondolatot közölök a Bihari egyházközség megalakulásának kezdeti történetéből[3]. A bihari református gyülekezetben történt meghasonlások következtében Zöld István[4] igazgató tanító, számos jómódú gazda pártfogásával megindított egy áttérési folyamatot az unitárius vallásra. A kezdeti időszakban 100-120 ember tért át és kérték a közösségbe történő felvételüket. Miután ez a kitérési mozgalom ígéretesnek bizonyult az unitárius felekezet számára, a Főhatóság Vincze Lajos, volt lelkészt nevezte ki a hívek lelki gondozására.

nagyváradi egyházközség története szorosan összefügg a Bihari Unitárius Egyházközség létrehozásával és működésének kezdeti, de későbbi szakaszaival is. A megjelölt időpontban jelen volt a gyűlésben Dr. Kiss Elek teológiai tanár és Rázmány Mór lelkész mellett Erdő János papnövendék is. Dr. Kiss Elek tanár az „Unitárius Evangélium” c. folyóirat 30 példányát ajánlotta fel havonta, aminek eladásából származó összeget az egyházközségnek adta át.

1934. április 8.-án, Bereczky Dániel gondnok a községhez közel fekvő földjéből „1 kat. holdnyi területet ugyancsak örökre és visszavonhatatlanul unitárius egyházunknak adományoz oly célból, hogy azt temetőnek használják, s azzal az egyházközség bármikor saját belátása szerint rendelkezhet. „Szabó József pénztáros is szólásra emelkedik, s a tőle megszokott nyájas, bizalmat keltő hangon előadja, hogy agyházunk iránti szeretetből és hű ragaszkodásból kifolyólag nejével együtt közös elhatározással ősi portájából, az ucca frontra nyúló, mintegy 70  öl területű telket kiszakít, s azt a rajta levő 12 m hosszú és 5 m széles épülettel együtt örökre és visszavonhatatlanul unitárius egyházunknak adományozza.”[5]

1936. november 8.-án anyaegyházközséggé nyilvánította a közgyűlés a leányegyházközséget.[6] Ezt a döntést megerősítette a Kolozs-Dobokai Egyházkör Közgyűlése is.

1937. február 11.-én a Főhatóság[7] is a bihari leányegyházközséget anyaegyházközséggé nyilvánította. A korabeli Vizsgálószék bejegyzést eszközölt abban a vonatkozásban, hogy a Bihari egyházközségnek bizonyos segélyt irányoztak elő ingatlan vásárlására. Ezt a kérdést természetesen szeretné a Vizsgálószék felszínen tartani és lehető időn belül „dűlőre vinni”.

„/…/ Az egyházközség előhaladásának legnagyobb nehézsége anyagi téren az, hogy a hívek nagyobb része szegény. /…/ „[8] A vallásos szellem ápolása terén a vasárnapi munkaszünet be nem tartása s ennek következtében a templomba járók számának csökkenése, az akadály /…/”.[9]

A lelkészi jelentés – majdnem 4 oldalban – tárgyalja az 1940. esztendőt. Sajnálatos, hogy két fontos tényező befolyásolta az egész egyházközségi életet: az egyik, – amit a lelkész is elsősorban tárgyalt -, éppen a felekezeti türelmetlenség, a másik pedig az általános háborús helyzet teremtette nehézség volt. Sok családi élet került keserű kenyérre, mert nemcsak a természet nem kedvezett, – azaz két éve tartó szegény termés volt -, hanem a családfők zömét is kényszermunkára vitték. A lelkész elég szomorú hangvételű sorait a bevezető utolsó mondata kissé megtöri, amikor kijelentette, hogy „az Isteni Gondviselés ez év aug. 30-án sorsunkat jobbra fordította Erdély egy részének”.

Sajnálatos módon nagyon elmélyült az ellentét az unitáriusok és reformátusok között. Kiderült, hogy a bihari hívek Sulyok István református püspökhöz nyújtottak már be kérelmet. A református lelkész tagadta, hogy illetlen módon viselkedett volna az unitáriusokkal szemben, vagy kemény megjegyzéseket engedett volna meg magának irányukban. Azt azonban hangsúlyozta, hogy Szabó József, gazdaköri elnök még az árvízkárosultak részére rendezett mulatságot is csak abban az esetben akarta beengedni a gazdakör termébe, amennyiben az összjövedelem felét átadják az unitárius egyházközség javára. A püspök megjegyezte, hogy a lelkésznek igazat kell adjon, mert nyilatkozatát még 15 presbiter is aláírta. Különben is lelkészét olyannak ismeri, aki nem keresi az összeütközéseket, hanem aki nem eléggé „agilis”. A püspök is hangsúlyozta, hogy azok a belső okok, mely kiszakadásra kényszerítettek egy kis református csoportot a Református Egyházközség kebeléből, nem belső lelki indíték eredménye volt, „hanem gyarló emberi szenvedélyek”. Érdekes a következő megállapítás is, hogy ezeket az embereket sem a bihari római katolikus plébános, sem a nagyváradi evangélikus lelkész nem fogadta be, bár próbálkoztak, hogy beálljanak valamelyik egyházközségbe. Végül pedig hangsúlyozta a püspök, hogy figyelmeztette lelkészét arra, hogy kerüljön minden összeütközést az unitáriusokkal.

Az esperes[10] közlte[11] a lelkésszel, hogy a „bihari unitárius misszió” kifejezést sajnos nem használhatja beadványaiban, mert a Főhatóság hivatalosan a szórványegyházközség elnevezést fogadta el. Ugyanakkor az aláírás fölött szereplő „Egyisten-hívő / unitár / kifejezés máris visszatetszést szült, s későbbi súlyosabb félreértések miatt ezt a kifejezést is mellőzni kell.

1955. szeptember 25 fordulópontot jelöl a bihari gyülekezet életében. A Keblitanács elmélyülten foglalkozott a bihari egyházközség sorsával. Ugyanis megállapítást nyert, hogy az említett gyülekezet önálló életre már képtelen.

1959. január 1 jelenti tulajdonképpen a következő fordulópontot, most már a bihari és a nagyváradi gyülekezetek életében. Ekkor történt meg a két gyülekezet társítása. Azonban a lelkész 1959-ről szóló jelentésében panaszos hangon közölte, hogy a Főhatóság rendre utasította, hiszen a Sz. Sz[12]. értelmében külön Nagyváradi és külön Bihari egyházközség létezik. Ez első sorban arra vonatkozott, hogy a lelkész a közgyűlések kérését külön-külön kellett, felterjessze és nem már, mint Nagyvárad-Bihari egyházközség.

1959. január 22.-én a Társegyházközségi elnevezését megkapta a nagyváradi és a bihari gyülekezet. 1959. november 12.-én javaslat hangzott el az egyházközség részéről arra vonatkozóan, hogy a Bihari és a Nagyváradi egyházközségeket Nagyvárad-Biharinév alatt szerepeltessék, azonban a Főhatóság ehhez még nem járult hozzá.

1961. január 1. egy újabb határkövet jelentett az egyházközség életében, hiszen az egyesülés megtörtént és a két gyülekezetbőlNagyvárad-Bihari egyházközség lett. Megállapítja a Vizsgálószéki jegyzőkönyv is, hogy a Főhatóság elismerte a gyülekezet megelőző döntését, melynek értelmében a Bihari Unitárius Egyházközség társult a Nagyváradi Egyházközséggel. Ennek következtében ez az utolsó, a bihari egyházközséget tárgyaló jegyzőkönyv a keblitanácsi és közgyűlési jegyzőkönyvek sorában. Az ügy azonban nem volt ilyen egyszerű. A lelkész sorozatosan arra kérte a Főhatóságot, hogy a bihari egyházközséget mentesítsék a rendes adminisztratív kötelezettség alól és minősítsék szórványegyházközséggé.[13]

1964. december 31. fontos határkő volt az egyházközség életében, mert 30 éves jubileumát ünnepelte a bihari egyházközség.

A lelkész évi jelentésének összegezéseképpen 1968. december 31.-én többek között megállapította: „/…/ visszapillantást végeztem az eltelt 15 esztendőre s megállapítottam azt, hogy egyházi életünk a csiga lassúságával haladt fokozatosan előre. Különösebben kimutatható eredményeket nem tudunk felmutatni, de egy bizonyos, nevezetesen az, hogy egyházszervezési vonalon sokat haladtunk és fejlődtünk”.[14]

Az 1974. év némi fejlődést láttatott a lelkésszel, mert megfogalmazásából és értékeléséből az sugárzik ki. A jelentésben írta többek között, hogy a lelkész húszévi megfeszített munkájának dicséretére válik, hogy a nehezen és a háborús idők miatt kétszer is tönkre ment egyházközség évről-évre szaporodott s az egyházi kimutatásokból örömmel állapítottuk meg, hogy az egyházközség a fejlődés útjára lépett. Rövid történeti ismertetőt is olvashatunk, melyben újra a szokott pontatlanságokat fedezhetjük fel.[15]

Végül pedig kiemelek néhány korabeli gondolatot abból az időszakból, amikor megtörtént országunkban is a várva várt változás: felszabadultunk a kommunizmus több évtizedes uralma és önkénye alól. Boda József lelkész az 1989-es évről szóló jelentésének záróakkordjaként a következőket vetette papírra: „Minthogy a változás a maga furcsaságaival gyakran elkápráztatja az embert, az elmúlt esztendő politikai meglepetésekkel kápráztatta el Közép- és Kelet Európát, köztük hazánkat is. Az elmúlt év politikai változásai s annak ránk hulló forradalmi eseményei gyökerében megremegtette a zsarnoki uralmat, mert napok alatt elsöpörte népirtó módszerével együtt. Az átalakult politikai átrendeződés a vallás számára is meghozta a maga átrendező lehetőségeit.”[16]

Mindenképpen három részre kell osztanom az istentisztelettel kapcsolatos adatok közlését. Ezt az egyházközség hármas természete követeli meg, hiszen két egyházközségről és szórványaikról van szó. A „társulás” utáni időszakban a bihari jelenlét mintegy elveszítette a hangsúlyt, és szinte alig találtam adatot az istentisztelettel kapcsolatosan, illetve az azon résztvevők számát illetően.

Minden vasárnap és a sátoros ünnepeken a gazdakör helyiségében megtartották az istentiszteleteket, melyeken a jelenlét átlag 25-30 lélek volt. Ez a szám jellemző mind a két alakalomra: istentisztelet és sátoros ünnep. Meg kell jegyeznem, hogy a korabeli tudósításokból hangsúlyosan kitűnik, hogy a híveknek nem nagyon tetszett ez az ideiglenes hely[17], de az új templomba bizonyára járni fognak.

1943. júliusában az egyházközség egy új valóság elé tekintett. Mivel Bihar missziós központtá lépett elő, az istentiszteleti beosztás a következő lett: 1. Biharon minden hónap első vasárnapjának délelőttjén, és délutánján helyben volt istentisztelet. Amennyiben a hónapnak volt 5. vasárnapja is, akkor szintén itthon, Biharon tartottak istentisztelet. 2. A hónap 2. és 3. vasárnapján mindig vidéken végezte szolgálatait a lelkész. 3. Amennyiben sikerült, akkor István király napjára, ha nem, akkor legalább október 31-re, mindig értekezletet szerettek volna szervezni a szórványban élőknek, és természetesen az itthoniaknak is azzal, hogy Budapestről és Kolozsvárról neves embereket, tudósokat hívnak előadás tartása végett. Erre volt is alkalom, de nem éppen a fenti elképzelés szerint.

Tekintettel a háborús viszonyokra, 1944 december 27 – 1945 nov. 30 között nem volt istentisztelet. Éppen ezért a kimutatásban szereplő szám a november – december közötti időszak templomlátogatását méri fel.

Az időben ugrom egyet, s a tudósítással egyben egy olyan kérdést is szeretnék érinteni, melyről már esett szó ugyan, de a későbbiek során is szolgáltat majd néhány fontos tájékoztatást. Kiemelem az 1951. november 11.-i, a bihari protestánsok reformációi ünnepélyének programját. Nagyon érdekesnek tűnik, hogy az unitárius templomban szervezték meg az ünnepélyt, aminek következtében K Kiss Károly unitárius lelkész léphetett elő a szervező és rendező szerepébe. A program a következő volt:

1.    Megnyitót mond „s konferál mindvégig K.K.K.”[18]

2.    Fohászkodik Rostás János

3.    Kezdő ének fennállva: Szűkölködünk

4.    Derekas ének: Tebenned bíztunk

5.    Istentisztelet: Dohy Árpád Református lelkész

6.    Térj magadhoz drága Sión

7.    Kolya Károly baptista elöljáró beszédet mond

8.    Horváth Sándor énekel

9.    Lukács Irma szavalata: Agg prédikátor

10   Lukácsné Técsy lenke s Kovács Irén duettet ad elő

11   Sápy Gyula szaval

12   Női karének

13   Kolya Irma szaval

14   Sápy család 4 hangszeren játszik

15   Sapy Jenő szólót énekel

16   Záró ének: Menybéli felséges…

Végül adakozásra szólították fel a híveket. Az eseménnyel kapcsolatosan Kiss Károly lelkész a következőket jegyezte fel: „Ünnepünk nagyon kedvesen folyt le. Szép volt templomunk is, amelyben 7 lámpa világított s virág volt cserepestől a falon is. /…/ 8 éves gyermek 46 sort szavalt hibátlanul, jó hangsúllyal hangosan. Szülők nem köszönték meg a gyermekökkel foglalkozásom. 759 lej volt a persely eredmény. Indítványoztam, hogy legalább havonta tartsunk ily közös protens. estély(t). Vaj lesz-e visszhangja?”[19] – kérdezte a lelkész.

1953-ban, „hogy fejlődés, vagy visszaesés állapítható-e meg, Vizsgálószék nem is tette fel”[20] a kérdést. „A jelenlegi helyzet annyira elszomorító, hogy anakronizmus lenne erre a kérdésre a hívektől várni, vagy kérni feleletet”[21] .

Csupán ízelítő kedvéért közlök néhány, megtalált adatot a templomlátogatással kapcsolatosan. A nélkül, hogy valamelyik elődömet elmarasztalnám, kötelességemnek érzem megjegyezni, hogy azokra a pontatlan adatokra, melyeket a templomlátogatók számánálmegjelöltek, nem figyelt fel soha a korabeli vizsgálószék. Ma feljogosítottak vagyunk arra, hogy a két adat közé helyezzük a pontos jelenlétet, de ugyanakkor azt a feltételezésünket is megerősíti, hogy itt sok esetben „emlékezetből közölt adatokról” van szó. (1. Táblázat: Templomlátogatás)

Bihar esetében a megszokott módon végezte a lelkész a családlátogatást. Azaz évente, esetenként év közben is megkereste házaikban a híveket. Biharban azonban volt a családlátogatásnak egy egészen különös formája. A lelkész, a templom és lelkészi lakás felépítéséig a hívek valamelyikénél lakott. Többnyire jobb anyagi körülményekkel rendelkező egyháztagok fogadták be negyedévre, félévre, egy hónapra a lelkészt. Azután pedig napvilágot látott a sorkosztozás valósága, mely azt jelentette, hogy a hívek sorban fogadták a lelkészt és látták el ennivalóval.

Iskola

A bihari egyházközség megszületésétől kezdve nyomon követhető a kezdeti időszakban az a forró tevékenység is, mely jellemezte Komjátszegi Géza lelkész munkásságát. Nemcsak a szervezésben, hanem az iskolai és valláserkölcsi nevelésben is lelkiismeretes munkát végzett. Ennek bizonyítékaként maradtak fenn azok az adatok, melyekből ma az előbbi tényre következtetni lehet. Az volt az elgondolásom, hogy az egyházközség részlettanulmánya rendjén az iskolának, valamint az iskolai, illetve iskolán kívüli vallásoktatásnak szentelem a következő fejezetet. Már az 1935. évben találkozunk erre vonatkozó bejegyzésekkel, melyből megtudjuk, hogy a bihari egyházközségben 18 unitárius iskolaköteles gyermek volt. Előfordul, – természetesen nem minden jelentésben, vagy piszkozaton -, hogy a vallásköteles gyermekek osztályonként is fel vannak sorolva.

A jelentések több esetben tükrözik azt is, hogy pl. egy-egy iskolai évben hány vallásórát tartott[22] a lelkész. Esetenként még azt is megemlíti Komjátszegi Géza lelkész, hogy mikor és milyen körülmények között tartották meg a vallásvizsgát. Ez utóbbival kapcsolatosan tudni kell, hogy általában a vizsgálószék feladata volt bekérni ezt a vallásvizsgát a bihari egyházközségben. Éppen a gyülekezet szórványjellegére való tekintettel, nem volt más lehetőség rá, mint ahogy az a sűrűn lakott unitárius vidékeken magától értetődő volt. Ott a lelkészekből egy bizottságot alakítottak, akik sorra járták a gyülekezeteket és ott is, lehetőség szerint egybekötve a vizsgálószék kiszállásával, ünnepélyes keretek között, legtöbbször szeretetvendégség szervezésével megtartották ezeket a fontos vizsgákat, amikor a vallásórára járó növendékeik bizonyságot tettek vallásos ismereteikről.

1937. szeptember 12.-én a református egyházközség átiratot intézett a gyülekezethez, melyben arról értesítette a Keblitanácsot, hogy a fenti időponthoz kapcsolódva visszaállították iskolájukban a régi rendet, mely kimondja, hogy nem református felekezetűgyermekek évi tan-költsége 400 lej, amit kötelesek a nem református szülők megfizetni. Ez a törvény tulajdonképpen 1932 szept. 3.-i eredetű – állította Szabó Pál református Lelkész. Ekkor az unitárius tanulók a bihari református elemi iskolában tanultak. Heti két órában részesültek hitoktatásban; egy órában pedig egyházi éneket tanítottak nekik.

A korabeli „Napló”[23]-ból néhány lapot megőrzött a szerencse, ugyanis, ki tudja ki és miért kitépte a hiányzókat. A megmaradtból tudtam meg többek között, hogy a korabeli lelkész, Komjátszegi Géza lelkiismeretes munkát végzett a VEN területén. A fejlécen ez áll: Hitoktatási munkanapló a Bihari egyházközségben 1937/38 tanévről. Táblázatszerűen a következő beosztásokat használta a lelkész: (5. Táblázat: Jelentés beosztás)

A tananyag ismertetése rendjén többek között olvashatjuk: – Ismétlések a múlt évi anyagból és énekből; – Reggeli imádság és Miatyánk; – Jézus születése; – a világ teremtése; – keleti bölcsek[24] ;- Karácsonyra való készülés; – Vízözön[25] ;- Bábel tornya; – a tékozló fiú stb. Azt mindenképpen ki lehet érezni a kimutatásból, hogy egy csoportban történt az oktatás. Az is nagyon valószínűnek látszik, hogy nem volt egy bizonyos rend, mely akár az ószövetségi történeteket, akár pedig az újszövetségi példázatokat sorrendbe rakta volna. Azonban az is tapasztalható, hogy a legtöbb alkalommal ószövetségi történet és újszövetségi példázat is soron volt. A jelenlétet illetően tapasztalható, hogy ritka esetnek számított, mikor többen maradtak távolt, mint, akik jelen voltak. Ha pedig a pontos számítást elvégeznénk, akkor megállapítható, hogy az említett tanévben a 15 tanulóból 44 alkalommal 457 volt jelen a 15 tanulóból 44 alkalommal 233 nem volt jelen. Az 1937. évi jelentéshez[26], pl. még az is hozzátartozik, hogy általában 15 gyermek jelenlétét, vagy hiányzását tapasztaljuk, viszont esetenként előfordult, hogy többen vannak jelen az órán. Ez pedig nem karácsonykor, vagy ünnepnap jelentkezik, hanem az évközi alkalmakkor.

A „Bihar-Nagyváradi unitárius isk. Tanulók” c., 1938 évről szóló jelentésben, az egyik megjegyzésben található két név után azt olvashatjuk, hogy „kimaradtak /…/ mert kétszer ismételtek /…/” és akkor is megbukva, a 12 évet betöltötték. Sajnálatos megjegyzése még a jelentésnek az is, hogy mivel felekezeti iskolájuk nem volt, a reformátusba, vagy az állami-elemibe, vagy Nagyváradra jártak tanulni a gyermekek.

1939. októberében az állami iskolában két tanerő működött, akik csupán néhány szót tudtak magyarul. Egy férfi és egy nő tanított. Az iskolának az 1939/40-es tanévben összesen 233 tanulója volt. Ezek közül 180 magyar, 35 román és 18 zsidó nemzetiségű. Felekezeti megoszlás szerint:

– református                        124

– római katolikus –               35

– görög katolikus                 15

– „görög keleti”                   13

– unitárius                           13

– baptista                             15

– zsidó                                 18.

Az állami iskolának magyar tagozata nem volt a jelzett időben. Ez szinte maga után vonta, hogy az iskolában magyar nyelven semmilyen oktatás nem folyt. A lelkésznek sikerült megegyeznie az iskola igazgatójával, aki megengedte, hogy iskolai foglalkozás után egy óra vallást taníthatott az unitárius gyermekeknek.

A gyermekek valláserkölcsi nevelése

Nagyon oda kell figyelnünk az összevont jelentésekre, hogy azokból sikeresen kihámozhassuk az iskolai, illetve az iskolán kívüli vallásoktatásra vonatkozó adatokat. Ha ebben a pillanatban is meg lehetnénk győződve arról, hogy mindenik lelkész idejében maradéktalanul megtörtént az oktatás, akkor nem is lenne semmi gond. A baj csak ott kezdődik, ha a vallásoktatás terén hiányosságok mutatkoznak. Ezért pedig felelősek vagyunk. Hogy ki az első a számonkérésben, azt én nem tudom eldönteni, viszont azt tudom, hogy egyik részen a lelkész, másik részen pedig a szülő felel mulasztásaiért. Mert magam is végzem ezt a munkát, ezért kimerem mondani, hogy a felelősség nagyobb része ránk, lelkészekre hárul. Ez pedig közel sem jelenti azt, hogy a szülők felelősségéből valamennyit enyhítenék kijelentésemmel.

Komjátszegi Géza nyilvántartást vezetett az iskolai vallásoktatásról is. Tapasztalható, hogy az 1-2 , valamint az 5-6. osztályosokat vonta össze egy csoportba. A többiekkel külön-külön foglalkozott. Az évi kimutatásban részletesen beszámolt a tananyagról, a megtanított énekekről is. A Nagyváradhoz tartozó unitárius tanulók névsora, illetve osztályzata szerepel egy másolaton. Itt 4 tanulóról van szó.

Látszik Komjátszegi Géza lelkiismeretes hozzáállásán, hogy igyekezett a hitoktatást végezni Nagyváradon is, ám ez komoly akadályokba ütközött. A megjegyzés rendjén kiemelte a lelkész, hogy görög katolikus -, állami-, iparos iskolában tanulnak a gyermekek, sőt „Oltean Doamna” középiskolában is. Hangsúlyozta, hogy nemcsak a saját órabeosztása vált lehetetlenné, hanem a gyermekek családi környezete sem engedte meg az unitárius hittanban való teljes mértékű elmélyülést. Az 1936-37 iskolai évben tanuló unitárius tanulók névsorát találjuk a következő fejléccel: (6. Táblázat: Jelentés fejléc)

A megjegyzés rovat négy esetben van kitöltve a 19-ből. Mind a négynél az van megjegyezve, hogy „Nem jártak rendesen iskolába, nem osztályoztattak egyik tantárgyból sem”.

Az 1936-37[27]-es tanévben 12 vasárnapi tanítást pótló vallásoktatást végzett a lelkész. Ezeket az alkalmakat november (1936) és február (1937) között tartotta.

Feldolgozott témák:

1.              Dávid Ferenc, az unitárius reformátor működése, halála

2.              János Zsigmond és az unitáriusvallás törvényesítése

3.              Az unitárius egyház elnyomatása a katolikus fejedelmek alatt.

4.              Egyházunk veszteségei a 18. században

5.              Szentábrahámi Mihály püspök.

6.              Templomok, iskolák építése II. József alatt

7.              Egyházi jótevők: Zsuki, Augusztinovics, Berde, Brassai

8.              Egyházunk Alkotmánya

9.              Egyházi tisztviselők: egyházközségben, egyházkörben.

10.                        Jézus tanítása és az unitárius vallás

11.                        Isten egysége a józan ész és a Biblia szerint

12.                        Jézus ember volta a Biblia szerint.

Meg kell jegyeznem, – minden más előző és későbbi felfogás ellenére -, hogy az egyházközségi iratok nem semmisültek meg minden esetben, hiszen Komjátszegi Géza vallásoktatási nyilvántartásai közül jó néhányat ma is szemügyre vehetünk. Ezek alapján állapítható meg, hogy odaadó, lelkiismeretes munkával készítette a jövendőt. Sajnos nem az ő hibája, hogy ma a régi emberek nem az unitárius vallás kötelékében élnek. Részletes kimutatásai természetesen „Napló” névvel vannak becézve, jól lehet egy-egy ívről, van szó csupán, melyek adott esetben a piszkozat képét vetítik elénk. Minden valószínűség szerint – éppen a spórolás miatt – maradt az egyházközség irattárában a munkapéldány. (7. Táblázat: Kimutatás a vallásórák megtartásáról)

Vasárnapi oktatás

Ezt a tevékenységet nem szabad összetéveszteni a vasárnapi gyermek istentiszteletekkel. Már a kifejezésében valami olyanra utal, ami az oktatás területére vezeti az olvasót. Helyes is ez a gondolkodás, hiszen a gyermekek és az ifjak vasárnapi, vallásos neveléséről van szó. Az tény, hogy ez a fajta oktatás, az istentiszteletet tartotta a középpontban, viszont ismételten hangsúlyozom, hogy nem a mai gyakorlat formájában. Pl., 1936-ban 9 ilyen istentiszteletet tartott a lelkész, melyekre a lelkészi lakásban került sor. Az előbbi magyarázkodásomat hivatott igazolni az a bejegyzés, miszerint 1936 november 15, és 1937 február végéig 12, „vasárnapi tanítást pótló vallásoktatást” végzett a lelkész. Ezeken az alkalmakon a jelenlét 6 és 14 lélek között volt. 1937.-ben még közelebb kerülünk a vasárnapi oktatás megértéshez, amikor a lelkész arról számolt be, hogy 9 gyermek istentiszteletet tartott december és március között. Az említett alkalmakon 9 és 15 gyermek jelent meg. Témák voltak:

Január-március között tartotta a lelkész. 10 alkalommal.

1.                Szülők iránti szeretet Textus: 2 Móz 20,12

2.                Testvéri szeretet: 1 Móz 45. R.

3.                Az istenfélelem: (Ábrahám áldozata)

4.                A tízparancsolat (Megj. 11 volt jelen)

5.                A gyermekek: Mt 18, 1-10.

6.                Nagyváradon tartotta

7.                Felebaráti szeretet

8.                Az imádkozás

9.                A megbocsátás

10.              A háládatosság

Az istentiszteleteken egyházi énekek is hangzottak el: Megpihenni, Gondviselő jó Atyám vagy, Úr Istennek szent fia, Hozzád jöttünk, Uram, Uram, templomodba gyűltünk, Sóhajtásunk, búsulásunk, Óh, meg nem alvó, Hozzád megyek, Uram, Tebenned bíztunk. E fenti tudósítással kapcsolatosan a következők szerepelnek egy kimutatáson, melyet 1938 június 14.-én készített el Komjátszegi Géza lelkész:

1.              A tanítást június és szeptember hónapokban végezte 10 alkalommal.

2.              A megjelent fiúk és leányok száma 11 és 18 között mozgott.

3.              A tanítás tárgyát hit- és erkölcstan képezte, melyek közül megemlítem:

–             A Biblia, mint szentkönyv

–             – A tízparancsolat

–             – Jézus két parancsolata

–             – A reformáció

–             – Dávid Ferenc, egyházunk alapítója

–             – Hiszekegy

–             – Hiszek Istenben

–             – Hiszek Jézusban

–             – Az anyaszentegyház.

4.               Énekeket is tanultak, vagy énekeltek: Vigyázz étem, Teremtő nagy Isten, Mit remegsz, Erős várunk, Uram tehozzád, Sorsod hagyd az Úrra.

5. A tanításban Kiss Zoltán is részt vett három alkalommal.

Még azt is érdemes megjegyeznünk, hogy a Kiss Zoltán[28] jelenlétekor felnőttek is részt vettek. Három bejegyzést találtam erre vonatkozóan: az 1. alkalommal 30-an voltak felnőttekkel együtt, 2. alkalommal 50-en, harmadszor „jelen volt a templomi közösség”.

1939.-ben június és július hónapban összesen 5 alkalommal tartott a lelkész ilyen vasárnapi „összejövetelt”. A megjegyzés rovatban a következőt olvashatjuk: „A határzónai helyzettel járó akadályok miatt kevés számú ifjúság jelent meg a tanításokon, mert többen eltávoztak otthonukból. Ezért csak 5 vasárnapi tanítás volt.

1939/40-es tanévben 10 gyermek istentisztelet volt.

1.                Isten egysége

2.                Jézus

3.                A lélek és az egyház

4.                A keresztény egyház

5.                A bűn és a bűnbocsánat

1942-ben „a lelkész hanyagsága miatt nem igen volt tartva.”[29] (9. Táblázat: Iskolaköteles unitárius gyermekek száma)

Mielőtt még egy utolsó témát felelevenítenék, amivel a vallásoktatásról szóló fejezetet le is zárnám, megemlítek egy fontos tényezőt, melyet megfelelő adatok hiányában, sajnálatos módon nem tudtam mélységéig behatárolni. Ez az a valóság, miszerint két, egymással párhuzamos oszlopban kellene feltüntetnem az iskolaköteles gyermekek és a vallásórára járó gyermekek számát. A két szám ugyanis nem lehet, és nem is ugyanaz. Különbözik, mint ahogy különbségek vannak a tanköteles és az iskolában megjelent gyermekek száma között is. Abban a korszakban, amikor akár a felekezeti, akár az állami-elemi iskolában tarthatták a lelkészek a vallásórát érvényes volt a fenti megállapítás. Amikor szétvált az iskolai és az egyházközségi vallásoktatás, egyidejűleg a fenti kérdés is érvényét veszítette. Bár nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem lenne-e jó ezután is feltüntetni a vallásóra köteles, és az azon megjelent gyermekeknek a számát!

Felekezeti iskola

Egy nagyon fontos kérdése volt a bihari egyházközségnek. Már 1933. június 4.-én a megalakuló gyűlés egyik fontos témája az iskola-kérdés volt. Két megoldási lehetőség kínálkozott az adott időszakban. Az egyik szerint megoldásnak látszott, ha az állami iskolában egy magyar részleg jöhetett volna létre, melynek vezetésére éppen Zöld Istvánt nevezte volna ki a minisztérium. A másik megoldás viszont egy felekezeti iskola létesítése lett volna, amihez az egyházközség adná a helyiséget és a felszerelést, a kántortanítót megillető 16 hold tanítói, illetve 8 hold kántori „törvényben kiszabott javadalmat” az állam biztosítaná.

A gondnok és Szőke Lajos javaslatát fogadta el a közgyűlés, miszerint egy felekezeti iskolának a felállításán kell törekedniük. December 26.-án Zöld István hangsúlyozta a felekezeti iskola felállításának fontosságát, különben további fejlődése az egyházközségnek nincsen biztosítva. Ennek érdekében felajánlotta díjmentesen 3 (három) évi időtartamra saját lakását, mely négy szobából állt. Az iskolai céloknak teljes mértékben megfelelt az egyik nagyszoba, mely méreteiben[30] alkalmasnak bizonyult a szóban levő célnak. A fennmaradt szobák pedig a tanítói lakást képezhetnék.

Az iskola számára bizonyos felszerelést is tudott biztosítani Zöld István kántortanító, ami a következőkből állott: 30 tanuló számára elegendő iskolai pad; egy asztal egy székkel, egy szekrény, fogasok 30 akasztóval, Románia falitérképe, egy fali tábla, 25 cm átmérőjű „bádog szögmérő”, egyenes és háromszögű vonalzó, egy fakörző. Az ehhez hozzáadandó szükséges felszerelést pedig az egyházközség biztosítaná. A tanítói díj a legkevesebb lenne, melyek egyik részét az önkéntes adományokból, a másikat viszont állami támogatásból tudnák fedezni. A kántor javaslatát a közgyűlés elfogadta és megállapították ugyanakkor, hogy a törvényben előírt 20 tanulói létszám fölött van az unitárius gyermekek száma. Ez tehát az állami rendelkezéseknek teljes mértékben megfelelt.

1934. június 10.-én Zöld István nagyon frappáns bevezetőt tartott akkor, mikor a felekezeti iskola építésére vonatkozó terv, illetve költségvetés bemutatására kérték fel. Többek között ezeket mondta: „/…/ ilyen nagyobb, a jövő nemzedékre is kiható alkotások keresztülvitele, megvalósítása érdekében biztató, bátorító, lelkesítő beszédeket szoktak tartani, ő azonban ezt feleslegesnek véli, annyival is inkább, mivel szent törekvéseink gondolatától mindannyian át vagyunk hatva. Itt most nekünk nem beszédre, hanem tettekre, cselekedetekre van szükségünk.”[31]

Az iskolai, épülettel kapcsolatosan a méretekről a következők állapíthatók meg:

Hosszúság: 21 m.

Szélesség: 9 m.

Magasság: 4m.

A templomi helyiséget képező méretek: Hosszúság: 14, szélesség pedig 8 m a belvilágban. Az iskolai célt szolgáló helyiség viszont 6 x 8 m lenne. Az épület keleti tetőzete fölé 3 m2-es négyzetben egy fából készült torony hirdetné a templom jelenlétét. Az épület alapja tégla lenne, amire egy méter magasságig szintén téglát raknának, majd azt követően a tetőig vályogból fejeznék be a falakat.

A költségvetési tételek a következők: Minden munkálattal és fuvarral együtt összesen 78.711 lejbe kerülne az építkezés. Ebből az összegből 48.711 lej rendelkezésre áll. A többit elő kell teremteni. Az a meglátás látott napvilágot, hogy a Főhatósághoz, illetve a körzethez tartozó gyülekezetekhez folyamodjanak. Sajnos ez a terv nem valósulhatott meg, viszont helyette megszületett egy másik: a templom és a lelkészi lakás. Erről azonban később írok.

Iskolaszék

A felekezeti iskola velejárója az iskolaszék testületének megválasztása volt mindig. Kihangsúlyozást nyert, hogy az iskolaszékbe olyan tagokat válasszanak, akiknek iskolaköteles gyermekeik vannak. Mert soha nem vált valóra az álom, további ismertetésébe nem is bocsátkozom bele.

Egyleti élet és tevékenység

Az egyleti élet elindulása szorosan összeköthető a bihari gyülekezet megszületésével. Mint sok más gyülekezetben, úgy Biharban is a Nőszövetség vitte a vezető szerepet, s mint olyan az ő tevékenysége hatja át a kezdeti, nagyon termékeny időt. Az előtt azonban, hogy néhány történeti jelentőségű eseményt ismertetnék, fontosnak tartom az egyleti élet tekintetében néhány olyan mozzanatra összpontosítanunk, melyek mellett hallgatólagosan elmennünk nem szabad. Ilyen körülménynek számított, pl. 1938 –ban a gyülekezeti tilalom és a többi zavaró körülmény, ami miatt az egyleti élet nem tudott rendesen működni.

1940-ben az egyleti élet majdnem teljes mértékben szünetelt, mert a rendezvényekre nem kapták meg a hatósági engedélyeket. Ez röviden abban állt, hogy minden egyes egyházközségi rendezvényt be kellett jelenteni a legközelebbi rendőrségen. De nemcsak, hanem írásos, bélyeggel és pecséttel ellátott engedélyeket kellett beszerezniük. Csak ezek birtokában volt szabad vallásos megmozdulásokat rendezni. Ezen engedélyek mellé még társult az a nehezítő körülmény, mellyel órához szabták a rendezvények megtartását.

1945-ben is találunk egy megjegyzést, mely szerint az egyházközségben van Dávid Ferenc egylet és Nőegylet is, de nem működnek. Ez érthető is, hiszen a háborús körülmények miatt nem vállalhatott semmilyen megmozdulást. Ennek ellenére azonban mégis van tudomásom bizonyos tevékenységről.

Nőszövetség

1933. december 26.-án felmerült az igény arra, hogy a bihari, unitárius nők szeretnének szövetségbe tömörülni. Ennek rendjén Rázmány Mór lelkész ismertette a lehetőségeket, miután a „Dávid Ferenc egylet” keretében megalakult a Nőszövetség azzal a hozzáadással, hogy önálló tevékenységet folytat.

Elnöknek Szabó Józsefnét, ügyvezető elnöknek, Zöld Istvánnét választották. Pénztáros: Bíró Lajosné, Tikár Székely Sándorné, jegyző pedig Zöld Ilona lett. 1935-ben a Nőszövetség 20 taggal működött. 1936-ban már 25 rendes és 3 pártoló taggal működött. 1936-ban 29-re emelkedett a számuk. Azt is olvashattuk az egyik jelentésből, hogy ekkor 5 pártoló tagja volt.

Évente egyszer tartottak gyűlést. 1936-ban évi bevétele a Nőszövetségnek 798 lej volt. Ebből különböző templomi kiadásokra elköltöttek 401 lejt. Az igaz, hogy ezeket a feljegyzéseket egy piszkozatszerű iraton találtam, melyek minden valószínűség szerint egy komolyabb jelentésbe készültek. Az említett piszkozat túlsó oldalán olvasható:

1, Anyák napja:                               Május 3

2. Kirándulás:                                 június 7.

3. Műsoros, vallásos ünnepély:        június 28.

4. Karácsonyfa ünnepély:                december 24.-én.

A fenti ünnepélyeket bizonyára a Nőszövetség szervezte meg. Egy későbbi, hivatalosnak tűnő irat a fentieket megerősíti. Maradvány 397 Lej volt.

1937-ben a Nőszövetség vezetőségében változások következtek be. Elnöknő Székely Imréné, pénztárnoknő Bíró Lajosné lett. Ekkor kihangsúlyozást kapott, hogy a Dávid Ferenc Egylet keretében továbbra is működik az Unitárius Nők Szövetsége 25 rendes és 3 pártoló taggal. Összejöveteleiket nyári időben vasárnap du., télen pedig csütörtökön du. tartották. A Nőszövetség évi rendezvényei között felsorolhatom a következőket: „jelmezes táncmulatság”, valamint 4 vallásos ünnepély a templomban. Ehhez sorolható méga karácsony esti ünnepélyt megszervezése is.

Az 1938-as állapotok között is hallatott magáról a Nőszövetség. A nehéz viszonyok ellenére „25 taggal és pártoló tagokkal” élt a szövetség. Az „állapotok” következtében nem volt meg a szokásos tevékenysége sem nyáron, sem télen, de annak ellenére mégis megszervezett a tavasz folyamán (1938) egy teaestét, majd egy anyák napját, egy vallásos műsoros délutánt és egy Dávid Ferenc emlékünnepélyt.

Énekkar

A bihari gyülekezet és akkori énekvezérének érdeme, hogy egy olyan megvalósítást tud magáénak, melyre sok, és sokkal nagyobb gyülekezet nem volt képes. 1935. február 3.-án megalakult az egyházközség énekkara. Neve: „Unitárius vegyes ének és dalkör”. Felépítése a következő volt:

1. A mindenkori lelkész

2. Elnök:                 Bereczki Dániel.

3. Alelnök:              Szőke Lajos és Zöld Istvánné

4. Pénztárnok:         Székely Sándor

5. Jegyző:                Zöld István

6. Ellenőr:               s. Pap Lajos és Fülöp Lajos

7. Karmester:          Zöld István

8. Kottakezelő:        ifj. Bíró Lajos

Választmányi tagok: Nagy Lajos, Gyarmati Pál, Kiss Albert, Rostás Lajos, Székely Sándorné, Bíró Lajosné, Szabó Józsefné és Szabó Ferencné voltak. Az énekkarnak 24 tagja volt.

1935. március 6.-án a 243 / 1935 E K TANÁCS sz. irat megerősítette a bihari unitárius énekkar megalakulását, mely az „unitárius jövőért fog működni”.[32] Az énekkar Zöld István kántor vezetésével működött. Hetente háromszor próbáltak. Zöld István viharos problémái[33] az egyházközséggel szemben, az énekkar felbomlásához vezettek.

Püspöki vizsgálószék

Az egyházközség 71 éves története folyamán 1 püspöki vizsgálatot élhetett át.

1935. május 11.-én volt az egyedüli püspöki vizsgálat Biharon. Jelen volt Dr. Boros György püspök, Ürmösi Károly esperes, Hadházi Sándor egyházi pénztárnok, Rázmány Mór s lelkész. Az egyházközség részéről: Komjátszegi Géza, Bereczky Dániel gondnok, Zöld István jegyző és Szabó József. A megalakulással kapcsolatos kérdések voltak a vizsgálat felszínén.

Kitérés – betérés

Arra gondoltam, hogy nem hagyhatom el a szórványok kérdéskört addig, míg nem beszélek két nagyon fontos tényezőről. Az egyik abetérés, a másik viszont a kitérés, valamelyik vallásfelekezetről. E témát ugyan csak a bihari esetben lehet boncolgatni a fellelhető bizonyítékok határáig. Röviden fogalmazva azt írhatom, hogy a bihari unitárius gyülekezet létrejötte tulajdonképpen egy tömeges kitérés eredménye volt a helybéli református egyházközségből. Ma, amikor már 2005-öt írunk, szégyen ide, szégyen túl, el kell mondanunk mindazt e gyülekezet múltjáról, aminek ma szemtanúi vagyunk. Az akkor kivált egyháztagok megbékéltek már a világgal és mindenkivel. A többség útja visszavezetett az eredeti forráshoz, de 11 lélek, mondhatni valahol félúton van még mindig. A későbbiek során, a bihari eseményekhez kapcsolódó be- és kitérési történeteket ismertetek a maguk egymásutániságában.

1935. december 31.-én a lélekszám: 95; majd egyházközségünkbe lépett újabb 11 személy. Ezek közül 3 felekezeten kívüli volt, 8 pedig a református egyházközség kebeléből tért át az unitárius gyülekezetbe.

1937. december 31.-én egy unitárius „presbiter” református vallásra kitért.

1957. április 10.-i keltezéssel a 32/1957 LH irat másfél gépelt oldalban számol be az unitárius hívek református vallásra történő visszatérítéséről. A jelentésből kitűnik, hogy Dohi Árpád, református lelkész minden erejével azon törekedett, hogy az unitáriusokat visszaolvassza a Református Egyházközség kebelébe. Többek között ahhoz folyamodott, hogy szószéken, vagy más hasonló istentiszteleti alkalmakkor az unitárius vallás ellen prédikált. Ugyanakkor családlátogatásokat végzett, hol a vegyes házasságban élőktől évi megajánlásokat kért. Miután megtörtént a megajánlás, akkor ő magától értetődőnek vette, és reformátusokká nyilvánította az unitárius családtagokat is. Miután Boda József lelkész találkozott az említett lelkésszel, illetve igyekezett tisztázni a kérdéses ügyet, kiderült, hogy négy esetben nem volt elfogadható a kitérési nyilatkozat, mert azt ceruzával írták alá. Sajnos a valóság és a későbbi tények a református lelkész mellett bizonyítottak.

1958. január 23.-án arra szólították[34] fel a lelkészt, hogy az unitárius hívekre több gondot fordítson, és azzal igyekezzen ellensúlyozni a Református egyházközség térítési szándékát.

Jótékonyság

A jótékonyság területéről is kaptam néhány adatot, bár jól lehet az egyházközség 71 esztendeje, szinte mindig anyagiakkal küszködő élete nem tette lehetővé minden esetben, hogy tagjain, vagy más egyházközségeken segítsen. Annyi megállapítható a kevés számmal fellelhető kérések, illetve anyagi kérvények tekintetében, hogy sem fizikai személyek, sem pedig a kérő intézetek elől nem zárkózott el a gyülekezet.

Az első adat 1937 júliusából származik, amikor a Küküllőszéplakhoz tartozó Vámosudvarhelyen imaházat akart építeni a leányegyházközség, amihez anyagi támogatást kértek. Segélyt küldtek.

1946. november 16.-án egy levelezőlapon olvashatjuk Simén Domokos[35] megjegyzését, miszerint a bihari lelkész 127.000 lejt gyűjtött az árvaház részére.

1949. szeptember 4.-én a nagyváradi lelkész jelezte a Keblitanácsnak, hogy a hívek látogatása során talált egy olyan öt gyermekes családot, amelyből a szegénység miatt nem járhatnak valláserkölcsi nevelésre a gyermekek. Arra kérte a Keblitanácsot, hogy valamiképpen segítsenek ezen a családon. Meghatározták, hogy a hívek között ruhagyűjtést fognak szervezni a szóban levő család megsegítésére. Sajnos nem tudni, hogy mi volt a család neve.

1950. január 15.-én megállapítást nyert, hogy a szegény sorsú gyermekekről gondoskodni tudtak, bár az egyházközségi teherbíró képesség nem nagyon engedné meg azt. A lelkület azonban mindenre képes. Azt is megtudjuk, hogy a szegény sorsú gyermekeknek könyveket osztottak. Bizonyára a vallásórán használatosakat.

1960. június 2.-án Sajti Jánosné írásban fordult az egyházközséghez 150 lej anyagi támogatást kérve. Ezt a kérését 1961-ben is megismételte. 1963. március 12.-én Sajti Jánosnénak kérésére kiutaltak a Főhatóság beleegyezésével 150 lejt.

1975. június 14.-én Szinte István részére lenne szükség Urbason, illetve Propernil gyógyszerekre, melyekkel az idegbénulást lehet gyógyítani. Ebben az esetben Kovács Lajos püspök segítségét kérte a lelkész.

1947. március 24.-én az amerikai segélyező bizottság által küldött szeretetcsomagból a bihari egyházközség is részesül, de annak elszállításáról a Főhatóság nem gondoskodik. 44 db ruhaneműt küldtek az egyházközség szegényeinek. 3 pár cipőt azonban külön megjegyeztek, hogy lelkész családja számára küldnek csomagban.

Testvérkapcsolat

Testvérkapcsolat alatt első sorban is a felekezet közi kapcsolatot kell értenünk. Ennek azonban nem találkoztam túl sok pozitív megnyilvánulási formájával. Sőt mondhatom, hogy egy ilyen történeti értékű esemény volt, amelyet érdemesnek találtam a feljegyezésre. 1937-ben jelentették a helyi református gyülekezet vezetőségének, hogy a lelkészi beiktatón 12 személy fog részt venni az unitárius egyházközség képviseletében. Csak annyit szeretnék e ténnyel kapcsolatosan megjegyezni, hogy egyfajta előrelépés tapasztalható a két egyházközség közeledésében. Ez a kijelentés azonban elhamarkodott lenne, hiszen, ha a hívek szintjén tűrhetőnek is mondható a viszony, nem úgy fest a hivatalok között.

egyházközségi közigazgatás

Közgyűlés

Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy ha jelentésről beszélek, akkor ez a kifejezés, kissé túlzásnak számít, mert a szóban levő ív állapota egészen másra következtet. Ha finoman fogalmazok, akkor ez a jelentés a piszkozat kifejezéssel még egy elég magas helyet kapott magának. Az is hozzátartozik azonban a valósághoz, hogy a jelentések sorában az első, de ugyanakkor az időszak anyagi nehézségei nem engedhettek meg többet.

1934.-ben, a kezdet kezdetén már találkozunk azzal a renddel, melyről beszéltem megelőzően. Komjátszegi Géza lelkész, sok figyelmességgel elkészített meghívóit találjuk, melyekkel a hívek tudomására hozta, hogy folyó év, melyik hó, melyik napján, hány órakor[36] lesz a Közgyűlés. Ezeken a meghívókon a tárgysorozat is olvasható, melyek egészen magas skáláját fedezhetjük fel. Annyi bizonyos, hogy az említett időben is még mindig az anyagi vonatkozású ügyek voltak a meghatározók minden közgyűlésen. Ennek rendjén a számadások, az önkéntes hozzájárulások megállapítása[37], a „folyó ügyek megtárgyalása”[38] a lelkész ellátásának anyagi rendezése, indítványok szerepeltek. Példának álljon itt az 1938 január 30.-án, szombaton du. tartott közgyűlés tárgysorozata:

Tárgy:

1.              1937 évi pénztári számadás

2.              Lelkészi jelentés

3.              1938 évi költségvetés

4.              Folyó ügyek, jelentések, indítványok.

meghívókat bizonyára elhordozták az egyházközségi tagokhoz, mert állapotukon is ez fedezhető fel. Történetesen egy 1939-ben készített meghívót vizsgáltam meg alaposabban, melynek időpontja február 9.-én, csütörtök délután 3 órakor volt. 46 egyházközségi tag láttamozta „láttam” megjegyzéssel, akik közül két esetben „nem” megjegyzés, egy esetben pedig aláírás[39]olvasható.

A közgyűlések megtartásának időpontjai nagy eltéréseket mutatnak. Általánosságban elmondható, hogy a legtöbbet március, február és január hónapokban tartottak. Ezen kívül az április, de az október, sőt novemberi hónapokban is volt rá példa. Minden valószínűség szerint ez kirívó esetnek számít, hiszen az októberi közgyűlés 1943-ban volt. A pontosítás kedvéért kell megjegyeznem, hogy a 1943. évi közgyűlések, keblitanácsi gyűlések tartása, illetve azoknak jegyzőkönyvelése Mátyás György lelkész idejében nem történtek meg. A novemberi esettel kapcsolatosan pedig, a korabeli jegyzőkönyv[40] megjegyzi, hogy utoljára 1942 március 7.-én volt közgyűlés.

1959. január 25.-ig kell ugornom az időben, hiszen ez egy újabb határkövet jelöl a bihari és a nagyváradi gyülekezet életében. Ezen a Közgyűlésen tisztújítást is végeztek. Viszont nem ez a lényeges a megjelölt időpontban, hanem az esemény, melynek következtében bevonták a nagyváradi vezetőségbe[41] a három bihari tagot.

A közgyűlés fontos mozzanata volt 1937-től a Lelkészi Beszámoló, illetve Jelentés. A lelkészi jelentés egy ív terjedelmű, aminek megfordított, hátsó oldalán 2/3-adig található írás. A következő tárgyalt pontok szerepelnek benne: 1. Népesedési adatok. Ezek között azt is olvashatjuk, hogy 16 személy lépett, azaz tért be az egyházközségbe, akik közül 9 férfi és 7 nő. 2. A második pontban az anyagi ügyeket tárgyalja a lelkész. 3. A „közművelődési állapot” alatt első sorban is az egyházhoz való ragaszkodást emelte ki a lelkész. Ide tartoztak a vallásos ünnepségek és az egyházközség számottevő istentiszteleti alkalmai is. Természetesen a templomlátogatás is ehhez a ponthoz kívánkozott. 4. A negyedik pontban a közigazgatási kérdéseket feszegette a lelkész. Ennek rendjén nemcsak az évi gyűléseket emlegette fel, hanem az esetleges esperesi vizsgálat ideje és azzal kapcsolatos tudnivalók is kipattantak a jelentésből.

Keblitanács

A bihari, illetve nagyváradi gyülekezetek életében a Keblitanács intézménye teljességgel úgy működött, mint minden más egyházközség esetében. Mégis van valami, amit külön kell tárgyalnunk az egyik, avagy a másik gyülekezet keblitanácsi gyűlései tekintetében. A bihari gyakorlat ugyanazt az arculatot tükrözi, mint, amilyennel találkoztam a bágyoni Keblitanács életének kutatásakor. Lehetőség szerint pontosan és megjelölt időben megtartották az ülésezéseket. Ezeket minden valószínűség szerint a lelkész készítette elő. A gyűlés alkalmával a bihari esetben volt rá példa, hogy az elnökségi tisztet éppen a világi elem foglalta el. Ennek ellenére azonban csakis a lelkész által elkészített meghívók tanúskodnak a mellett, hogy a keblitanácsi gyűlést szabályszerűen hívták össze. Amint azt láthattuk a közgyűlési meghívó esetében, ugyanaz tapasztalható a keblitanácsi meghívókon is. A feltüntetett személyek neve, illetve utána „láttam” megjegyzéseket találunk.

A gyűlések megtartási időpontjával kapcsolatosan elmondhatom, hogy legnagyobb gyakorisággal az istentisztelet utáni alkalmakat használták ki. Nem ritka azonban az sem, hogy akár istentisztelet megelőzően hirdettek keblitanácsi gyűlést. Végül pedig megáll az a más helyen is szokásban levő gyakorlat, miszerint szükség esetén, alkalomszerűen összehívták a tanácsot.

A tárgysorozati pontok is minden esetben fel vannak tüntetve. Ezek közül egy kis ízelítőt szeretnék adni[42]:

Tárgysorozat:

1.              A lelkész ellátásának új alapon való rendezése

2.              Egyházi ügyek előkészítése a Közgyűlésre.

1.              Az esperesi vizsgálat előkészítése és más folyó ügyek

1.              1938. Évi adományok beszolgáltatásának lebonyolítása

2.              A temetőföld gazdaságosabb jövedelmeztetése

3.              Folyó ügyek, indítványok, bejelentések.

A továbbiakban felsorolok néhány történeti jelentőségű közlést. Az első, és szerintem lényegesen fontos a bihari adat, miszerint 1933-ban a Keblitanácsba 6 tagot választottak: Szőke Lajos; ifj. Ungvári Imre; Székely Sándor; Kéri Károly; Bíró Lajos; Megyessy Ferenc; Egyházfi: Gyarmathy Pál lett, aki már megelőzően is ezt végezte.

1944-ben a bihari gyülekezetben 12 keblitanácsost választottak.

1945-ben a belső emberek és a hívek között a legnagyobb egyetértés volt.

1955. augusztus 2-án keltezett részletes beszámolóban Boda József lelkész többek között közölte, hogy a bihari egyházközség vezetősége mindössze egy gondnokból és három „presbiterből” áll.

1959. január 25.-én Keblitanács száma 15-re emelkedett, mert három bihari tagot választottak be a nagyváradi Keblitanácsba.

Lelkészek

Komájszegi Géza

Komjátszegi Géza 1905. április 9.-én született Csegezben.

Az egyházközség megalakuló gyűlésén, 1933. június 4.-én, egy érdekes és elkapott gondolat tevődött fel egy segédlelkészi állás megteremtéséről. A józan belátás győzött végül, mert ezt a témát egy későbbi tárgyalásra utalták át. Természetesen találunk két olyan személyt is, akik vállalták a lelkész egyhavi élelmezését[43] és elszállásolását. Ez azonban tudott dolog, hogy nagyon kevés volt a szükségeshez.

1934. március 9.-én Komjátszegi Géza gyakorló lelkész kinevezést nyert a bihari gyülekezetbe. Első sorban is azzal sikerült maga köré gyűjtenie híveit, hogy igen komoly pásztorrációs munkát végzett. A gyakori ünnepélyek, szeretetvendégségek, valamint a meghívott vendéglelkészek szerepeltetésével igen hatékony valláserkölcsi életet épített ki.

1935. február 8.án azt írta Komjátszegi Gézának Boros püspök, hogy az ádámosi lelkészi[44] állás csakugyan üresedésben van, „de az olyan ostromnak van kitéve, hogy egyelőre nem tudom tájékozni magamat. Amint korábbi levelemben írtam, azt tartsa szem előtt és az ott megkezdett munkát folytassa elismerésre méltóan eddigi buzgalommal. Nem fogom elfelejteni máris szerzett érdemeit.”[45]

1935. február 11.-én Székely Tihamér, magyarsárosi lelkész teljes mértékben olyan hangulatú levelet írt Komjátszegi Gézának az ádámosi lelkészi állás körüli fejleményekről, melynek értelmében egyedül az esperes veje fog győztesként kikerülni. Arra hivatkozott, hogy egy református ismerőse mondta – miszerint Péterffy[46] érdekében már megfelelő lépéseket is tettek. Buzogány Kálmán, haranglábi lelkész is egy érdekes levelet írt 1935. február 12.-i keltezéssel Komjátszegi Gézának az ádámosi lelkészi állás betöltése kapcsán. Azt tanácsolta, hogy minél hamarabb írjon levelet Szathmári Gyula köri felügyelő gondnoknak, aki haranglábi. Ebben a levélben hivatkozzon Komjátszegi Géza „nemes gondolkozására, jó szívére, áldozatkészségére, és a külformára is nagyon vigyázzon. Így nem mondom, hogy biztos, de valószínű eredményt elérhet. Közöttünk maradjon – folytatta a lelkész -, Szathmáry semmi körülmények között nem akarja Péterffyt.”[47]

Sándor Gergely, désfalvi lelkész is írt 1935. februárjában egy nagyon őszinte hangvételű levelet, melyben azt hozta Komjátszegi Géza tudomására, hogy az ádámosi lelkészi állás betöltése érdekében elkötelezte magát az esperes veje mellett. Azaz szavát adta, hogy tesz néhány szót érdekében. A levél végén arra kérte Komjátszegi Gézát a levélíró, hogy bocsásson meg neki azért, hogy ezt ő őszintén megírta, de azt hiszi, hogy Géza öccse is helyesebbnek tartja ezt a magatartást, mintha áltatná.

Komjátszegi Gézának a következőket írta Kovács István, 1935. február 25.-én a magyarszentbenedeki lelkész: Az ádámosi lelkészi állás hamarosan be lesz töltve, de amint látszik, nagy lesz érte a küzdelem. Szerinte „más a főhatóság jelöltje, más az esperesé. A Püspök úr emberét még nem tudni, ki, csak annyit sikerült megtudnunk, hogy olyat akar betenni a körbe, aki méltó utódja lesz Gvidónak[48]. Esperesünk pedig a vejét, Péterffyt szeretné megválasztatni.” Azt javasolta a megnevezett lelkész, hogy pályázza meg Komjátszegi is, mert előfordulhat, hogy az egyházközség egy harmadikat fog megválasztani.

Az Új Barázda Lapkiadó Részvénytársaság arra kérte 1935. július 22.-én a lelkészt, hogy legyen a lap belső munkatársa és terjesztője.

Komjátszegi Géza lelkész minden további nélkül 1935. szeptember 26.-án beadta pályázatát az ádámosi lelkészi állásra, viszont Ürmösi József titkár visszaküldte azzal a megjegyzéssel, hogy hamarosan meg fog jelenni egy harmadik pályázat is. Bizonyára akkor elfogadják a lelkész próbálkozását.

1935. december 3.-án elhatározta a Keblitanács, hogy „ez idő szerint lakást családos lelkész részére nem tud adni”.[49]Decemberben a püspök a Vizsgálószék alkalmával buzdító beszédet intézett a hívek felé, melyben a kepe beindítását és annak előnyös voltát hangsúlyozta.

Ürmösi Károly esperes írta Komjátszegi Géza lelkésznek 1936. április 2.-án, többek között: „/…/ nem tudom, hogy mik az első impressziói. Érezhet bizonyos szokatlanságot – s bizonyos mértékig egyelőre – talán az egyedülvalóság érzését is. De ez csak egy ideig tart. Közelebbről meghatározva addig, amíg egy-két ember bizalmát és rokonszenvét megnyeri és érezi. Addig is járjanak eszébe Jézus szavai: „Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.” a világító torony is egyedül van, de világosságot áraszt, és hivatást teljesít. A pap is őrálló, világítótorony, azzal a különbséggel, hogy ez nála tudatos munka s így nála a világosság nyomán termő meleg is támad. /…/”[50]

A korabeli lelkészi kinevezés hiteles másolatát 1936. október 28.-án olvashatjuk, amelyben Boros György püspök többek között megállapítja, hogy egy esztendőben kétszer is sikerült kineveznie Komjátszegi Géza lelkészt a bihari egyházközségbe. Soraival arra is utal, hogy egy új hit indult el Biharban, amelynek létrejöttekor egy isteni sugallat működött közre. Reménységgel volt a püspök, hogy kinevezett lelkésze biztonsággal fog haladni előre hivatásának nagyszerű missziói útján.[51]

1936-ban egy felterjesztésre állampolgársági bizonyítványának mind a két számát be kell írnia a lelkésznek. Ha pedig valamelyik katonai hatóságtól olyan irat van a kezében, hogy mozgósítás esetén, a helyén maradhat, akkor csak abban az esetben töltse ki a 17-19 kérdésre adandó feleleteket. Különben az egész kérdőív[52] 21 pontból állt.

Komjátszegi Géza lelkész bizonyára egy megelőző, 1937. január 31.-én keltezett levélben Bíró István, bágyoni lelkész cselekedete felöl érdeklődött, mely egy halott nélküli temetésre vonatkozott. Ürmösi Károly esperes a „szükség törvényt bont” alapon helyezkedett el válaszadásában, melynek végső kicsengése az volt, hogy természetesen a lélek szüksége érdekében sok mindent meg kell tennünk. A Bíró István esetével kapcsolatosan közelebbi értesüléseim vannak a szóban levő temetéssel kapcsolatosan, hiszen csakugyan végzett említett lelkész olyan szolgálatot, melyben a halottat fronton meghaltnak, orosz földön eltemetettnek nyilvánították, de az itthoniak lelki békessége miatt istentiszteletet, azaz temetési szertartást végeztek.

Komjátszegi Géza 1937-ben megnősült. Ebből az alkalomból Boros György püspök melegen gratulált az ifjú lelkésznek, s egyben kívánta, hogy felesége hű társa legyen a munkában.

1937. júniusában Kiss Zoltán, későbbi kövendi lelkész gyönyörű írással megírt levelét olvashatjuk, melynek lényege annyi, hogy a bihari lelkész helyettesítését július 9-augusztus 20 között elvállalta. Kiss Zoltán ekkor teológiai hallgató volt. A levélben azt is közli említett teológus, hogy, ha arra lehetőség van, akkor szívesen betanítaná a bihariaknak, pl. „Péterffi bácsi”, „Piros rózsa, fehér rózsa” c. darabját, ami „unitárius darab”.

Komjátszegi Géza 1938. március 1.-én felesküdt II. Károly királynak. Az eskü írott szövegét Bereczky Dániel gondnok hitelesítette, mely alatt a pecsét olvasható: „COMUNA BISERICEASCA UNITARIANA BIHRIA”.

Komjátszegi Géza – 1939 augusztus 20-ig volt a nagyváradi gyülekezet lelkésze. 1941. március 9.-én de. az istentisztelet keretében Komjátszegi Géza lelkész kibúcsúzott a gyülekezetből.

1988. április 19.én elhalálozott.

Mátyás György

1941. november 6.-án Dr. Kiss Elek dékán arra kérte Mátyás György lelkészt, hogy minél hamarabb juttassa vissza az akadémiáról elvitt palástot. A közelgő zsinatra vigye magával, mert egy olyan szolgálatot nem tudnak végezni, ahol palástot ölthetnének a teológusok. „Valamit csináljon, szerezzen magának, mert mi itt olyan szegények vagyunk, hogy mást venni nem vagyunk képesek” – fejezte be levelét a dékán. Szükség volt erre a figyelmeztetésre, mert Mátyás György lelkész a teológiai akadémia egyetlen palástját magával vitte és Józan Miklós püspök is arra kérte, hogy minél hamarabb küldje vissza említett a palástot, különben addig semmi járandóságot nem adnak neki.

Mátyás György lelkész szentivánlaborfalvi, 1942. október 5.-én történt kinevezésével kapcsolatosan olvashatunk néhány sort, melyet Józan Miklós püspök írt a szóban levő lelkésznek.[53]

1942.-ben az esperesi „vizsgálószék szomorúan állapítja meg, hogy az egyházközség Mátyás György lelkész eltávozása után a teljes visszaesés képét mutatja. Lelkész ellen felhozott panaszok érdemleges tárgyalásába nem bocsátkozik; az egyházközség jövője érdekében kéri azonban a híveket, hogy máskor minden panaszukat, észrevételeiket a vizsgálószék alkalmával a Kanonikus kérdések rendjén terjesszék elő. Csak így lehet az ilyen elszomorító eseteket elkerülni és a fejlődést biztosítani.” [54]

A Kolozs-Dobokai egyházkörnek az 1942 évről szóló esperesi vizsgálatokról felterjesztett jelentés többek között a bihari volt lelkészre is tartalmaztak elmarasztaló kijelentéseket. „A bihari egyházközségben igen szomorú adatok vannak feljegyezve a volt lelkész /Mátyás György / hanyagságáról, ami tekintve lelkész atyánkfia ifjúságát és kezdő voltát, aggodalommal tölthet el további munkáját illetőleg, ha magatartásán nem változtat.”

Mátyás Györgyöt Szentivánlaborfalvára helyezte a 1943. július 18.-án a püspök. A lelkésztől követelték vissza a magával elvitt 400 Pengőt. Az esperes keblitanácsi jegyzőkönyvi kivonatra[55] hivatkozott Mátyás György, volt bihari lelkész ügyében. Az említett lelkész már szentivánlaborfalvi lelkész volt ekkor. Az esperes úgy határozott, hogy a Köri Közgyűlés után ezt a kérdést az egyházkör teljes elnöksége elé tárja, és úgy hozza meg a szükséges lépéseket. Ugyanakkor felszólította a lelkészt, hogy Mátyás György lelkész ügyében semmilyen lépéseket ne tegyen.

1943. októberében, Bizonyos „kocsmai” körökben Bereczky Dániel, volt egyházközségi gondnok hirdette és híresztelte, hogy Mátyás György lelkész valamilyen levelet küldött volna, amiben jelezte, hogy a község részéről kapott 400 Pengő őt illette meg és ezért vitte magával. A Keblitanács azonban erősködött amiatt, hogy semmi ilyen, megelőző határozat nem születetett sem a Keblitanácsban, sem a közgyűlésben mely kimondta volna, hogy a bizonyos összeg csakugyan nevezett lelkészt illeti meg. Azt is megtudjuk 1943. november 7.-én, hogy Mátyás György lelkész szó nélkül hagyta el a gyülekezetet, ugyanakkor pedig szégyenben hagyta a pénztárost is, aki a jegyzőségen értesült arról, hogy volt lelkész a rendelkezésre álló 400 Pengő pénzzel elillant. Bár nevezett lelkészt többen perrel fenyegették, Szabó József mindenképpen elállt a per szándékától, mert nem akarta az unitárius nevet a bíróság elé „hurcolni”.

Mátyás György lelkész 1942 november 3.-án távozott el az egyházközségből.

Kőrispataki Kiss Károly

K. Kiss Károly[56], 1883. november 21.-én született Mezőszoporon, Kolozsvár Rajonban. Édesapja[57] „lófőszékely” volt. Édesanyja Kozma Nina, Kozma és Elekes papi családokból származott. Kiss Károly szülőfalujában, abban az időben nem volt iskola, így az elemi osztályokat Bölönben és Tordátfalván végezte. Középiskolai tanulmányai végzésére a Kolozsvári Kollégiumba ment, amelynek befejezése után 1903-ban érettségizett. Önképzőköri titkár volt. 1903 őszén iratkozott be a teológiára, melyet 1906 tavaszán jó eredménnyel végzett el.

1906-ban Polgárdira, Dunántúlra nevezték ki lelkésznek, ahonnan 1909 január 17.-én, háromévi szolgálat után áthelyezték Petrozsényba. Akkor a zsílvölgyi gyülekezetek megszervezése miatt kapta a küldetést. Azt sikeresen végre is hajtotta, mert gyülekezeteket szervezett Petrozsényban[58], Lupényban, Vulkánban, Aninószán, Deákbányán, Lónyatelepen és Gyaláron. A legeredményesebb munkát Petrozsényban végezte, ahol hívei segítségével templomot és lelkészi lakást épített. Szabadelvű és demokratikus gondolkodása miatt kellett megválnia akkor az 1186 lelket számláló gyülekezetétől. Forradalmi gondolkodásai és szereplései miatt 1919-ben elfogták, és Dévára internálták, ahonnan barátai és ismerősei közbenjárására október folyamán elengedték, aminek következtében Budapestre távozhatott.

1920-ban hazafias, szociáldemokrata pártot alapított. Az 1920-as évek után nehéz anyagi helyzetbe került. 7 gyermek édesapjaként[59], magánhivatalnokként dolgozott és igyekezett családját fenntartani. Ekkor történt az a fordulat, aminek következtében unitárius vallását elhagyva a református vallásra tért[60]. Ezt a lépését azzal indokolta, hogy egyik, gimnáziumba járó fiát ismétlőre küldték vallásból, mivel elégtelent kapott. Itt szeretnék utalni egy három évvel későbbi levél tartalmára. 1929. december 7.-én olvashatjuk Józan Miklós püspöki vikárius levelét „Tiszteletes Sepsikőröspataki Kiss Károly úrnak, Pestszentlőrinc. Szabadság időm alatt a nyár folyamán hozzám intézett levelét válaszadás végett átadtam Barabás István lelkész afiának. /…/ sajnálattal látom, hogy a levél mégis válasz nélkül maradt. Most sem mondhatok mást, mint amit akkor mondhaték vala, hogy t.i. amikor az unitárius egyházból családostól együtt formálisan kitért, önmaga csapta be ma és családja mögött a kegyelem ajtaját.” Lábjegyzetben kék tintával írva[61] olvasható többek között, mely a reakciót sejteti: „/…/ Ezt Ciprianus katolikus püspök mondotta, de fájdalom, a protestánsok is gyakorolják. Íme a protestáns balszárny hogyan kezeli a „Kegyelem ajtaját”. Mit szól hozzá Jézus?”

1926-tól szabad bibliaterjesztő és a Brit- és Külföldi Bibliatársulat tagja volt. Saját feljegyzései szerint 1923-1928 között 87150 db Bibliát adott el, amiért a társulat elismerését is kiérdemelte. Munkásságára jellemző volt haladott gondolkodásmódja, hiszen, mint szerkesztő, és mint közlő egyaránt az új szellemet képviselte.

A lelkészi Hivatalnak[62] van címezve az irat, melyben az áll, hogy foglalkozott az Igazgató Tanács Kiss Károlynak az egyházba való belépésével. A tagok sorába tehát felvehető. „az Igazgató Tanács ugyanakkor megállapította, hogy a felvétel ténye részére semminemű alkalmaztatásra jogot nem biztosít s a nevezett lelkészi szolgálatot nem teljesíthet.”[63]

1939-ben kéréssel fordult a Budapesti Unitárius Egyház vezetőségéhez, hogy fogadják vissza az unitárius vallásra. Ez megtörtént. Ezután a bihari gyülekezet gondozásával bízták meg. A második világháború nehéz éveiben gyülekezete mellett állt, de a gyülekezet állandó elnéptelenedése nem tudta kellőképpen fenntartani a lelkészi állásában.

4375 / 1939 Születési anyakönyvi kivonat, melyet Budapest VIII. Kerületi Állami Anyakönyv vezetőségben állítottak ki, többek között a következő információhoz juttat: 1. 1925 július 2.-án született Kiss Károly és Gerzső Ilona Márta nevű leánya, akit már reformátusként tartottak természetszerűen nyilván. Kiss Károly ekkor 41, felesége pedig 35 éves volt. Érdemes felfigyelni arra a bejegyzésre, melyet az „Utólagos bejegyzésben – Kiigazításokban2 olvashatunk: „A gyermek és a szülők vallása nem református, hanem unit., az anya családi neve helyesen: Gerzso[64] /…/”.

1943-ban történt rendes lelkészként a kinevezése Biharba, ahol 10 évig szolgált, amikor 70 éves korára való tekintettel nyugdíjazták. Végül az őt ismerő Boda József nyilatkozatát szeretném ismertetni, miszerint „néhai K. Kiss Károly közel száz évet megélt életpályáján, úgy is, mint lelkész, úgy is, mint magán ember rapszodikus gondolkodású ember volt, de benső meggyőződésében mégis tiszta unitárius gondolkozású embernek maradt, aki mindenek előtt szellemi és lelki értékei mellett a Bibliát tartotta a legfontosabb lelki forrásnak.”

Kiss Károly unitárius lelkész palástviselési joga engedélyezése tárgyában a következőket határozták: 1. 1 évi időtartamra megbízást kap, de azután felfüggesztheti a püspök őt. 2. A megbízatás „nem juttathatja” olyan „unitárius missziói munkához”, mely azt jelentené, hogy ő az unitárius egyház képviselője. 3. Csakis olyan egyházközségbe kaphat megbízatást, mely nem missziós jellegű, vagy amelyik újonnan keletkezett. Más szóval csak unitárius történelmi múlttal és szomszéddal rendelkező egyházközségben szolgálhat. 4. Egy év múlva ismét felül vizsgálják megbízatását. Az iratot Józan Miklós püspök- elnök és Ürmösi József előadó láttamozták.[65]

K. Kiss Károly kinevezésének időpontja: 1943. június 8.-a volt 1943. júniusában Erdő János esperes jókívánságait közölte az új lelkésznek. „Bihari unitárius egyházközségünk ma a Magyar Unitárius Egyház végvári szerepét tölti be. A végvári vitézek élete mindig nehéz volt és felelősségteljes. Ez még fokozottabb mértékben vonatkozik a végvári helyen szolgáló magyar unitárius lelkipásztorra. /…/ Isten áldása legyen lelkipásztori munkáján, gyülekezetének életére és szeretett Magyar Hazánkon!” – fejezte be a iratát az esperes.[66]

1943 július 13-tól, tehát Kőrispataki Kiss Károly lett a lelkész. A jegyzőkönyv záradékában a következőket olvashatjuk: „Esperesi vizsg. Szék örömmel veszi tudomásul, hogy főtisztelendő püspök úr gondoskodása folytán eklezsia élére rendes lelkész került, akinek ügybuzgó szeretete és munkássága jó reménnyel tölt el a bihari szórványegyház jövője felöl.”[67]

1944. március 11.-én Kiss Károly bizonyos kezdeményezésére egy ív indult útjára, melyen a következő fogadalom állt, és amelyet csupán a lelkész és még egy személy írt alá: „Ígérjük és magyar becsületszavunkat adjuk alulírottak arra, hogy italos házba /kocsmába / be nem tesszük lábunkat s saját asztalunknál, avagy vendégségben, disznótoron egy-egy étkezésnél többet, mint két /kettő / deci bort meg nem iszunk. Pálinkából sem iszunk többet, mint egy kis pohárral, azaz féldecinél is kevesebbet. Isten, a Magyarokat most ebben a légi bombás időben is védelmező Isten úgy segéljen meg bennünket, és a szerint tartsa meg életünket, amit kézfogással is erősítünk, Isten és emberek előtt halálunk órájáig megtartjuk. Ámen!”

1945. december 24.-én Dr. Kiss Elek főjegyző érkezett az egyházközségbe abból az alkalomból, hogy 11 havi internálás után ismét köszönthették a lelkészt az egyházközség élén. A közgyűlésben feltevődött az a kérdés, hogy a gyülekezet akarja-e a lelkészt és miként tudja őt állásában megtartani? Vizsgálószék feljegyezte, hogy az egyházközség lelkészét 1944 december 27 – 1945 november 30-ig az állami hatóság Nagyváradra internálta. Egyben arról is tudomást szerzünk, hogy a lelkész áldásos munkát fejtett ki fogolytársai között. Ugyanakkor a Vizsgálószék köszönetét fejezte ki a híveknek, hogy a lelkész távolléte alatt a lehetőségek szerint családjáról gondoskodtak.

1947. június 22.-én Bereczky Dániel, az egyházközség volt gondnoka „gyalázóan” nyilatkozott az egyházközségről, de főleg volt gondnokáról, néhai Szabó Józsefről. Emellett volt lelkészt Komjátszegi Gézát is okirat hamisítással vádolta meg az adománylevelek tekintetében. Állította Bereczky, hogy őt Szabó József beugrasztotta akkor, mikor temetőjéből egy részt az egyházközségnek felajánlott. A Keblitanács figyelmeztette „szájajártatásáért” a volt gondnokot s intette, hogy amennyiben folytatja az alaptalan hazugságok és rágalmak felsorakoztatását, akkor bírósághoz fognak fordulni.

1948. január 4.-én a bihari lelkészt megválasztották Misszió Bizottsági tagnak az 1945-1950 évek ciklusának hátra levő idejére.

1948. március 14.-án K Kiss Károly lelkészt letartóztatta a csendőrség[68], mert azt állították róla, hogy a templomban atombombáról prédikált, valamint USA szimpátiát keltett egy összejövetelen, harmad sorra pedig Lk 18,18-25 részt olvasta fel a Bibliából, melyre beszédet tartott azzal a középponti gondolattal, hogy osszuk szét vagyonunkat és kövessük őt.

Simén Dániel 1948. április 16.-án, egy sűrűn gépelt, két oldalas levélben számol be sok mindenről, melyek között természetesen Kiss Károly személyére vonatkozó adatokat is találunk. Nyugodtan lehet következtetni arra, hogy megelőzően ilyen kéréssel fordult Kiss Károly Simén Dánielhez, mert a szóban forgó levél így indul: „A személyedet érintő dolgoknak utánanéztem a kérésed értelmében a következő felvilágosítást, adhatom.” 1. Mindenek előtt a lelkész fizetésével kapcsolatosan jegyzi meg, hogy ő és Erdő János is azt szorgalmazzák, hogy a megállapított 2000 lej fizetést maradéktalanul és időben kapja meg Kiss Károly. A javításáról azonban egyelőre nem lehet szó. 2. Két beadványt terjesztett be Kiss Károly, melyeket Ürmösi József terjesztett elő tárgyalásra. Nem csendül ki világosan, hogy milyen tiszteletdíjról van szó, melyet szorgalmazni fognak, hogy meg kapja Kiss Károly, de nyilvánvalónak látszik, hogy bizonyos kéziratot kellene beküldenie a lelkésznek. 3. „Az Unitárius Bibliatársulat” feltámasztása a következő téma. Ezzel kapcsolatosan azt jegyzi meg Simén Dániel, hogy egyszer küldje meg a társulat alapszabályzatát s azután lépni fognak, egyéni véleménye ezzel kapcsolatosan azonban az, hogy nekünk, unitáriusoknak „a reformációt más helyen kell megindítanunk ill. folytatnunk és nem a Bibliánál. Nem a Bibliában kell megújuljunk, hanem a lelkünkben”. 4. A bihari birtoküggyel kapcsolatosan figyelmezteti a lelkészt, hogy ha nem vigyáznak, akkor az kicsúszhat a kezük közül, mert „az ügy elég rosszul áll”. Minden esetre várja meg az utasításokat és szigorúan azok szerint járjon el. 5. A következőkben egyetemes hírekkel szolgál Simén Dániel, melyek között az első, hogy a püspök letette az esküt a Népköztársaságra. Személy szerint a levélíró nem tudja, hogy a püspök húsvéti üzenetében milyen unitárius reformációról beszélt, mert most egészen más fajta tennivalók vannak: az „egyház léte és nem léte forog kockán”. 6. Az iratterjesztő Erdő János vezetésével szép munkát végez. Ezek után még van néhány ismertető jellegű tudósítás. (4) 7. Az utolsó előtti bekezdésben a következőket olvashatjuk: „Kedves Károly bácsi! Azt hiszem mindenről, tájékoztattalak, ami részedről érdeklődésre tarthat számot. Állam és egyház között a dolgok folyékony állapotban vannak. Lehet, hogy a mi javunkra dőlnek el, de lehet, hogy kemény, megpróbáló idők elé nézünk. Mindenképpen mi hisszük, hogy a jövő nem csak az ember, hanem Isten kezében is van, akinek gondja van reánk is. Egyelőre holmi, nagy reformációkról nem álmodozunk, csupán a földön járunk. Próbáljuk menteni kevésnyi alapjainkat, hogy azokon egy lelkileg bensőséges egyházi életet építhessünk fel. Aki jelen pillanatban ennél többet akar, annak a lába túlér a takarón s természetszerűleg, megfázik.” 8. Végül pedig bensőséges gondolattal zárja Simén Dániel a levelét, melyben együttérzésének adott hangot.

1948. július 1.-én a lelkész a miatt panaszolt, hogy idejében jelezte az egyházközség naptár igényét, azonban a szükséges naptárak akkor érkeztek meg, amikor a hívek „már beszerezték máshonnan”. Ennek következtében csak 16 db-ot tudott eladni, a többi 24 pedig megmaradt, melyeket ajándékképpen küldött el vidéken élő híveknek, akik ilyenre nem tudtak volna áldozni. Azonban az összesből még mindig megmaradt 10 db. Arra kéri az esperest, hogy segítsen neki a követeléssel szemben kiigazítani a dolgokat. „Őszintén szólva azt hittem – mondja a lelkész, – hogy a nagy késéssel küldött naptárak missziós célt szolgálnak – nem pedig azoknak ára megtérítésére küldettek.”[69]

1949. október 20.-án, Moldován Vilmos[70] jelezte a lelkésznek, hogy egy idő óta nagyon foglalkoztatja egy probléma, amely nagyon szoros összefüggésben áll a szombatünneplőkkel. Szeretne „kutatásokat” végezni a „székely szombatosság eredetéről és működéséről”. Irodalmat kért a lelkésztől arra hivatkozva, hogy a kért fél bizonyára jártas ebben a kérdésben. Végül pedig azt írja, hogy „ha magam nem is tudom meghálálni, de van az égben egy Bíró, aki mindent lát, mindent hall, s a könnyen elejtett szót is megjutalmazza”. A fenti levélre válaszolva, több mint valószínű, hogy Köntés Bélának írt Kiss Károly, melyben többek között megjegyezte, hogy az „erdélyi szombatosok kérdése szorosan összefügg az unitáriusokkal”. Ugyanakkor azt is közölte, hogy a kapott levelet majd a Kolozsváron tartandó Főtanács alkalmával visszakéri. Ez meg is történt, hiszen a levéltárban megtalálható. Még azt is megtudjuk a továbbiakban e levélből, hogy a baptista lelkésszel nagyon összeillenek[71], annál is inkább, mert mindketten nőtlenek. Sajnos a levél nincs ellátva dátummal.

1949 aug. 1.-ig volt az egyházközség kinevezett lelkésze. Ezután püspöki megbízással továbbra is ellátta a lelkészi teendőket, míg 1953 december 31-én megköszönték Kiss Károly lelkészi szolgálatát.

Lőrinczy Dénes esperes 1952. szeptember 26.-án, érdeklődik[72] a bihari lelkész feleségénél. Megtudjuk, hogy a lelkész ismét le van tartóztatva, de hollétéről semmit sem tudott az esperes. Arra is kérte a lelkész feleségét, hogy röviden tájékoztassa őt az egyházközségi életről, van-e istentisztelet, milyen időközönként, látogatják-e a hívek stb. Nem sokkal ezután tudjuk meg, hogy mi is történt K Kiss Károllyal. Az esetet maga meséli el egy jelentés formájú tudósításban. 1952. augusztus 16.-án mesélte, hogy „/…/ 6 milic katona elfogott, házkutatást tartott fegyver s arany-ezüst után. Nem kaptak ilyet. Lefoglalták az általam szerkesztett régi lapokat, könyveim, amiket írtam – útlevelem, s kézirati naplóm s levelezésem. Írógépem is. Váradra vitt egy teherautó több idegen községivel.” A lelkészt 1953 jún 23 -ig tartották fogva. Ekkor azzal bocsátották szabadon, hogy naponta két alkalommal, reggel 8 és du 5 órakor jelentkeznie kellett a milicián. Nyolc alkalommal hallgatták ki. Minden alkalommal azzal kezdték a kihallgatást, hogy „miért haragszik oly nagyon rám dr. Simén Dániel püsp. helyettes?” Minden alkalommal azzal végezték a kihallgatást, hogy mikor lett szabadkőműves és kikkel levelezett külföldön? „Egy jóindulatú jegyzőkönyvet írattak alá, rövidet 4/9-n, s két hónap múlva szabadlábra helyeztek. Adja Miatyánkisten, hogy ez legyen az utolsó elfogatásom, mert 70 éves testem már nem bírja!” –

Amikor az esperes 1953. június 16.-án keltezett iratát[73] megfogalmazta és postázta Kiss tiszteletes asszonynak Biharba, akkor még nyilvánvaló volt a lelkész távolléte. A sorok közé szépen be van vegyítve az a nehézség is, ami a „zónaengedélyek” megszerzésével járt. Az igaz, hogy nagyváradra ezen engedély nélkül is el lehetett utazni, de már Biharba szükséges volt. Mivel oda nem kapták meg egy megelőző alkalomra, úgy meg kellett várni azt az időpontot, amikor az engedély kezükben lesz. Szóba került Dr. Kiss Elek püspök ajánlata is, miszerint az egyházközségnek havi 200 Leut, sorkosztot és lakást kellene biztosítson ahhoz, hogy a minimális megélhetése fedezve legyen. Ennek érdekében ajánlat született arra, hogy a 70 egyházfő személyenként 5-5 Leut fizessen be. Talán az, valamint az adományok és perselypénzek elegendőknek bizonyulnának a kiadásokhoz szükséges bevételi oldal fedezéséhez. Ez lenne a feltétele annak, hogy a megüresedett lelkészi állását betölthesse a gyülekezet. A irat[74] utal arra, hogy a lelkész 10 havi távollét után végre visszaérkezett egyházközségébe.

Kiss Károly lelkészt felkérték, hogy tisztázza „egyházi helyzetét”. Arra utasították, hogy ügyének tisztázása végett igyekezzen Kolozsvárra utazni és útiköltségét meg fogják téríteni. A Vizsgálószék hangsúlyozta örömét, hogy a vizsgálat alkalmával volt lelkész, Kiss Károly is jelen van, aki megelőző vizsgálat alatt letartóztatásban volt. 1953 dec. 31 Kiss Károly végleges nyugdíjazásának ideje elérkezett. Oknak az van feltüntetve, hogy a legmagasabb életkort érte el, mely fölött senki sincs már szolgálatban. Itt kapott kihangsúlyozást az is, hogy előző lelkész minden tevékenysége véget ér és a bihari egyházközség gondozása a nagyváradi lelkész hatáskörébe ment át. Egyetlen tárgysorozati pontja volt az 1953. december 31.-i keblitanácsi gyűlésnek: Kiss Károly lelkész szolgálati idejének a befejezése.

1954. januárjában Kiss Elek püspök sajnálatát fejezte ki a miatt, hogy nem tudott a lelkész személyesen Kolozsváron megjelenni. Emellett azonban ő is egyetértett azzal a követelménnyel, hogy egy unitárius lelkésznek legyen biztosítva a megélhetése. Ugyanakkor világosan kitűnik az [75] is, hogy említett lelkész 70 életévén felül van, ami mindenképpen kötelezi s egyben fel is jogosítja a nyugdíjra.

K Kiss Károly lelkészt betegségére való tekintettel 1954. március 13.-ával szabadságra engedte a püspök Kiss Elek. A szolgálatok elvégzésével a már jelenlevő gyakorló lelkészjelöltet Boda Józsefet bízta meg, azzal a hozzáadással, hogy „a sok megpróbáltatáson keresztülment és jelenleg már hosszabb idő óta beteg idős kartársát” helyettesítse az említett gyakorló lelkész.

1954.-ben azt tapasztaljuk, hogy Kiss Károly előzetesen arra kérte a püspököt, hogy engedélyezze már megkapott 6 hónapi szabadságának megszakítását a húsvéti ünnepek miatt. Azt is megtudjuk[76], hogy Kiss Károly jelentést tett Boda Józseffel kapcsolatosan, aki még mindig nem jelentkezett nála, bár a lelkészi szolgálatok elvégzésére püspöki megbízást kapott. Kiss Elek püspök ismételten hangsúlyozta, hogy a kért megszakítást nem adhatja meg annál is inkább, mert abba a Vallásügyi Minisztérium is beleegyezését kell adja, másodsorban pedig ragaszkodik előző álláspontjához, miszerint a Nagyváradra kihelyezett Boda gyakorló lelkészjelölt köteles helyettesíteni Kiss Károly lelkészt.

1954. április 9.-én Kőröspataki Kiss Károly kérte betegszabadságának megszüntetését. Bár beteg, Boda József gyakorló lelkészjelölt nem jelent még meg az egyházközségben s emiatt nem szeretné, ha hívei úrvacsora nélkül maradnának a közelgő húsvéti ünnepek alkalmával. Boda József ekkor már Nagyváradon található, ugyanis arra vonatkozik az irat egyik része, hogy a gyak. lelkész kötelessége a bihari beszolgálás. Kiss Károly lelkésszel kapcsolatosan 1954. április 24.-én megtudjuk, hogy nem állami fizetéses lelkész, sőt nem is román állampolgár. Így tehát a nyugdíjazásnak is meg vannak a maga többszörös nehézségei. Arra kérték[77]Boda lelkészt, hogy ne kerüljön összetűzésbe Kiss lelkésszel. Igyekezzen tudomására hozni az idős lelkésznek, hogy mindössze „tehermentesítését” akarja a főhatóság és a beszolgáló lelkész maga is.

1954. augusztus 8.-i az első bizonyíték arra nézve, hogy a bihari lelkész Kiss Károly és az új nagyváradi lelkész közt súrlódások voltak. Előző azzal vádolta a beszolgálót, hogy április 23 óta kétszer is kitűzött istentiszteleti időpontot, de egyszer sem jelent meg annak megtartására. Boda lelkész pedig azzal igyekezett védeni magát, hogy 8-10 alkalommal is kiszállt és beszélgetett a lelkésszel. Ő azonban csupán szóból értesült arról, hogy a lelkész elbúcsúzott volna nyugdíjazása miatt a gyülekezettől, mert erre vonatkozóan semmilyen felsőbb leiratot nem kapott.

K Kiss Károly részére 1965. július 3.-án havi 200 lej nyugdíjat állapított meg az Állami Társadalombiztosító.

1970. márciusában Kiss Károly lelkész helyzete egyre rosszabbodott az által, hogy a templom lebontása következett. Kiss Márta, Kiss Károly lelkész egyik leánya levélben kereste meg Boda József lelkészt, melyben édesapja léte felől érdeklődött abban az esetben, amikor a templom lebontásra kerül. A lelkész szelíd hangon tudatta, hogy édesapjának a római katolikus Plébánia egy szobájában biztosítottak helyet, bár jól lehet ez nem lett volna kötelességük. Lassan azonban a lelkész hangsúlya keményre változott, amikor a múltat kezdte emlegetni, illetve azt a 18 évet, amit nevezett ny. lelkész az egyházközség épületében díjmentesen tölthetett el. Kiss Károly ny. lelkész esetével kapcsolatosan 1970. április 25.-én megtudjuk, hogy nagyváradon lakó fia jó anyagi körülmények között élt. Ugyanakkor a lelkész arról is értesítette a Főhatóságot, hogy a római katolikus Plébánia egyik szobáját a plébános ajánlotta fel, de nem valószínű, hogy ez is lesz majd a ny. lelkész új lakóhelye. K Kiss Károly lelkész nyugdíjas éveit a már lassan romos állapotba került templom, illetve lelkészi lakásban töltögette. Sajnos az idő és a változások ellene dolgoztak, mert 1970 egy olyan fordulatot hozott a bihari társegyházközség életében, aminek következtében a templom illetve az egész épület eladásra került. Kiss Gergely, az említett lelkész fia, az egyházközség kötelességévé tette, hogy édesapja számára egy új lakásról gondoskodjon. Boda József közreműködésének köszönhetően 1970 június 28.-án költözhetett át egy másik házba, ahol havi 300 lejért bocsátottak rendelkezésére egy szobát. A 831/1970 E K TANÁCS sz. leiratban többnyire azt tapasztalhatjuk, hogy egész behatóan foglalkozott a Főhatóság Kiss Károly ny. lelkész jövendő sorsával. Én mai szemmel úgy látom, hogy egészen különös gondot fordítottak a nehézségben, öreg napjait élő ny. lelkészre. Sőt az is terítékre került, hogy az E K TANÁCS kifejezetten hozzá szeretne járulni a ny. lelkész 300 lej értékű havi bére felének megtérítéséhez. Ellentmondások találhatók egyik és másik jelentés között. Míg az előbbiben annak örvendhettünk, hogy nagyváradon élő fiánál kap elhelyezést a ny. lelkész, a következő iratban[78] arról számol be a lelkész, hogy egy baptistánál szereztek neki új lakást, ahová július 17.-18.-án fog átköltözni. Boda József lelkész azzal magyarázta Kiss Károly lakásválasztását, hogy a baptistához azért megy lakni, mert „hívő asszony s ott legalább a hitetlen unitárius hívektől és papi egyháztól távol tudja tartani magát s nyugodtan élhet.”[79]

A nyugdíjas lelkésszel kapcsolatosan az espereshez címezett beadványában a következőképpen fogalmazott Boda József lelkész: „Jelentésemben[80] felsoroltam egyházunkkal szemben viselt dolgait, amely után tisztelettel kértem E K Tanácsot, hogy azt az összeget, amelyet fenti afiának (Kiss Károlynak) akarnak kiutalni, juttassák egy tisztességes lelkészi szolgálatban megöregedett nyugdíjasnak, aki jobban megérdemli, mint nevezett, mert gyermekeitől havi 500 lejt élvez havonta. Tehát nem szorul rá semmiféle egyházi segítségre. Ezen kívül gyermekei vállalták, hogy a lakbérért ő egy lejt nem kell fizessen. Jelenleg 5 élő gyermeke van és valamennyi mind nagyon jó anyagi helyzetben, úgy a 4 Budapesten élő gyermeke, mint a Váradon élő Gergely nevű fia.”.[81]

1970. szeptember 25.-én tudomásul vette a Főhatóság K Kiss Károly elhelyezését és azt is, hogy nem szorul segélyezésre. Ugyanakkor megkérték Boda József lelkészt arra, hogy érdeklődje meg a nevezett ny. lelkész esetleges szociális elhelyezésének lehetőségét. Boda József lelkész szóba állt Kiss Gergellyel, K Kiss Károly ny. lelkész fiával édesapjának az aggmenházban való elhelyezése tekintetében és arra az álláspontra jutottak, hogy miután Budapesten élő testvéreivel konzultál a Nagyváradon élő fiú, értesíteni fogja Boda lelkészt, hogy lehetőség nyílt-e arra, hogy a Nagyvárad melletti Csehteleken található szociális otthonban helyezzék el a nyugdíjas édesapát.

K Kiss Károly ny. lelkész 1978. augusztus 19.-án meghalt.

Kántor

Sajnos, itt nem beszélhetek egy gazdag témáról, hiszen az egyházközségek (Bihar és Nagyvárad) történetében két személyt említhetek fel. Az egyik Biharon, a másik pedig Nagyváradon teljesített énekvezéri teendőket.

Zöld István

Zöld István 1885. január 8.-án Debrecenben látott napvilágot. Édesapja Zádory Lajos, édesanyja szül Horváth Julianna volt. 8 tagú családja volt a kántortanítónak.

A megalakuló közgyűlésen, 1933. június 4.-én elhangzott az a javaslat, hogy mivel az anyaegyházközség nagyon távol van, kérje a leányegyházközség a Főhatóságot arra, hogy ideiglenes jelleggel adjon megbízást Zöld István kántor-tanítónak az egyházi szolgálatok (istentiszteleti szertartás, temetés, keresztelés, esketés, vallástanítás) végzésére. Természetesen közgyűlés egyhangúlag felterjesztéssel élt a javaslat szerint.

Zöld István, 1934. október 23.-án, anyagi nehézségeire való hivatkozással lemondott jegyzői és énekvezéri tisztéről. Megállapítást és határozatot nyert az elgondolás, hogy az 1934 jún. 3.-án megállapított 300 lej díjat 400-ra emelték fel. Emellett a hívek is külön hozzájárulást fognak biztosítani természetbeni hozzájárulással. A döntés végén olvashatjuk, hogy ezt a határozatot Zöld Istvánnal jegyzőkönyvi kivonat alapján tudatják.

Zöld István 1935. január 24.-én azzal a kéréssel állott elő, hogy az 1935 évre havi 500 lej fizetést adjon, azon kívül pedig a temető földterületéből 200 négyszögöl területet. Bereczky Dániel gondnok hangsúlyozta, hogy sajátjából fog kimérni a kántornak, de meg kell várnia a gabona beérését, hiszen a szóban levő terület be van vetve s csak azután tudja átadni azt, miután a gabonát learatta. A közgyűlés meghatározta azt is, hogy anyagi nehézségeire való tekintettel is kiadja kántorának a követelt bért.

Zöld István kántor egyik beadványában a következőket olvashatjuk 1935. március 4.-én: „Amidőn a nálam lévő egyház tulajdonát képező tárgyakat visszajuttatom, kényszerítve érzem magam, hogy a velem szemben elkövetett súlyosan sértő, megszégyenítő igazságtalan eljárásra vonatkozólag – a nagy fejbekólintás után felocsúdva – rövid megjegyzést tegyek annyival is inkább, mivel az önérzet nélküli türelem emberi mivoltunk gyalázata, továbbá, mivel a kapott sérelem családi körömben is a legnagyobb lelki felháborodást váltotta ki.”

Arról panaszolt a beadvány elkészítője, hogy „eredményesen sikerült, burkolt formába öltöztetett eltávolítással szemben” férfiasan járt el, „hiszen a bárány bőréből kifordultak a farkasok”. Olyan vezetőséggel, mely nem „áll hivatásának magaslatán – szóba sem” áll. Azt kérte, hogy vele se álljanak szóba.

A lelkész által egy évig igénybe vett helyiséget nem lehet csak „köszönömmel” megfizetni – mondta. Azt sem tudta elhallgatni, hogy a vallástanítás céljából egy másik helyiséget vettek igénybe nála, melyet „április elején azt karhatalommal lepecsételtette, lezáratta, csak július 12én pattant fel a zár”. Ha már eltávolították, akkor ideje, hogy elszámoljanak. A fentiekért és „egyebekért” 2000 lejt követelt. 5 nap múlva várta a választ, különben illetékes helyen akart további panaszt tenni. „Sajnos, hogy ez a dolog éppen a lelkész úr miatt ennyire kiélesedett”, de adott helyzetben másképp fog élni a lehetőséggel. Egy újabb beadvánnyal élt a Keblitanáccsal szemben, 1935. március 6.-án, amikor megállapították, hogy olyan hangnemet ütnek meg Zöld István levelei, melyek erkölcsi kárára vannak az egyházközségnek. Azt döntötte el a Keblitanács, hogy a kérdést a közgyűlés hatáskörébe utalja át.

1935. március 7.-i keltezéssel ismét beadvánnyal élt a fennebb megnevezett kántor. Kijelentették, hogy sértődésének oka nincsen megfelelően vázolva, illetve Zöld István eltávolítása érdekében senki nem tett megfelelő lépéseket. A követelésével szemben is az a helyzet, hogy alaptalannak találják, hiszen ilyen irányú igényeket nem támasztott a kántor akkor, amikor saját lakását egyházközségi célokra ajánlotta. Azt is kihangsúlyozta a korabeli jegyzőkönyv, hogy 1935 március 1-ig a panaszló megkapta a megállapodás szerinti bérét. Így hát alaptalan a követelőzése.

Zöld István írta alá azt az 1935. március 13.-án elég szépen megfogalmazott beadványt, melyben egy bizonyos jegyzőkönyvi kivonatra hivatkozik, de ugyanakkor egyházi és bírósági hatósággal is fenyegetőzik. Jelzi, hogy szándékában van az egyházközséggel kibékülni, amennyiben a kért összeget kifizetik. Különben mindezt nem önérdekből teszi, hanem inkább azért, hogy sem lelkiismerete, sem pedig az emberek számon ne kérhessék a következményekért. Holnap este 7 óráig várja a megfelelő választ. Sajnos a beadvány nem utal sem összegre, sem arra, hogy miért is született meg.

1935. március 14.-én tanácskozott a Keblitanács, melynek fontos tárgyát éppen a kántor időközben kialakított ügye jelentette. Arra szólították fel Zöld Istvánt, hogy indokolja meg nyilatkozatainak okát. Zöld István többek között azt mondta, hogy igen „nehéz anyagi helyzete kényszerítette ilyen fellépésre a vezetőség ellen; arra hárítva pénzhiány miatt a felelősséget mulasztás és fizetni nem akarás formájában.” Szóbeli nyilatkozata alapján azt a Keblitanács tudomására hozta, hogy egyéb indoka nem volt megtörtént nyilatkozatainak. Kihangsúlyozta a lelkész, hogy itt nem a fizetni nem akarásról, hanem a fizetni nem tudásról lehet beszélni, hiszen jelenleg az egyházközség pénztára csakugyan nem enged meg ilyen lehetőséget. Bíznak abban, hogy a jövőben nem lesz ilyen, vagy ehhez hasonló eset.

1935. november 11.-én, arról értesülünk[82], hogy Zöld István kántor már valószínűleg nem is kapna engedélyt a minisztériumtól, mivel több, mint három éve nem tevékenykedik az oktatásban.

1936. március 18. keltezésű újabb beadvány dátuma alatt pirossal ez a megjegyzés áll: „1933 – 3 év múlva”, amiből arra következtetek, hogy egy három éve alvó kérdés jött volna elő. Állítja a panaszló, hogy minden ok nélkül, alattomosan, „kifundálva” távolították el, de ennek egyedüli értelmi szerzője a „lelkész úr”. Éppen a lelkész távozását akarja kihasználni arra, hogy panaszának helyet adjon. Neki nem csak az fáj, „hogy egy darab kenyér kiesett a kezemből, hanem az is, hogy hála fejében éppen az vette el tőlem, aki házamnál egy szobát egyházi célból minden vasárnap és máskoron – egy évig – igénybe vett, s látszólag barátságot színlelve, alattomban pedig titkos ellenségem volt.”

Egy következő beadványban így fogalmazott a kántor: „Brassai bátyánk megfordulna a sírjában, ha tudná, hogy az ő – Isten dicsőítésére adományozott hangszere egy lelkész által Biharon mennyi bajt, háborúságot, sőt szakadást idézett elő. És ez mind az ő műve, a lelkész úré. Mert ha őt önző érdek és haszonlesés helyett az egyenes, becsületes szándék vezette, irányította volna, mellyel annak idején idekerülve lett, az egyházi megerősödés nem így állna, s a jövőre is kiható sajnálatos események nem következtek volna be.” Ebben az iratban 2.700 lej kielégítést kér a kántor, melyet az alábbiak szerint indokol meg: 1.500 lej három hónap felmondási időre járó fizetés, mert nem napszámra, vagy hónapszámra, hanem esztendőre volt fogadva, s ezt az ügyen nem lehet azzal elintézni, hogy nincs pénz. 1.200 lejt kér azért a szobáért, melyet a lelkésznek adott át az istentiszteletek tartása céljából. (az a hangvétel található, miszerint csakugyan a lelkész lenne az egyedüli, aki használta a szóban levő szobát. A lezárt másik szobáért és az elszenvedett anyagi és erkölcsi károkért (melyben vallásórákat tartott a lelkész) 6.000 lejt kér. Ezt azonban csak akkor követeli, ha a fenti 2.700 lej összeget a Keblitanács békés úton rendezni kívánja. Végül megismételte a kántor a régebbi figyelmeztetést, hogy amennyiben nem intézik megfelelően az előtárt kérését, akkor jogi úton fog érvényt szerezni követeléseinek.

Körtvélyesi Gábor

Kántor fizetésébe1944. január 5.-én a temetői földterület 1/4-ét, valamint a zsidó birtokból kapott területből 1.000 négyszögölet adnak. Arról értesülünk, hogy Körtvélyesi Gábor 4 fiával a 1944. január 5.-én a baptista vallásról áttért az unitáriusra. Múlt év novemberétől kezdve ő végzi az énekvezéri teendőket.

gondnokok

Bereczky Dániel

1885. február 28.-án született Bereczky Dániel gondnok, akiről K Kiss Károly a családkönyvben a következőket jegyezte fel: „Megbízhatatlan férfi /…/ Bereczky mindig bíró akart lenni. Ezt ígérték most is neki, ha áruló[83] lesz. De most se sikerült a bíróság. Bereczkynek az apja is összeférhetetlen volt. Az alakuló közgyűlésen[84] egyhangúlag Bereczky Dánielt választották meg gondnoknak.

1936. január 9.-én, „Bereczky Dániel gondnok átérezve a pillanat emelkedettségét, őszinte megnyilatkozással szól, kéri a közgyűlés tagjait az összetartozásra és kitartásra. Ígéri és fogadja, hogy egyházáért jövőben is mindent megtesz, ebben kövessék őt egyakarattal.”[85] Bereczky Dánielt újraválasztották 1939. december 31.-én.

Bereczky Dániellel kapcsolatosan 1943. június 13.-án a következőket jegyzi meg a korabeli jegyzőkönyv: „Berecki Dániel, eddigi gondnokunk, akiről már idejövetelem előtt Budapesten tudtam, hogy árulója az unitarizmusnak, nov. 1-én a községházán átlépett az általa eddig piszkolt református egyházba. Azt javasolta a lelkész, hogy „közfelkiáltással, ősmagyar módra” válasszák meg kurátornak id., Szabó Józsefet, aki az egyházközség jótevője volt mindig.

Bereczky Dániel önkényes akácfa vágásával kapcsolatosan 1955. augusztus 8.-án Boda József lelkész többek között a következőket közölte: – A szóban levő „adományozó nem csak 1954-ben vágott le akácfákat a temető sövényéből, hanem 1950-ben is. Ugyanakkor 1953 őszén és 1954 tavaszán. Összesen 24 szálat. Az 1953-ban kivágottakat Gyarmati Pál nem engedte, hogy hazaszállítsa Bereczky Dániel, hanem a Militiára[86] vitette, ahol elkobozták azt. 1954 „februárjában levágott famennyiséget az egyháztagok kobozták el és maguk közt szétosztották. Ezen famennyiségből kapott, Gyarmati Pál és Szabó József bevallása szerint: id, Szabó Józsefné, Bordás Ferencné, K. Kiss Károly ny. lelkész, Bíró Imre és Barkóczi Gyuláné egyháztagok.”[87]

A levágott szál fák darabonként 50 lejt értek. Miután közölte az elkövető, volt gondnok címét a lelkész, valamint a tanúkként kihallgatható személyek nevét és lakcímét is, megállapította, hogy Bereczky nevezetű csak a szóban levő, volt adományozó él Biharban.

Szabó József

Szabó József 1869. december 13.-án született, akiről azt állította Kiss Károly lelkész, hogy nemes gondolkodású ember volt. „Neje nagyasszony lehetett, aki összetartotta a nőket is és virággal látta el az úrasztalát is.”[88]

1947. január 21.i keltezésű végrendelet, egyházközségre vonatkozó része a következőket tartalmazza: „A rétút melletti földem felöl akép rendelkezem, a mai napon, hogy azt a bihari unitárius eklézsia örökli, azzal a kikötéssel, hogy 1 /egy/ holdat özvegy Szabó Ferencné sz. Kéri Mária sírunk gondozása címén haláláig élvez, és halála után a sírunk gondozásáról az eklézsia köteles gondoskodni, míg a másik hold a mindenkori bihari unitárius pap használatára áll.”

Az egyházközség volt gondnoka 1947. január 26.án meghalt. A június 8.-án tartott Vizsgálószéki közgyűlés alkalmával megemlékeztek róla és egy percnyi felállással adóztak emlékének.

Az esperes is megtudta a volt gondnok halálát, s finoman éreztette a lelkésszel, hogy egy ilyen fontos személynek az elhalálozásáról őt is tudatnia kellett volna. 25/1947 sz. iratában kíván részvétet a Szabó József, volt gondnok halála alkalmából részvétet nyilvánított dr. Kiss Elek a 34/1947 UP iratában.

1947. március 22.-én megküldte az E K TANÁCS az adományozott földterületre vonatkozó határozatát, azonban bizalmasan felhívják a lelkész figyelmét arra, „hogy a beküldött végrendelet alaki szempontból érvényteleníthető, amennyiben a törvényes örökösök azt esetleg megtámadnák. Lelkész atyánkfia erre legyen figyelemmel, azonban a kérdést ne vesse fel és ne is emlegesse egyáltalában.”[89]

A folytatást olvashatjuk Dr. Erdő János esperes iratában: „tekintettel a végrendelet alaki hibájára, a törvényes eljárást a többi örökösökkel együttesen, összhangban kell megindítani, s mindent el kell követni, hogy az örökösök ne támadják meg néhai Szabó József végrendeletét. Ha ez mégis megtörténnék, kérem azonnal jelenteni E.K. Tanácsnak.”[90]

A végrendelettel kapcsolatosan 1948. áprilisában fejlemények adták elő magukat. Ugyanis a korabeli törvények értelmében az egyházközségre tulajdonjog alapján nem volt bekebelezhető a terület, mert az egyházközség mezőgazdasági ingatlant nem szerezhetett. Azt tanácsolja az E K Tanács, hogy mint telekkönyvön kívüli tulajdonos, birtokolja ezután is a területet és a megfelelő adózást pedig az illető hatóságoknál oldja meg továbbra is.

A végrendelet egy újabb fázisba került, amikor 1949. december 3.-án Kuki Zoltán és felesége megtudták, hogy az egyházközség nem lehet az állami törvények szerint birtokosa az illető földterületnek, azonban mégis a hagyaték szerint joga van hozzá. Az adózás egységes megállapítása is, mint ilyen lehetetlen. Az 1203/1949 E K TANÁCS sz. irat rendelkezik az előbb röviden vázoltakról.

Özv Bordás Ferencné

1962. február 21- én Özv. Bordás Ferencné a gondnok a bihari egyházközségben, aki a 63 / 1962 febr. 17 sz. esperesi leirat értelmében az egyházközségi Levéltár Selejtező Bizottságának tagja is lett.

Jegyzők

Zöld István

1933. június 4.-én Zöld István kántor-tanító lett az egyházközség jegyzője az alakuló gyűlésen.

ifj. Székely Sándor

Az 1953-ban tartott Vizsgálószéki jegyzőkönyv értelmében nyert, ifj. Székely Sándor.

Pénztárnok

Szabó József

1933-tól.

Székely Sándor

1944. január 5-től

Egyházfik

Az egyházfik kérdéskörben nem tartottam fontosnak elmélyülni, viszont tényként elfogadható, hogy egyik gyülekezetben sem volt meghatározó szerepük. A bihari egyházközségben gyakorlati hasznukat akkor vették az egyházfiknak, mikor az önkéntes egyházfenntartási megajánlásokat írták össze. A begyűjtés már nem az ő szerepük volt, hiszen a 20. század kevés gyülekezetében maradt meg ez a gyakorlat.

Az Egyházközség anyagi élete

Egyházfenntartás

Annyit tudni kell mindenkinek erről a témáról, hogy gyülekezettől függetlenül mindig komoly nehézséget okozott az anyagiak biztosítása. A nagy teherbíró képességű gyülekezetek anyagi élete sem volt mentes a gondoktól. Ez pedig többszörözötten igaz a kis gyülekezetek esetében.

A bihari eset egyedülállónak látszik az unitárius gyülekezetek között, mert sem nagysága, sem ütőképessége nem engedte volna meg azt a fényűzést, amit megengedett magának ez az egyházközség. Önkéntes megajánlásra helyezte az egyházközség fenntartását, és én működésének két lehetséges magyarázatát sejtettem a korabeli történések mögül. Az első az a tény volt, aminek következtében vallásukat elhagyva, kiálltak a református gyülekezetből az emberek egy kis csoportja és megalapították az unitárius egyházközséget. A kérdés az, hogy mi volt ennek a kiszakadásnak mozdító rugója. Ez is kettős volt. Az egyik, hogy túl magasra helyezte a református egyházközség presbitériuma a hívek fizetési kötelezettségének mércéjét[91]. A másik pedig a szemlélet maga volt, aminek Komjátszegi Géza lelkész is pártfogója volt, s aki olyan türelmesen kezelte azt, hogy nem pattant ki belőle soha az elégedetlenség. Bár volt oka rá.

Visszatérve azonban az önkéntes megajánlási tényre, nézzünk bele az eseményekbe. A gondnok hangsúlyozta az 1933. december 25.-i közgyűlésben, hogy az egyházfenntartás „nem adókivetés, hanem önkéntes ajánlás”[92], amiből a szükségelt fedezetet kell előteremteni. Zöld István megjegyezte, hogy a hozzájárulás összege – különösen a tehetősebbek esetébe – „kevesebb ne legyen, mint amennyivel az elhagyott Református Egyház terheihez ki-ki hozzájárult.”[93].

Kissé váratlanul érte jelenlevőket Zöld István 1935. május 30.–án tett kemény megjegyzése, amit ki is igyekeztek fejezni egyházuk iránti szeretetükkel. Elhatározzák, hogy egy ívet fognak felállítani, amin mindenki önkéntes hozzájárulásának összegét fogják feltűntetni.

Sajnos, hogy sok minden az ígéret szintjén maradt, s az eddigi és későbbi eseményekben elrejtve megtalálhatók azok a gondolatok, melyek híven tükrözik a bihari lelkész nehéz gondokkal teljes éveit.

Ingatlan

Szükségesnek találtam az ingatlanok felsorolásával folytatni a sort, hiszen bármilyen jelentéktelennek látszó ingatlan vagyonnal is rendelkezett az egyházközség, az övé volt, ő rendelkezett vele, és arra alapozta, sok nehézséggel ugyan, de tisztességgel megélt életét.

A cinterem

Első helyre kell tennem a templom telkét. Amint azt már megtudtuk előbbi értesülésből, hogy Szabó József adományozta[94] az egyházközségnek örök használatra. Ezzel kapcsolatosan tudni kell még, hogy egy beépített belterület volt, amin akkor egy raktár épület, illetve melléképületeknek helyet adó, elég gyenge állapotban levő épületsor volt található. A cél nemes volt és az marad ma is, amikor már nincs birtokunkban a telek, hiszen azért történt az adományozása, hogy az egyházközség hívei oda templomot és lelkészi lakást építsenek. Ez a terv meg is valósult. A templomtelek 95  öl volt, aminek értékét 1.000 Pengőben állapították meg 1942-ben.

A telek méretét tekintve meg kell állapítanom, hogy senki nem gondolná, mekkora fejtörést és mennyi bonyodalmat okozott. Remélem, hogy tárgyilagosan tudom kezelni az ezzel kapcsolatos történéseket. A templom javítása rendjén sorozatosan belevegyítem még a telekkel kapcsolatos ismernivalókat is az elősoroltakba, itt viszont néhány tényt szeretnék felemlíteni, melyek kimondottan a telekre vonatkoznak. Elöljáróban hadd említsem meg, hogy a templom lassan, de biztosan romos állapotba került, amelynek lebontásáról, a bontás anyag értékesítéséről gondoskodtak.

1970-ben adás-vételi szerződést kötött az egyházközség – a Főhatóság  utólagos beleegyezése reményében Balla Józseffel, aki megvásárolta az egyházközségtől a telket, sőt magára is íratta azt. Ezután következtek a bonyodalmak, mert a vásárló megtudta, hogy a szóban levő terület „szisztematizálás” alatt áll.

A telek ügye még mindig gondokat okozott. 1972-ben 8.000 lejért eladták ugyan a telket Balla András, bihari lakosnak, aki utólagosan, 1973 május 13.-án azzal a kéréssel fordult az egyházközséghez, hogy a neve után irt telket szeretné visszaadni az egyházközségnek, mivel arról értesült, hogy a bizonyos telek szisztematizálás alá esik. Sőt minden kártérítés nélkül kéri a kifizetett összeg visszaszolgáltatását is, mert jelenleg albérletben lakik és szeretne egy saját telket vásárolni, ahová házat építene magának. A kérdés eldöntését egyházközség a Főhatóságra bízta. 1973. június 18.-án tiszta kép elé állították az egyházközséget a bihari templomtelekkel kapcsolatosan. Megállapítást nyert, hogy az eladási szerződésben nincs semmi olyan kitétel, mely feljogosíthatná a megvásárlót arra, hogy a telek árát valamilyen módon visszakövetelje. Az sem jogosítja fel a kifizetett összeg visszakérésére, hogy a szóban levő telekre nem adnak ki építési engedélyt. Csak abban az esetben lenne lehetséges a pénz visszaszerzése a kérelmező számára, amennyiben az egyházközség vissza akarná vásárolni a korábban eladott telket. Ezt pedig a Főhatóság[95] nem támogatná, hiszen minden esetben az egyházközség érdekeit veszi figyelembe és csakis azok szerint adná beleegyezését. Ennek köszönhetően válaszoltak Balla András kérelmezőnek, hogy sajnálattal közlik: a kérését nem tudják teljesíteni. A nem teljesítés azonban törvényszéki ügyet vont maga után, ugyanis nevezett atyánkfia beperelte az egyházközséget. Az ad. 57/1973 LH irat értelmében minden lehetőség meg van arra, hogy a szóban levő telekkel kapcsolatos ügyet megnyerje, ugyanis az adásvételi szerződésben rögzítették, hogy a telekkel kapcsolatos minden adódó probléma a vásárlót, azaz Balla Andrást terhel. Az a főhatóság véleménye[96], hogy a Balla – ügy nem bonyolult, de jó óvatosan kezelni a kérdést, illetve nagyon meg kell fontolni azt is, hogy ügyvéd nélkül fog-e védekezni az egyházközség. Az ügy képviseletére Albert Gyula jogtanácsost kérték fel. A pert elveszítették, azonban fellebbeztek.

1973-ban törvényszéki eljárás következett, ugyanis fenn nevezett beperelte az egyházközséget. A jelzett évben az egyházközség fellebbezését elutasította a törvényszék. 1974 február 28.-án végérvényesen kimondta a törvényszéki végzés, hogy az egyházközség elveszítette a Balla Józseffel szembeni telek-pert, aminek következményei is lettek. Elsősorban 935 lej perköltség, valamint 550 lej más kiadás (ezt nem részletezte a lelkész). Összesen, tehát 1.485 lej pluszkiadás, illetve a vásári még az eladási érték, 8.000 lej visszaadása terhelte az egyházközséget. Az egyházközség, – keblitanácsi határozatra való hivatkozással arra kérte a Főhatóságot, hogy az említett összegek vissza- illetve kifizetését engedélyezze. Hivatkozott[97] a lelkész arra is, hogy a tárgyalás során nem engedték az egyházközség ügyvédjének tisztázni a szisztematizálásra[98] vonatkozó kérdéseket.

Végül is a bíróság abban találta vétkesnek az egyházközséget, hogy a vevőt nem világosította fel arról, hogy a terület szisztematizálás alatt van. A 308/1974 E K TANÁCS iratban arra hívták fel a lelkész figyelmét, hogy közölnie kellett volna főhatósággal a törvényszéki végzés teljes szövegét a mérlegelés szempontja miatt. Ugyanakkor azt is közölnie kell a lelkésznek, hogy a régi tulajdon viszony miként lesz visszaállítva?!

Erre a kérdésre is néhány év múlva válaszolni tudott a lelkész, amikor a vissza telekelés megtörténhetett. Ez azonban már nem lényeges az egyházközség életében, hiszen semmi jel nem mutatott arra, hogy valamikor képes lesz az állandóan lemorzsolódó gyülekezet arra, hogy új templomot, vagy imaházat építsen magának.

1998. november 26.-án a 78/1998 LH iratban felvetette a lelkész a bihari templom telek eladásának lehetőségét, amiért 20 millió lejt fizetne az örök áron megvásárló személy. Egy nap múlva telek el is volt adva a megjelölt összegért. A lelkész a Főhatóság utólagos beleegyezését megszerezte.

A temető

A temetőt 1935.–ben adományozták, viszont a telekkönyvelése csak 1944-ben történt meg. Még mielőtt történeti vonatkozású események ismertetésébe fognék, szükségesnek tartom megjegyezni néhány tudnivalót az adományozással, illetve a bonyodalmakkal kapcsolatosan. Az egyházközség levéltárában fellelhető adatok értelmében egyértelműen az derül ki, hogy a temető területének adományozója egyedül Bereczky Dániel, aki nemcsak az egyházközség gondnoka volt a kezdeti, sőt az adományozási időben, hanem, aki aztán hátat is fordított az unitárius gyülekezetnek, hogy időközben sok nehézséget is okozzon neki.

Az 1947. január 21.-i keltezésű végrendelet, mintha egy kicsit a háttérbe szorult volna az évek folyamán. Elveszítette azt a súlyát, amit tulajdonképpen megérdemelt. A szóban levő temető ugyanis nem egy ember adomány, hanem kettőé. Így áll össze az a területi nagyság, amelyet ma is értékesíthetünk évenkénti bérbeadás rendjén.

Előre kívánom bocsátani azt is, hogy nagyon zavaró körülménynek számít Bereczky Dánielnek, egy a temető terület adott részével, a kollektív gazdaságba történt beállása is. Mindez azonban letisztult formát nyert az évek folyamán s mára telekkönyvileg magáénak tudja az egyházközség a szóban levő területet, melynek fele haszonélvezeti jogát a végrendelet értelmében a lelkész gyakorolja.

1947. december 14.-én ért véget a hagyatéki tárgyalás a temetői terület tekintetében. Az volt a végzés, hogy az egyházközség tulajdonában marad a terület, de az adományozó[99] sírját kötelessége az egyházközségnek gondozni. Sajnos a helyzet nem volt ilyen egyszerű, hiszen említett Kéri Mária önkényesen kettőbe osztotta a területet annak jogcímén, hogy ő lesz a sír gondozója. Természetesen az egyházközség sokat gondolkodott azon, hogy mitévő legyen, hiszen nevezett hölgy nem volt unitárius, sőt azt is kijelentette megelőzően, hogy soha nem is volt az – nem lehet ennek köszönhetően haszonélvező. Azonban egyezséget ajánlottak, amennyiben a perköltségek felét hajlandó a hölgy kifizetni.

Csakis a peres út volt a járható, aminek következtében a végrendelet rendelkezései szerint jártak el. Kéri Mária, megkapta a temető terület felének haszonélvezeti jogát. Ezt haláláig meg is tartotta.

1959-től a temető egy újabb helyzetbe került éppen a miatt, hogy egykori ajándékozója, az általa felajánlott területtel beállt a kollektív gazdaságba. Ma már sok magyarázkodásra ad okot ez a cselekedet, de ne horgonyozzunk le az eseménynél, illetve a kommunista rendszer eme áldatlan ténykedésénél. Az egyházközségéből elég hamar kiábrándult embernek, Bereczky Dánielnek magától értetődő volt, hogy a legjobb megoldásnak az bizonyul, ha kihasználja az alkalmat és az egykori adományozott területtel válik egy új rendszer tagjává. A nehézsége azonban nem is abból adódott, hogy említett atyánkfia megtette ezt a lépést, hanem abból, hogy a már, az egyházközség nevére telekkönyvezett terület nem szerepelt temetőként sem a községi, sem a megyei nyilvántartásban. Az akkori megbízott, látva, hogy szántó területről van szó, egyszerűen beírta a nyilvántartásba, hogy szántó terület a bihari unitárius egyházközség birtokában levő földrész.

Érdemes odafigyelni arra, hogy a bihari temető felének visszaszerzése érdekében már 1973.-ban lépéseket tettek, de mindez ideig nem jutottak semmilyen eredményre. Éppen a fennebb említett ok miatt. A temető felének visszaadását sürgette az egyházközség 1984. októberében is, de nemcsak, hanem többszöri beadványban kérték vissza a bihari CAP[100] vezetőségétől.

1987. március 2.-án a bihari Néptanács azzal a kéréssel kereste meg az egyházközséget, hogy a temetőt szeretné elcserélni egy hasonló nagyságú területtel, amennyiben minden telekkönyvelési kérdés rendezve van. Ennek érdekében Boda József meg is tette a kellő lépéseket, olyan értelemben, hogy beszerezte a szükséges iratokat. Ekkor azonban kiderült, hogy sem a bihari, sem a megyei Néptanács tervrajzán nem szerepel úgy, mint temető. Először tehát ezt a kérdést kellett elintézni.

Ekkor azonban még két ismeretlen vonatkozása volt a szóban forgó területnek: 1. Első sorban a temető 2 hold 672  területét Bereczky Dániel volt gondnok adományozta az egyházközségnek. 2. A temető haszonélvezetével mégis Szabó József rendelkezett.

Az első változathoz hozzájárul az a tény, hogy 1959-ben Bereczky Dániel a temető területének felével beállott a kollektív gazdaságba. Az adományozó elhalálozása után a gazdaságtól nem sikerült az egyházközségnek visszavenni a kérdéses területet. 1988 március 27-től azonban az egyházközség a temető egész földterületével rendelkezett.

Az addigi bérlő, Bíró Gyula 8.000 lejt fizetett évente a használt területért. Ettől kezdve ez az összeg a kétszeresére emelkedett, ami mellé még társult a templomtelekért kapott évi 1.000 lej. Ez összesen tehát 17.000 lej jövedelmet jelentett a bihari területek után.

Külterület

Az egyházközség minden lehetőséget megragadott arra, hogy külső területet szerezzen magának, melyből belső emberei fizetését intézni tudta volna. Ennek az igyekezetnek egyik próbálkozása volt az is, amire a Főhatóság pozitívan válaszolt. 1939 decemberében az „egyházi főhatóság a bihari egyházközség vagyoni megerősödését célzóan 32.000 lej segélyt helyezett kilátásba, azon feltétellel, ha azt legsürgősebben ingatlan vásárlás céljára használják fel s utasítja a keblitanácsot, hogy e tekintetben esperesi úton az eredményről mielőbb jelentést tegyen az egyházi főhatósághoz.”[101]

Tiszavirág életű birtoklás volt, de nem akarom elhallgatni ezt. Bejegyzés szerepel a bihari vagyonleltárban, miszerint az egyházközség 1943.-ban „5 hold 1000  szántóföldet kapott a földműv. Minisztertől”[102] melyet a zsidó birtokból mértek ki.

Erdő

A már említett vagyonleltári kimutatásban találunk ismét egy újabb bejegyzés, miszerint a bihari egyházközségnek 1 hold 95  erdője volt. Arról, hogy milyen erdőrészen, hol található ez a terület, nem szól a bejegyzés semmit.

Templom helyiség

Itt mindenek előtt két részre kell bontanom ismét a történéseket, eseményeket. Az egyik a bihari helyzet, ahol a templom lebontásáig – kivéve az építés előtti időszakot – templom helyiségről van szó, amit a hívek magukénak tudhattak.

A bihari templom

1934. június 10.-én elhatározták a Szabó József által adományozott[103] épület lebontását. A bihari leányegyházközség június 10.-én tartott keblitanácsi ülésének vonatkozó határozatában arra kérte a Főhatóságot, hogy engedélyezze az egyházközségnek egy „imaház és iskolahelyiség” építését. Augusztusban a Főhatóság engedélyezte[104] egy „templom és iskolai helyiség” felépítését. Nyomatékosan hangsúlyt kapott azonban, hogy a kölcsön visszafizetésének fedezetére szolgáló alapról adjon tájékoztatást ez egyházközség. Ekkor az is szóba került a Főhatóság részéről, hogy a kölcsön visszafizetésének határidejét szigorúan tartsák be. 1934. szeptember 23.-án 20.000 lej kölcsönt vettek fel templomépítésre.

A következőkben Leopold Berger Lipót árajánlatát találjuk, miszerint az összes faanyag, cserép és kupás cserép, kiszállítással együtt pedig 18.780 lejbe kerül.

Költségvetést is találtam, de sajnos nincs dátumozva. Minden valószínűség szerint 1934. december hónapra tehető az árak felsorolása. A következő alap építő anyagok szerepeltek: Vályogtégla; 2. Tégla; 3. Cserép; 4. Mész; 5. Homok; 6. Nád; 7. Vas; 8. Cement; 9. Faanyag; 10. 3 ajtó; 8 ablak; 11. Csatorna; 12. Előre nem látott kiadások; 13. Munkadíj – 10.000 lej; Összes kiadás: 87.932 lej.

1935. május 12.-én összeállított, a bihari unitárius leányegyházközség „imaháza” felépítésére adakozók névsorán[105] 65 személy nevét olvashatjuk. A fejlécen a következő beosztás látható: 1. Anyag értéke /Lej; 2. Munkanap és értéke; 3. Fuvar és értéke; 4. Templomi felszerelés és értéke; 5. Pénzadomány; 6. Megjegyzés.

Az anyagnál vályogtéglát jegyeztek fel. Legkevesebb 500, a legtöbb adományozott téglaszám 2.500 volt. A rendes, égetett tégla esetében pedig két személy neve után találtam bejegyzést: Bereczky Dániel (2.450) és Szabó József és neje (5.086). A munkanapok tekintetében megállapítható, hogy 1 és 37 munkanap között végeztek közmunkát. A legtöbb bejegyzés Szabó József neve után áll. Egy munkanap értéke 30 lej volt. Fuvarozást aránylag kevesen végeztek. Ezek száma 2 és 65 közé tehető. A legtöbb fuvart Székely Sándor és családja tudhatta magáénak.

Pénzadomány tekintetében is kell említést tennem. A legkevesebb 50 lej volt, a legtöbb 1.510 lej. Említésre méltó, hogy az adakozók sorában megtaláljuk Pl. Vári Albert teológiai dékánt, Perédy György lapszerkesztőt, aki a nagyváradi gyülekezet későbbi gondnoka lett, az aranyosrákosi, a kolozsvári, a dicsőszentmártoni egyházközségeket is. Az összegezés rendjén a következők állapíthatók meg: (12. Táblázat: Templomépítési adományok)

1935.-ben az imaházra egy újabb adakozási névsort találunk 45 bejegyzéssel. Első helyen Dr. Boros György püspök neve olvasható, aki 500 lejt adományozott. A többi bejegyzés összege 20 és 200 lej között ingadozik. A végösszeg: 4.641 lej.

Alig írt 1940. július 14.-et az egyházközség, amikor meg kellett tapasztalnia, hogy egészen új temploma javításra szorul. Arról ne is beszéljünk már, hogy 1964-ben egyszerűen úgy fogalmaztak, hogy a „templom szánalmas állapotban van.” Két évvel később a jelzőt fokozva találjuk, hiszen ekkorra már „szégyenletes” állapotba került. A Misszió Bizottság, 1968. december 17.-i véleményét figyelembe véve megállapították, hogy tekintettel a bihari gyülekezet elnéptelenedésére, valamint arra a nehézségre, hogy képtelen templomát kijavítani. Új álláspont, hogy a templom telket értékesítsék olyan formán, hogy abból Nagyváradon vásároljanak megfelelő ingatlant.

A Biharon épített templom, amelyben helyet kapott a lelkészi lakás is, 1968.-ban annyira rossz állapotba került, hogy kijavítását már a Községi Néptanács is követelte. Sajnos semmilyen intézkedés ennek kijavítására nem történt akkor.

1970. február 1.-én a bihari templomot áruba bocsátották. Megállapodás olvasható, melyben Boda József lelkész, Katona Sándor gondnok és Simándi István tiszteletbeli gondnok megegyezést kötött Ceglédi Lajos és feleségével, hogy a templomból származó lebontott anyagokat 20.000 lejért adják el. A megállapodás azt is hangsúlyozza, hogy jelen alkalommal 19.000 lejt kötelesek kifizetni, 30 napon belül pedig a lebontást és a törmelék elszállítását el kell végezni. Az épületet bontásra csak akkor adják át, amikor a bontási engedélyt beszerezték. Ekkor kötelesek a vevők a hátramaradt 1.000 lejt is megfizetni.

A 6/1970 LH, román nyelvű iratban kérte az egyházközség a hatóságoktól a templom lebontásának engedélyezését. Szabó János mérnök végezte el a hivatalos felmérést, aki többek között azt állapította meg a szóban levő épülettel kapcsolatosan, hogy a tégla, a faanyag 30 %-os károsodást szenvedett, az épület tetőzete, ami megengedte a víz behatolását, 70 %-os kárt okozott az épületben. Az értékesíthető anyagok értékét 20.000 lejben határozta meg a mérnöki felmérés.

1970. február 10.-én a 197/1970 E K T sz. iratot olvashatjuk, melyben két fontos dolog világlik ki. Az első mindenek előtt K Kiss Károly azon levelezőlapon történt ismertetője a Főhatóság felé, miszerint február 5.-én lelakatolva találta a bihari templom ajtaját. Utána érdeklődve megtudta, hogy a nagyváradi lelkész és egy bizottság intézkedett. A második tény pedig az, ami egy ingatlan eladásával kapcsolatban tudni kell a következőket: Először is szükség van a Vallásügyi Hivatal beleegyezésére egy istentiszteleti helyiség, épület lebontására, de ugyanakkor a Főhatóság előzetes beleegyezése is szükséges egy ilyen eladás esetén. Azt jegyezte meg még az említett leirat, hogy a lelkész bizonyára tudatában van azoknak a hivatalos eljárásoknak, melyek szabályozzák egy ingatlan, szó szerint a bihari templom eladását. Sőt hitték is azt, hogy a lelkész ennek tudatában jár el. Az irat megfogalmazásakor azonban már nyilvánvaló volt, hogy a szóban levő épület eladása már megtörtént.

1970. március 17.-én ismételten hivatkozott az E K TANÁCS a hivatalos eljárásra, mert értesült, éppen az esperesi hivatalon keresztül arról, hogy a bihari templom és lelkészi lakás eladása érdekében lépések történtek. Kihangsúlyozza az irat[106], hogy amennyiben az eladás megtörtént volna, akkor a pénz a további felhasználás idejéig és mikéntjéig az Esperesi Hivatalban kell maradjon.

1970. április 21.-én többek között arra kérték a lelkészt, hogy tegyen jelentést az alábbiak szerint: – az egyházközség lélekszáma; – jogosult közgyűlési tagok száma; – a temetőterület helyzete; – K Kiss Károly ny. lelkésznek a helyzete, mivel nem megengedhető, hogy a római katolikus egyház gondoskodjon egy ny. unitárius lelkészről. A leiratban[107] az is olvasható, hogy a cselekvőleges bekapcsolódás érdekében ki kell szállnia az esperesnek is a helyszínre.

1970. május 28.-án az egyházközség megkapta a bihari templom tekintetében a Főhatóság beleegyezését[108] az épület lebontásába. Ugyanakkor a Vallásügyi Hivatal beleegyezése is meg volt erre az időre.[109]

1970. júniusában Boda József sürgette az esperest, hogy a bihari templom eladása tekintetében már megállapodás született. A megállapodás időpontja február 8 volt és 60 napos határidő volt biztosítva arra, hogy a szükséges intézkedéseket megtegyék. Ez a határidő már rég lejárt és a Czeglédi Lajos, a vásárló már nagyon türelmetlen, hogy az ügy egy helyben áll. Azzal is fenyegetőzött az illető személy, hogy a Pártnál fog jelentést tenni. Igaz a lelkész nyomban hozzá tette, hogy nem személyesen neki mondta az illető, hanem otthon levő apósának. Ő ugyanis akkor éppen Biharban tartózkodott.[110]

Végül pedig jelezte a lelkész, hogy Kiss Károly ny. lelkész ügye gyermekei örömére megoldódott. Hogy ez pontosan mi volt az nem derül ki a jelentésből. Minden valószínűség szerint a nagyváradi fiánál kapott rövidtávon elszállásolást.

A templom eladásából származó összeg CEC- betétre való helyezése körül gondok támadtak. Első sorban is bizonyos hivatali mulasztások miatt marasztalták el a lelkészt. Ugyanis, amennyiben intézménynek nem állítottak ki betétkönyvet, azonnal a Pénztárnaplón át kellett volna vezetni, valamint ez egyházközség CEC- számlájára átutalni a pénzt. Az ad. 590/1971 E K TANÁCS leirat többek között azt is megállapította, hogy a pénz kezelése a jelzett időben szabályszerűen történt.

Templomjavítás

Nem akarok semmi elkeserítőt mondani e fenti alcímmel kapcsolatosan, de amennyiben az előző sorokat figyelmesen olvasta el a nagyvárad-bihari gyülekezetre kíváncsi olvasó, akkor megállapíthatta, hogy az alig 34 éve templomot lebontották. Mindebben az elkeserítő, hogy nem voltak képesek kijavítani a gyenge anyagból megépített templomot és lelkészi lakást.

Az első templomjavítási kísérlettel már a háború után közvetlen találkozunk, melyet úgy, ahogy elvégeztek. A tevékenység folyhatott tovább az egyre nehezedő politikai körülmények között.

1958 augusztusában azonban a templomjavítás ügye szükségessé vált. A 90/1958 LH irat semmiképpen sem nevezhető egy költségvetést bizonyító beadványnak. Egyszerűen azt kell megállapítanom, hogy nem egy szakszerű költségvetés. Két megjegyzést emelek ki csupán. Az első szerint 2.500 lejt irányoztak elő, mely tulajdonképpen a kőműves díja lenne, a segédmunkások díjaként pedig az előbbi összeg felében van feltüntetve. Egy szintén szakszerűtlen kéziratos csatolt példányban megtaláljuk azt a végösszeget is, amibe a renoválási munkák kerülnének. 5.797 lej. Az összes munkálat elvégzéséhez 50 munkanapra lenne szükség.

Határozottan utasították[111] az egyházközséget, 1959. október 29.-én, hogy amennyiben még nem kezdték el a javítási munkálatokat, akkor hanyagolják el azt tavaszra. A javítási munkálatokat nem hogy tavasszal, hanem a következő évben sem kezdték el. Bizonyság erre, hogy az 1962 június 3.-án tartott Esperesi Vizsgálószék alkalmával az a gondolat is kihangsúlyozást kapott, hogy a már istentiszteleti célra használhatatlanná vált templomot megjavítsák.

1968 július 29.-én a templom kijavítására már a hivatalos állami szervek is utasították az egyházközséget. Azonban arra pénztári fedezet nem volt és lehetőség sem volt arra, hogy a szükségest összegyűjtsék. A 72/1968 LH iratban Boda József lelkész a Főhatósághoz, hogy döntés szülessen a már régebbről felszínen tartott templomjavítási megoldásról. Sajnos nem történt meg a kijavítása.

Templomszentelés

A rövid életű templomnak is nagyon szép szentelése volt. Ennek eseményeit szépen tükrözik a korabeli iratok. A templomszentelési ünnepélyt 1935 május 12-re tűzték ki. A vendégeket az állomáson fogadták lovas bandériummal. Virágokkal feldíszített kocsik várták, tehát és hozták  onnan a vendégeket. Az avatási ünnepség után közebéd tartására készültek, melyre magyaros ebédet terveztek. Egy teríték ára két tagú család számára 25, több tagú család számára pedig személyenként 20 lej volt. Szerény megfogalmazásban, 1935. május 8.-án Komjátszegi Géza lelkész 2 db meghívó csatolásával meghívta a Református Egyházközség vezetőségét a május 12.-én 10 órakor kezdődő templomszentelési istentiszteletre. Az említett egyházközségtől a következő válasz érkezett vissza: „Tiszteletes Lelkész Úr! Vettük a „bihari Unitárius Leányegyházközség” nevében a 106/1935 sz.. velünk közölt értesítést és ahhoz csatolt 2 db. meghívót a f. é. május hó 12-én tartandó ünnepélyes imaházavatásra. Amennyiben a bihari „Unitárius Leányegyházközség” létesülése normális körülmények között, vagyis úgy történt volna, hogy komoly vallási meggyőződésű megfelelő számú gyülekezete alkot magának törvényes keretet és ebben a helyzetben történik új imaházának a felavatása, igen, természetesen, az udvariassági tény viszonzásán felül is, őszinte magyar protestáns hittestvéri lélekkel vettünk volna részt ezen az ünnepségen. Miután azonban köztudomásúak azok a tények, melyek szerint a „leányegyházközséget” megalakítók nem vallási meggyőződésből, hanem a református egyházi főhatóságok határozataival szemben elégedetlenkedő indulatból és mindannyian csupán a bihari Református Egyházközség hívei sorából egyházbontási szándékkal tértek át és mert nem mondhatunk le arról a reményről, hogy ezek a régi híveink vagy egy részük e téves lépésüket megbánva egyházunk kebelébe vissza fognak térni: mindezeknél fogva reánk nézve impedimentumot képez az a körülmény, hogy megjelenésünk által helyeselnők ezt a református magyar testvéregyház ellen irányult mozgalmat. Nem osztozhatunk tehát jelenlétünkkel is abban a felelősségben, amelyet ez az egyházbontási szándékú mozgalom a romániai magyarság egyházközti és fajtestvéri egyetértésének kárára kiváltott és kiváltani fog. Teljes tisztelettel: Biharon 1935 május 9-én a bihari Református Egyházközség nevében: Kocsis Károly gondnok és Tarnóczi Lajos lelkész.”

A de. ünnepség sorrendje a következő volt:

1.              Kezdőének: az 5. Sz.

2.              Alkalmi ének: 227. Sz.

3.              Imát mond: Komjátszeghi Géza bihari s. lelkész

4.              Nagy Istenünk…: énekli a Dávid Ferenc vegyeskar, Zöld István  énekvezér vezetésével

5.              Alkalmi beszéd: Vári Albert dékán

6.              Énekel: Szűcs Ilci, a Patzkó zeneiskola növendéke.

7.              Felszentelő beszéd: Dr. Boros György püspök

8.              A templom építésének története: Komjátszeghi Géza

9.              Úrvacsorai beszéd: Ürmösi Károly, kolozsdobokai esperes

10.                        Üdvözlések

11.                        Záróének: 213 sz ének 2. Verse.

A délutáni ünnepség programja:

1.              Kezdő ének: 16. Sz.

2.              Bevezető ének: 17. sz

3.              Imádkozás: Ürmösi Károly

4.              Előadás: Ürmösi József püspöki titkár

5.              Miatyánk…: énekli a Dávid Ferenc vegyeskar, Zöld István  énekvezér vezetésével

6.              Szavalat: Zöld Ilona

7.              Záró beszéd: Dr. Boros György püspök

8.              Záróének: 275 sz.

Este 9 órai kezdette táncmulatságot tartottak a Gazdakör helyiségében.

Templomi berendezés

A templomi felszerelések között első helyen a szószékkorona állt, melyet Bereczky Dániel gondnok adományozott 2.600 lej értékben. A sort padokkal, valamint a Nőszövetségi terítő-adományokkal gazdagították. A templom berendezését a továbbiak képezték: (14. Táblázat: Templom berendezése)

Leltár

(2. Táblázat: Leltári tárgyak – Bihar)

Az 1970-ben bontásra ítélt templom berendezési leltára:

1. szószék

2. papszék

3. 20 db beépített templomi pad

4. 1. Db számjelző tábla

5. 1. úrasztala

6. 1. vaskályha

7. 1 perselyes láda

8. 1 támlás szék

9. 1 mozgatható ülőpad.

Klenódiumok

Az 1935 évi állapot szerint a Bihari egyházközségnek a következő klenódiumai voltak:

9.                Úrasztali kancsók:                    2- 20 P

10.              Úrasztali kelyhek                    2 – 300 P

11.              Boros kanna:                           1 – 10 P

12.              Tányérok (úrasztali):                1 – 3 P

Irattár

A bihari egyházközségben is az a felfogás élt szájhagyomány formájában – aminek  bizonyos mértékig van írott bizonyítéka is, – hogy az egyházközség levéltári anyaga, jegyzőkönyvei és anyakönyvei a háború martaléka lett. Ezt siet megcáfolni az a tény, hogy füzetlen, de megtalálhatók a bihari egyházközség jegyzőkönyvei a kezdeti időszakból is. Ezek természetesen így bepillantást engednek abba a nem távoli múltba, melyet különben elfedett volna a feledés köde.

Ezek a jegyzőkönyvek korabeli vizsgálatok eredményeként piros ceruzával, nagy számokkal vannak ellátva 1933 jún 4 és 1935 május 9 között 1-16-ig. A fenti pozitív állítás az irattárra is érvényes, hiszen 1934-től találunk levéltári anyagot. Ennek teljes feldolgozása azonban több időt igényel, mint ami e szerény monográfia megírásához is adva van. Sajnos el kell mondanom azt is, hogy a megmaradt jegyzőkönyveket nem lehet bekötni, mert különben megsértenénk vele az írást.

Jegyzőkönyv

1935. május 26.-tól kezdődik az első bihari jegyzőkönyv.

Anyakönyvek

1934-ből egy bihari Családkönyvről van szó, mely a 49 oldalig tart. Ezt követően 108. lap már az 1947. év Aranykönyvét jelenti. Minden valószínűség szerint a közbeeső íveket más célra használták fel kiszakítás után. Kiss Károly lelkész minden esetre mielőtt indítaná az említett lapszámtól az Aranykönyvet, megjegyezte, hogy az „Eklézsia aranykönyve elveszett 1944 okt. 11-ét követő harctéri napok alatt.” Most más, alkalmasabb könyvet, megfelelő papírral felállítani nem lehet. Ebben a Családkönyvben nagyon érdekesnek számítanak K Kiss Károly lelkész megjegyzései. Ezek között azonban találunk jó néhányat, melyek önérzetet sértők lehetnek egyesek számára, akik unitárius őseikre ráismernek az adott nevekben. Ezeket a megjegyzéseket mellőzöm.

Harmónium

1933. december 26.-án egy harmónium beszerzését indítványozta Zöld István kántor. Egy megoldási lehetőségnek számított akkor egyet kölcsönözni, legalább egy évre a Kollégiumból (Kolozsvárról van szó). Abban a megoldásban is benne volt a közgyűlés, ha esetleg hibás harmóniumot kapnak, mert vállalják annak megjavítását, esetleg megjavíttatását. Brassai Sámuel hagyatékából egy harmóniumot kapott az egyházközség 1934 áprilisében. Ez egy bécsi gyártmányú, 5 változatos harmónium volt. Az egyházközség addig használhatja, amíg saját erejéből nem lesz képes arra, hogy újat vásároljon. A 430 lej elszállítási kiadás az egyházközséget terhelte. 1936 március 5.-én a Főhatóság beleegyezett, hogy Bereczky Dániel és Szabó József nevére kölcsönt vegyen az egyházközség egy harmónium megvásárlása érdekében.

Gazdálkodás

Az anyagi vonatkozású ügyek tekintetében azokat az eseményeket szeretném vázolni, melyek a bihari egyházközség szerény gazdálkodásával függnek össze. A vagyonkimutatásból kitűnt, hogy kevés földterülettel rendelkezett, s ami számottevő volt, arról olyan gyorsan le kellett mondani, mint amilyen könnyen hozzá is jutott az egyházközség. A későbbiek során főleg a temetőterület, illetve az ahhoz kapcsolódó események képezik a gazdálkodás témájának központi mondanivalóját.

1935. március 10.-én egy árverezési jegyzőkönyvet látunk, melyen a bihari temetőterület értékesítése szerepel. A jegyzőkönyvből kiolvasható, hogy 11 parcellára osztották a területet, melyet úgy árvereztek el, hogy ki ígért többet érte. Egy-egy parcellát 160-190 lej között adtak bérbe. Az összes, befolyt összeg 1.970 lej volt. Végbejegyzésként olvasható, hogy a 12. parcellát Szabó Istvánnak adták szolgálatai fejében. Ez a gyakorlat még mai nap is érvényben van. A felülvigyázó, illetve a területről gondoskodó egy parcellát kap ajándékba munkája elismeréseként.

1940. szeptember 27.-én tapasztalják, hogy bár a román agrárreform törvény szerint minden egyházközséget megillet 32 hold lelkészi, 8 hold kántori és 10 hold egyházközségi művelhető terület, a bihari egyházközség, bár igényelte ezeket a területeket, mind a mai napig nem kapta meg. A szükséges kérvényeket, az illetékes helyre időben beterjesztették.

1940 októberében földet igényeltek földet a bihari egyházközségnek, melyet a járás katonai parancsnoksághoz terjesztettek be. Innen 38 kt.1940 sz. alatt a szolgabírósághoz tették át a kérvényt. Majd az 1304-1940 „áll.g.f.sz.” alatt a gazdasági felügyelőségnél került letétbe a kérvény.

1947 szeptemberében Szabó Ferencné Kéri Mária azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben nem kapja meg a Szabó féle hagyatékból a ráeső részt, akkor ő lesz, aki be fogja perelni az egyházközséget. Erre a következő volt a Keblitanács reakciója: „/…tekintettel arra, hogy (a Keblitanács) nem tudja mikor és mennyit kell fizetni a hagyaték tárgyalásnál és átírásnál és tekintettel arra, hogy ügyvédet minden bolond ügyben lehet kapni s így egy pört idézhetnénk fel fölöslegesen, úgy határoztunk, hogy a 65 keresztet kiengedi Szabónénak, úgy is a haszonélvező kell fizesse majd a költségeket.”[112]

1953-ban sajnálatos módon egy konfliktus kerekedett Bereczky Dániel, egykori adományozó és a bihari egyházközség között. Mind a két fél fájdalmas álláspontját értékelve, nehéz eldönteni, hogy kifelé hajlik el a mérleg nyelve. Annyi bizonyos, hogy említett jótevő a Főhatóságnál is kereste bánatának orvoslását, viszont a kiszállt Vizsgálószék sem tudott ténymegállapításokat tenni, mert az alkalomra nevezett nem jelent meg. (1954-ben).

A szóban levő kérdéses ügy amiatt támadt, hogy annak idején, az ajándékozás után arra kérte a jótevő egyházközséget, hogy a temetőhelyet sáncolja körül és kerítse be élő akácfával. Az időközben elvégzett munka nyomán felnőtt akácfákból a jótevő „önkényesen” kivágott, de hazaszállításában megakadályozták. Ehhez társult még az is, hogy időnként az említett fák ágait metszette le az adományozó. Az egyházközség tartotta magát ahhoz, hogy az adományozónak már nincs „semmi köze” a területhez, valamint a növekedő fákhoz, vagy annak ágaihoz.

1954 augusztusában a temető akácfáival kapcsolatos problémáról érdeklődött az E K TANÁCS. A lelkész két alkalommal is volt kinn ebben az ügyben Biharban. Előző alkalommal nem volt fogadási óra, másodikszor viszont szóba tudott állni a Néptanácsnál, ahol megtudta, hogy a Néptanács, kéréssel fordult az egyházakhoz, hogy szükségükben segítsék ki két-két szál fával. Ezt a kérést teljesítették. A baj abból származott, hogy az ottmaradt ágakat Bereczky Dániel az egyházközség megkérdezése nélkül hazavitte. Amikor Kiss Károly lelkész számon kérte Bereckytől a tették, akkor az volt a felelet, hogy az 1937-ben adományozott terület haszon-élvezeti jogát élete végéig fenntartja.

1959-ben a Szabó féle hagyaték érvényesítésének lehetősége villan fel. Sőt a 2 hold 760 négyszögöl temetőterületen történő gazdálkodásról van szó, melyet a mindenkori lelkész használt. A lelkészi jelentés megállapítása szerint a következő évi költségvetésbe évi 600 lej került bele. Állítja a lelkész, hogy ennyi is volt a földterület évi jövedelme.

Elmondható az is, hogy a korabeli végrendelet érvényre jutott, s a bihari temetőterület szántó részének fele jövedelmét a lelkész élvezi. Végül pedig egy nevetséges tényt szeretnék felemlíteni, ami e csekély földterülettel rendelkező egyházközség esetében csakis így fogható fel. A levéltárban megtalálhatjuk azokat a korabeli iratokat, melyek körlevelek formájában a tavaszi mezőgazdasági munkák kellő időben és kedvező körülmények közötti előkészítése, vagy pl. a növényápolási, tarlóhántási, őszi vetési és mélyszántási munkálatokkal, valamint az évi betakarítással kapcsolatos rendelkezések tárgyában küldtek meg az egyházközségnek.[113]

Nagyvárad

Nagyvárad, Bihar megye székhelye. Erdély, azaz Transsylvania nyugati kapuja. A Sebes-Körös két partján terül el, az erdélyi Érc- és Meszes hegységektől húzódó domborulatok aljában 126 m tengerszint magasságban.

Az ezred fordulón alapították Nagyváradot István és László, magyar királyaink, amely 1000 éves fennállása alatt számtalan történelmi viszontagságnak volt kitéve. A város a 15. században, a Hunyadiak idejében élte legfényesebb reneszánsz korát. Vitéz János püspök, valamint Ianus Pannonius idejében élénk élet színhelye volt Várad.

Nagyvárad komoly politikai ütköző övezetnek is bizonyult. A századokra előretekintő török hódoltság első nagy ütközete Váradon zajlott le 1474-ben, amikor Ali, szendrői pasa feldúlta a várost. II. Rákóczi György sikertelen lengyelországi hadjárata után a töröktől másodszor is vereséget szenvedett 1660-ban. Ekkor földig rombolják, annyira, hogy akár még az 1720. évi összeíráskor is mindig csekély lélekszámot számláló lakosság alig érte el a 216 főt.

„Hogy Nagyváradra mikor érkezett az unitárizmus, azt pontosan megállapítani nem lehet ma már, de az tény, hogy 1566-ban unitáriussá lett a városkormányzó: Hagymássy Kristóf, továbbá Rhédey Ferenc nagyprépost, Csáki Mihály birtokos és sok birtokos nemes, valamint a városnak számos tagja.”[114] Említésre méltó azon unitárius vonatkozású történelmi esemény melyre 1569 októberében került sor. A „Váradi disputa” alkalmával Méliusz Juhász Péter, református püspök és Dávid Ferenc tartott hitvitát. Ezen a megmérettetésen, János Zsigmond fejedelem is részt vett. Történelmi adataink határozottan irányunkba terelik a hitvita eredményes kimenetelét. Fehér Dezső megjegyzi „Emlékkönyvében”, hogy a „disputa” alkalmával megalakult egyházközség 1598-ban még hivatalosan létezett, sőt a nagyváradi unitáriusoknak iskolájuk is fennállott abban az időben. Ezt igazolja az 1744-ben kidolgozott főkormányzószéki terv, mely az „erdélyi vallás” iskoláinak elvételével látja a vallás megszűntetésének lehetőségét.

Az első unitárius pap Basilius István volt Nagyváradon, aki még a disputa évében kiment Belényesre, ahol elűzték a református papot, s így unitáriussá lett az egész gyülekezet. Nem tudni, hogy Nagyváradon mikor szűnt meg az unitárius egyházközség, de történelmi adatok hitelesítik néhány unitárius ember merész kiállását, akik vállalták vallásukat az üldözések, bebörtönzések mellett is.

Nagyváradon több vallásfelekezet él békés egymás mellettiségben. Az utóbbi évek gyakorlata nagyon kellemes hangulatot kölcsönzött a megélt ökumenizmusnak, annyira, hogy példaértékű közös rendezvényeink vannak. Ennek gyakorlati példája a „Varadinum” ünnepség megszervezése és megtartása, melyen egy héten át kölcsönös vendégei vagyunk a testvérfelekezeteknek. Nemcsak a május hónapban megtartott rendezvény szolgáltat ilyen és hasonló életpéldát, hanem ez a mentalítás nyomja rá egész esztendei tevékenységünkre a maga áldásos bélyegét.

nagyváradi egyházközség történetét illetően az első biztos adat 1924-ből származik, amikor az 1924 évi szórványgondozási jelentés megemlíti, hogy a Kolozsvári Anyaegyházközség szórványa Nagyvárad is. Ennek gondozását levelezés útján biztosították. Minden valószínűség szerint a nagyváradi unitáriusok szervezője Perédy György újságíró volt, aki 1926-ban hozzálátott a gyülekezet megszervezéséhez, de ennek csak annyi eredménye lett, hogy egy bizonyos névsorra kerültek a Nagyváradon élő unitáriusok. 1929 áprilisében azonban megszervezte Szentiványi Sándor lelkész fogadását. Ekkor 40 lélekről számoltak be. Érdekesnek mondható, hogy 1910-ben 150 unitáriust jelez a korabeli statisztika, 1920-ban viszont Nagyváradon 138, a megyében szétszórtan pedig „ugyanennyi” lélekről tesznek említést a korabeli, egyházközségen kívüli statisztikák. Az volt a tagok óhaja, hogy nyilvánítsák leányegyházközséggé Nagyváradot.

Az 1931. évi szórványjelentés 40 tagot említ, ahhoz, hogy két év múlva a szám elérje a 64-et. Feljegyezték, hogy Rázmány Mór, akkori teológiai hallgató 3 alkalommal is tartott istentiszteletet a nagyváradi híveknek.

Hála Istennek fennmaradt a bizonyítékok sorában 1933. június 4.-ről az a jegyzőkönyv, melyen a megalakulás eseményeit olvashatjuk. A jelzett időpontban tartották a első gyűlésüket, melynek elnöke Rázmány Mór, kolozsvári helyettes lelkész volt. Kb. 30 jelenlevő volt az alakuló gyűlésen, akik mellé még megemlíti a jegyzőkönyv azokat is, akik más felekezetről áttérni szándékoztak. Az első határozat szerint „az egyházi törvények keretein” belül, és annak értelmében jártak el. Ennek rendjén a frissen megalakuló leányegyházközség a kolozsvári egyházközséghez szeretne tartozni, és arra kérték a püspököt, hogy ezt a határozatukat emelje jogerőre. A megválasztott gondnok, miután megköszönte a megbízást és bizalmat, többek között azt hangsúlyozta, hogy ez a nap örökérvényű, történelmei nevezetességű nap kell maradjon az utókor számára. Ezért azt tanácsolta, hogy „minden évben évforduló gyanánt” ünnepeljék meg az alakulás napját. Azt határozta el az alakuló közgyűlés, hogy az alapkő letétele alkalmából ünnepi iratot állítanak ki.

A kezdeti időszakban az istentiszteleteket házaknál végezte Komjátszegi Géza, bihari lelkész. Majd a katonai kórház szomszédságában levő, „infermeria”, egészségügyi házban gyűltek össze a hívek. A 2. Világháború befejezése után megkérték az Evangélikus egyházközség vezetőségét, hogy hetente egy alkalomra engedjék át istentiszteleti célra imatermüket. Perédy György vezetésével1935 dec. 8.-án, tehát megtartották alakuló gyűlésüket Albert Mihály asztalos mester, Kálvária 34. Sz. alatti lakásában. Az akkor nyilvántartott 34 unitáriusnak nyomtatott meghívót küldtek. A gyűlésen megválasztották a korabeli vezetőséget. Gondnok Perédy György lett. Két egyházfi nevét is olvashatjuk: Balázs Gergely és Albert Mihály személyében. Ez az időpont jelenti azt a pillanatot, melytől kezdve a nagyváradi unitáriusok szervezett vallásos, gyülekezeti életet éltek. [115]

Komjátszegi Géza lelkész kezdeményezésére vált lehetővé az egyházközség végleges megszervezése. Ekkor a nagyváradi szórvány lelkészi teendőit látta el említett lelkész. A kezdeti időszak éveiben új lendületet kapott az egyházi élet, ami nem tartott sokáig, mert a lelkész elfogadta a Kolozsra szóló kinevezését a jobb és biztosabb megélhetés reményében. [116]

1936-ig szórvány volt Nagyvárad. Az 1609/1936 E K TANÁCS leirat értelmében a nagyváradi szórvány a kolozsvári egyházközséghez tartozó leányegyházközséggé vált. 1940 október 12.-én bejelentette a lelkész, hogy a lélekszám meghaladta a 100 lelket.

1937.-ben nyilvánította a Főhatóság leányegyházközséggé Nagyváradot.

1940-ben önállósult a gyülekezet.

A 2. Világháborúig fejlődésnek indult gyülekezet és hitélet a háború éveiben megtorpant.[117] Az egyházközség lelkésze elmenekült, s a magára maradt nyáj nehezen kapta meg a tovább vezető utat. 1947-ben újraalakult az egyházközség, de a lélekszám alig volt annyi, mint megelőzően. A gyülekezeti tagok általában más gyülekezeteknél kerestek menedéket és imádkozó helyet. Ekkor a lelkész lemondott állásáról, aminek következtében az egyházközség megint pásztor nélkül maradt. 1949-től egy új lelkészt kapott a gyülekezet, aki lelkiismeretesen végezte teendőit, 1953-ig. Ekkor azonban éppen a miatt, mert nem tudott megélni lelkészi fizetéséből, áthelyezését kérte. Majd Boda József lelkész kapott kinevezést az egyházközségbe.

Az 1960-as évektől kezdve Nagyvárad szórványközponttá vált. Temesvár, Arad, Szatmár, Nagybánya leányegyházközségek kelkigondozását végezte innen a fennebb említett lelkész. Ekkor a szórványokban élők száma megközelítette az anyaegyházközségben levők számát: 210 lelket. Az anyaegyházközségben 220 lelket számoltak.

Valláserkölcsi élet

Néhány bővített mondatban nem lehet vázolni a bihari, illetve a nagyváradi gyülekezet, sőt a hozzuk csatolt leányegyházközségek, valamint szórványok valláserkölcsi életét. Úgy, amint más egyházközség életében is nyilvánvaló volt, hasonlóan a már említett gyülekezetekben is egészen szélsőséges esetek fedezhetők fel. Azt mondhatom, hogy hullámvölgyek jellemezték ezt az életet, melynek voltak csúcsai és bizonyára mélypontjai is. A pozitív és negatív jelzők tökéletesen ráillenek az egyházközség valláserkölcsi életének egészére. Azt azonban kihangsúlyozom, hogy a lelkész, illetve az esperesi vizsgálószékek megfogalmazásai között mindig különbség volt. A lelkész másként látja a nehézségeket, mint, ahogy a vizsgálószék is más megközelítésből értékeli az eredménytelenséget. E két tény közé tehető a valóság, amelyet igyekezett megélni a bihari és a nagyváradi gyülekezet. A két említett jellemvonást hasonlóképpen két példával ecsetelem. Az egyik adatot 1949. augusztus 25.-i keltezéssel ragadtam ki, amikor a megtartott keblitanácsi jegyzőkönyv szerint bibliaórákat tartott a lelkész. Ebből a tudósításból közvetve értesülünk, arról az igényről, – melyet említett a lelkész, – hogy a fűtés lehetne az a szempont, mely talán növelné a valláserkölcsi élet színvonalát. A másik megállapítás már sokkal különb ízű és a vizsgálószék tollából származik, ami magán hordozza könyörtelen, de remélhetően helyes megállapítását: „A lelkész hanyagsága miatt semmi nemű intézkedés nem történt”[118] annak érdekében, hogy a valláserkölcsi életet javíthassa a gyülekezet. Ebből következik tehát, hogy nem voltak estélyi, vagy délutáni rendezvények.

1950-ben megállapították, hogy az egyházközségi élet rohamosan hanyatlani kezdett. A templomlógatók átlagos száma 14-re csökkent Nagyváradon. Ez a szám „bizonyos aggodalomra, illetve önvizsgálatra ad okot”[119] – jegyezte meg a korabeli jegyzőkönyv.

Istentisztelet

1949. április 12.-én Kiss Károlyt bízta meg Kiss Elek[120] püspök a húsvéti istentisztelet és úrvacsoraosztás végzésével. Rá egy évre az első kellemetlenségét élte át a gyülekezet. A lelkész kétségbeesett jelentésében vázolta, hogy az istentiszteleti célt szolgáló helyiséget, valamint az irodát óvodai célokra lefoglalták[121]. A további teendőkről érdeklődött a Főhatóságnál, ahonnan meg is kapta a megfelelő utasításokat.

A templomlátogatással kapcsolatosan sokkal elkeserítőbb a helyzet Nagyváradon, mint Biharon. A számokkal kapcsolatosan itt fölösleges játszadoznom, mert abban az esetben, amikor találunk bejegyzéseket, ugyanúgy jellemző a nagyváradi helyzetre is az informatív jellegű, kettős adat, mint akár a bihari esetben.

Családlátogatás

Lehet, hogy az olvasó rögtön felfigyel erre az alcímre. Történetesen azért, mert talán egy kicsit előkelő helyet biztosítottam számára e szerény írás rendjén. Nem kell csodálkoznia senkinek ezen, mert céltudatosan választottam a közvetlen valláserkölcsi kérdések utáni helyet. Fontosnak találom a családlátogatásról ejtenem néhány szót, illetve adatokat közölnöm ezzel kapcsolatosan, mert pl. a lelkész tevékenységének egy nagyon komoly részét képezte a családlátogatás. Itt nem csupán a megszokott, egy adott egyházközséghez tartozó híveknek a meglátogatását kell értenünk, hanem főleg a szórványban élők megkeresését. Már előbb megjegyeztem, hogy a szórványokban élő híveknek csak akkor adatott meg a lehetőség részt venni egy istentiszteleten, amennyiben a közeli leányegyházközségben tartott alkalomra ellátogattak. Azok, akik ezt a fáradságot nem vették maguknak, otthon várták a lelkész megérkezését.

A gyakorolt családlátogatásokról a következőképpen számolhatok be:

A nagyváradi családlátogatás kezdeti időszakában, Székely László lelkész idejében történtek próbálkozások arra, hogy megszűnjön ez a gyakorlat. Maga a vizsgálószék nagyon fontosnak tartotta, hogy a lelkész állandó összeköttetésben legyen híveivel, még akkor is, ha éppen a „sorkosztozás”[122] alkalmával kereste meg őket. Sőt a Boda József idejében megszüntetett gyakorlatélesen belehasított a vizsgálószék egyetértésébe, mert egyszerűen károsnak tartották a lelkész elgondolását. Ma már nehéz lenne megmondanunk, hogy jó, vagy rossz volt-e az említett családlátogatási gyakorlat megszüntetése. Annyi bizonyosnak látszik, hogy Boda József lelkész elképzelése szerint nem minősíthető egy rossz változtatásnak. Ha lehet egy szerény véleményem a gyakorlattal kapcsolatosan. – akkor elmondhatom, hogy szerintem is egy kissé megalázó volt, amikor a lelkész nap, mint nap enni járt gyülekezetének tagjaihoz. Az pedig valóban rossz lépésnek minősül, hogy ennek megszűnésével bizony nagyon sokan megszakították kapcsolatukat a lelkésszel, de a gyülekezettel is. Boda Józsefnek azonban nagyon jó magyarázata volt erre, hiszen ő határozottan állította, hogy híveivel továbbra is fenntartja a kapcsolatot, és rendszeresen látogatja őket. Később még erről is teszek megjegyzést, de e helyen hadd említsem meg az említett lelkész indoklását: Szerinte a családlátogatás rendjén nagyon jó lépésnek számított, hogy egyben az egyházfenntartást is begyűjtötte, valamint a sorkosztozás értékeként pénzmegajánlásokat várt és gyűjtött híveitől. Ez utóbbival kapcsolatosan azonban meg kell jegyeznem, hogy nagyon a várakozások alatt maradt, s mint rossz elgondolás meg is szűnt. Mára talán egyik csökevényeként maradt meg, hogy minden templomba járó, illetve ünnepnapon úrvacsora vételére megjelenő egyháztag „úrvacsorai megváltás” címen adományt tesz az egyházközség javára.

A következőkben néhány családlátogatási adatot közölök, melyek közül sajnálatos módon kimaradt egy, melyre maga a lelkész is hivatkozott egyik felterjesztésében, hogy napi két családlátogatást végzett. Ezt közelíti meg az általam készített összesítés első adata 1973-ból. (3. Táblázat: Családlátogatás)

Beteglátogatás

A beteglátogatás jelenti a következő témát, mely tulajdonképpen szinte elválaszthatatlan a családlátogatástól. Egy nagyon fontos ismérvnek bizonyul, hogy gyakran előfordult és előfordul a lelkészekkel, hogy a családlátogatás rendjén tudják meg, milyen súlyos betegségen esett át valamelyik hívük. Boda József lelkész által elkészített kimutatások, a jelentésekben feltüntetett adatok, valamint esetleges megnyilatkozásai engem arra engedtek következtetni, hogy szívügyének tartotta a beteg egyházközségi tagok látogatását. Saját gondolataim helyett azonban álljon itt említett lelkész egyik nyilatkozata 1991-ből: „Beteg híveink a lelkész látogatását igen nagy örömmel és szeretettel fogadják. Van eset, amikor elmondják a látogatáskor, hogy neki már nincs sok hátra, hiszen már a lelkész látogatása is azt igazolja. A beteg elbizonytalanodása, reménytelen helyzete hozza ezt a hangulatot. A lelkész látogatása, az áhítat tartása, úrvacsora vétele, a beteg megnyugtatását szolgálja.”[123] (4. Táblázat: Beteglátogatások)

Konfirmáció

Az bizonyos, hogy az egyházközségben volt konfirmálás a megalakulás óta, de 1953.-ig sajnos még nem állítottak fel konfirmációi Anyakönyvet. Tudjuk azonban éppen az 197/1953 Esp. Hiv. Vizsgálószéki jegyzőkönyv: 10. oldalán történt bejegyzésből, hogy a fent jelzett esztendőben volt konfirmálás: 8.-an tettek hitük mellett vallást. A szóban levő időszak megkonfirmáltjai névsorának összeállítása mára már lehetetlenné vált. Talán számukat illetően nagyobb eséllyel vállalkozhat valaki e feladatra.

Sajnálatos az is, hogy bár míg az említett Jegyzőkönyv arra enged következtetni, hogy a jelzett évtől kezdve nyomon követhetjük a megkonfirmáltak adatait, fájdalmasan csalódnunk kell, mert 1983-at megelőzően egyetlen konfirmációi anyakönyv sem maradt az egyházközség levéltárában. Míg a keresztelés, házasságkötés és az elhalálozás bejegyzése 1950-től megtörtént, addig a konfirmációi szertartásoknak megörökítése elmaradt, illetve a szóban levő anyakönyv ismeretlen okok miatt eltűnt. (8. Táblázat: Megkonfirmáltak)

Egyleti élet és tevékenység

1943-ból azzal az egyetlen adattal szolgálhatok, hogy „nem működik”. 1946-ban azonban semmi pontos ténykedést nem jegyeztek fel, csak annyit, hogy van tevékenysége.

A háborús viszonyok, majd az ismert és az ezek után megismerhető bihari egyházközségi élet nem adta meg a kellő lehetőséget a Nőszövetségi tevékenység számára. A nagyváradi gyülekezetben pedig nem talált igazi melegágyra a Nőszövetségi tevékenység.1991 március 25.-én olvashatjuk az alakuló közgyűlés jegyzőkönyvét. Ennek értelmében tisztségre választották a következő személyeket:

Elnök: Boda Józsefné

Titkár: Soltész Karolina

Jegyző: Kerekes Árpádné

Pénztáros: Kriza Ákosné és Szabó Gyuláné

A mai Nőszövetség elnöksége csupán az elnök személyében változott meg. Tevékenységében azonban messze felül múlja bármelyik régi elődjét. Szívén és lelkén viseli minden tag az egyházközség közös ügyét: Családdá formálni a kis közösséget, és olyan lehetőségeket teremteni a gyülekezet tagjainak, hogy mindenki otthon érezhesse magát, ha istentiszteletre, vagy más összejövetelre az egyházközség épületébe jön.

Vizsgálószék

A vizsgálószékekkel kapcsolatosan van néhány tudnivaló, melyeket mindenképpen elő kell sorolnom.

1). Mindenek előtt a vizsgálószéket két, esetleg több egyeztetés előzte meg. Az esperes szóban (gyűlések alkalmával), vagy írásban értesítette a lelkészt a megtartandó vizsgálat idejéről. Akár előbbi, akár utóbbi esetben lehetett módosítani a kitűzött időpontot. Fennállt azonban annak is a lehetősége, hogy önkényesen egyik, vagy másik fél megmódosítsa a már előre meghatározott időpontot. Ez természetesen bizonyos mértékig sikertelenséggel járt, mert mindkettőt váratlanul is érhette az előre be nem jelentett változtatás. Ennek bizony következményei is származtak. Pl. 1956. júniusában a Keblitanács, a nagyváradi gyülekezet azon nehézségét feszegette, ami a hétköznapi istentisztelet tartásának képtelensége felöl adódik. Ugyanis éppen a város fekvése miatt lehetetlen Vizsgálószéki közgyűlésre hétköznap beszervezni a tagokat. Arra kérték az esperest, hogy amennyiben módjában áll, akkor vasárnapra tervezze gyülekezetük meglátogatását. Ezt annál is inkább kérték, hogy ne kelljen a kis létszámú gyülekezet miatt köri vezetőjük előtt „szégyenkezniük”.

2). A második fontos ténykedés a lelkészre hárult, akinek kötelessége volt időben értesítenie híveit a gyülekezetre váró eseményről. A szélsőséges esetek sokaságával találkozunk a bihari, de főleg a nagyváradi egyházközség életében. Szélsőségesnek nevezhető, pl., amikor a lelkész tudva a kiszállás idejéről, azon munkálkodott, hogy valamiként kitolja a vizsgálat időpontját, esetenként pedig halasztásra kényszerítse a vizsgálószéket. E fejezettel kapcsolatos kimutatást nem csupán a többletmunka kedvéért készítettem, hanem azért is, hogy nyomon követhetővé váljanak azok az évek, amelyekben nem volt esperesi vizsgálószék. Ezzel nem azt mondom, hogy mindig mulasztás volt az oka a különben kötelezőnek mondható alkalmak elmaradásának, de azt igen, hogy elég gyakran fordult elő. Elmarasztaló erről beszélnünk, mert történelmi hűséggel meg kellene jelölnöm időt és személyt, hogy még jobban ne burkoljam bele az ismeretlenség homályába a történeti tényeket. Ezt azonban teljességgel még sem tehetem. Néhány gondolat erejéig azonban az esperes és a lelkész kemény szócsatározásából következtetni lehet olyan mulasztásokra, melyekről megelőzően szóltam. Ez alatt azt kell értenünk közelebbről, hogy az esperes időben jelezte kiszállási szándékát, a lelkész pedig egyszerűen elhagyta az egyházközséget, aminek következtében munkája végezetlen visszafordult a vizsgálószék. Vagy nem éppen így történt minden?

1979-ben a lelkész igazoló panasza[124] fogalmazódott meg első sorban az esperesi Vizsgálószékkel kapcsolatosan. Nem szándékom részletekbe bocsátkozni a lelkészek és a szolgálatuk alatt esperesi hivatalokban székelők közötti feszültségeket illetően, de mint utódnak, van néhány „mai” meglátásom a történtekkel kapcsolatosan. Ezek felsorolása előtt azonban még van egyetlen megjegyzésem a témával kapcsolatosan, az ugyanis, hogy nyilatkozatommal nem szeretnék elődeim ellen szólni, de nem akarok az esperesi hivatalokkal se szembeszállni az évek elmúlta után, azaz nem kötelezem el magam lelkész elődeim pártfogására sem. Középutas maradok, tehát, amennyiben ezt megtehetem a kérdéses ügyekben.

1). Tény, hogy Boda József lelkészt sorozatosan hivatali és más természetű mulasztásaiért finom, érzékeny, vagy kemény hangú elmarasztalások érték. Itt most nem húzok mércét egyik, vagy másik esperes esetében. Mindenkiről elmondhatóak az előbbi megnyilatkozások. Még csak annyit, hogy a durvább hangvételű esperesi elmarasztalások írott formája mellett bizonyára létezett egy másik, sokkal keményebb szóbeli forma is.

2). Tény, hogy a lelkész sorozatosan valamilyen mentséget keresett és talált mulasztásai megmagyarázására. Ezek többségében szolgálati okokra hivatkozott, ha pl. elmaradt valamilyen értekezletről, vagy gyűlésről. Magyarázatainak másik témáját a családi okok szolgáltatták.

3). Tény, hogy a nagy távolság mindig gondot okozott a nagyváradi lelkész számára, hogy az adott alkalmakon kifogástalanul megjelenjen.

4). Tény, hogy a magyarázkodások során ellentmondások fedezhetők fel a lelkész sorai között.

5). Tény, hogy az írott, illetve szóbeli megegyezések között mindig könnyen adódtak félreértések. Ezt első sorban a Vizsgálószéki kiszállásokra értem.

6). Tény, hogy a nagyváradi szórvány-élet megszervezése nagy gonddal járt és jár mai napig.

7). Tény, hogy a lelkész főhatósági támogatás kéréseinek sorozata megindokoltnak látszik a lelkész szemüvegén át.

8). Tény, hogy a főhatósági székekben ülők számára állandó fejtörést okozott a lelkész követelőző szándéka.

Mindent összevetve amennyiben hosszantartó fejtegetésekbe bocsátkoznom annak érdekében, hogy középutas maradjak, nem sikerül nekem. Nem, mert a régi gyakorlat mára sem változott sokat, ami a Vizsgálószéket, illetve a szórvány munkavégzés évi programját illeti. Ismét a kiterjedésre való tekintettel ténynek minősül, hogy a lelkész nemcsak nagyváradi szolgálataira kell összpontosítson, hanem azok részleges elhanyagolása mellett a szórványmunkát is előnyben kell részesítse. Tény tehát, hogy egy időben csak egy helyen lehet a lelkész, nem oszthat úrvacsorát egyszerre 3, vagy több helyen őszi hálaadás ünnepén, vagy akár más sátoros ünnepen. De nem tarthat Dávid Ferenc ünnepélyt sem egyszerre 12 helyen. Gondoljuk csak át, ha a szórványokat nem számítjuk, csupán a nagyobb gyülekezeteket vesszük istentiszteleti lehetőség céljaként, Boda József lelkész idejében, sőt az enyémben is legalább 4-5 ünnepi alkalmat jelentett és jelent. Erre pedig legalább 3 vasárnapra volt szükség, ami testvérek között is három hetet jelent. Karácsony esetében akkor januárra tevődött volna át az úrvacsoraosztás?

Erről sem a Boda lelkész idejében, sem a jelenben nincs szó. Elmaradt Nagyváradon a 2. napi szolgálat és a harmadik napi is.

A Vizsgálószékkel kapcsolatosan pedig a többszöri szószéki hirdetés sem hozta meg a várt eredményt városi viszonylatban. Erre tehát egy egészen más receptet kellett készítenie a lelkésznek. Az más kérdés, hogy miért voltak az esetek többségében kevesen a Vizsgálószéki gyűléseken?!

3). A kimondott vizsgálat meghatározott lépésekben történt. A jelölt években mindig a megelőző évet vizsgálta a vizsgálószék. Függetlenül a történelmi időszaktól, vagy az esperes személyétől, lelki és anyagi részen történt a vizsgálat. Azért kell ezt két részre osztanunk, mert a vizsgálószéki jegyzőkönyvek is így rendelkeznek róla. A vizsgálatnál használatos típusnyomtatványok között is legalább három félét találunk. Ezeket kornak megfelelően használták, és amelyekről akkor azt feltételezték, hogy eleget tesznek minden közigazgatási követelménynek. Éppen az újabb és újabb szükségletek voltak azok, melyek lépésre kényszeríthették a Főhatóságot új nyomtatványok elkészítésére, melyekben helyet találtak a frissebb követelményeknek is. Ezek a nyomtatványbeli különbségek azonban csak a szakembernek tűnnek fel. Miután sorban megválaszolták a vizsgálószéki jegyzőkönyv kérdéseit, illetve kitöltötték az anyagi vonatkozású helyeket, következett a gyülekezet felé történő megnyilatkozása a vizsgálószéknek.

4). A vizsgálószék tagjai, általában az esperes, a köri jegyző, vagy az őket helyettesítő lelkészek voltak. Ők végezték a vizsgálatot követő istentiszteletet is. Az volt az általánosan elfogadott gyakorlat, hogy a lelkésszel megegyezve, egy istentiszteleti órát jelöltek ki, melyben szolgálatokat végeztek. Általában a köri jegyző imádkozott, az esperes prédikált. A gyülekezet részéről a lelkész köszöntötte a vizsgálószéket, a gyűlés rendjén pedig szinte rendszerességgel a korabeli gondnok is üdvözölte a vizsgálószéket. Ma, amikor végig olvashatjuk az egyházközség levéltárában megtalálható vizsgálószéki jegyzőkönyveket, illetve összeállítható az istentiszteleteken megjelentek névsora, és a megjelent tagok száma is, szinte egyértelműen elmondható, hogy sem a bihari, sem a nagyváradi egyházközségben nem követte nagy érdeklődés az esperesi vizsgálószékek kiszállásait. Persze, mint minden másban, itt is vannak nagyon ritka kivételek.

5). A templomi gyülekezésnek is meg volt a maga szabályos kerete. Az istentiszteletet követően közgyűléseket tartott az esperesi vizsgálószék. Példa értékű tárgysorozat:

1).               Üdvözlések

2).               Esperesi Vizsgálat a megelőző évre.

3).               Az újonnan választottak eskütétele

4).               Időszerű kérdések megtárgyalása

5).               Indítványok.

A vizsgálószék elsőrendű feladata volt a soron levő, vagy éppen következő ügyek megtárgyalása és lehetőség szerinti megoldása. Ilyen kérdésekkel is foglalkozom majd a későbbiek során

6). A vizsgálószéki jegyzőkönyveknek bizonyos „záradéka” van, melyben nagyon sok esetben feltüntetik az istentiszteleti alkalmat is. Sőt a szolgálatvégzők neveit, a prédikációk alapgondolatait is közli némelyik jegyzőkönyv[125]. A következő, és sokkal fontosabb fejezetet a „meghagyások” képezik, illetve az azelőtti meghagyásokkal kapcsolatos észrevételek.

7). Illő lett volna a vizsgálatokat ún. szeretetvendégséggel zárni, ilyenről azonban én nem tudok. Lehet, hogy volt, mint minden „tehetős” eklézsiában, de ezt a jegyzőkönyvek nem örökítették meg. Legalábbis az esperesi vizsgálatok esetében és a bihari, valamint a nagyváradi egyházközségben nem. (10. Táblázat: Esperesi Vizsgálószéki kiszállások)

Püspöki vizsgálószék

Az egyházközség 66 éves története folyamán 3 püspöki vizsgálatot élhetett át. Sorban:

1). 1935. május 11.-én volt az első püspöki vizsgálat Biharon.

2). 1966 június 19.-én Nagyváradon. Az Esperesi Hivatal irata[126] már az esedékes 1966. március 18.püspöki vizsgálat megszervezését ajánlotta a lelkész figyelmébe. Később a lelkész kétszer is egy újabb időpontot közölt az E K Tanáccsal, melyek alkalmával a református püspök elfoglaltságára, illetve vendégfogadási tevékenységére, majd külföldi utazására hivatkozott. Az esperes[127] azonban határozottan utasította az egyházközséget 1966 április 26.-án, hogy a szóban levő vizsgálat, mely a püspöki vizsgálattal is össze lesz kötve, május 8.-án meg lesz tartva. Végül is 1966. június 19.-én megtörtént a vizsgálat.

Az eseménnyel kapcsolatosan a következőket jegyezték fel: Dr. Kiss Elek püspök, Dr. Kovács Lajos főjegyző érkezett az egyházközség meglátogatására. Istentiszteletet az evangélikus templomban tartottak, ahol az imát Kovács Lajos, az egyházi beszédet pedig a püspök mondta. Az énekvezéri teendőket Köntés Béla végezte. Boda József lelkész, szóló énekszámot adott elő. Érdemesnek találta megjegyezni a vizsgálatról felvett jegyzőkönyv azt is, hogy a látogatásra az aradi leányegyházközségből 4 tag érkezett, akik nemcsak az istentiszteleten, hanem a délutáni közebéden is részt vettek. Sajnálattal állapították meg, hogy a Királyhágón inneni településeken lakó, unitárius hívek felkeresésére, illetve gondozására sem az anyagiak, sem az idő nem ad lehetőséget. Ezt a tevékenységet azonban szorgalmazta a Vizsgálószék. Végül pedig mindenképpen áldásosnak minősítették a látogatást, annál is inkább, hogy a református és a katolikus püspöknél is látogatásukat tehették Főhatóságunk vezetői.

3). 1989. július 15.-én, Nagyváradon és az Arad-Temesvári leányegyházközségekben 1989. július 16.-án tett látogatást a püspöki Vizsgálószék.

Testvérkapcsolat

Meggyőződéssel vallom, hogy a testvérkapcsolat elsősorban egy erkölcsi alapon helyezkedik el, melyet valamennyi testvérrel igyekszünk kiépíteni határon belül és kívül. Jó lenne, ha mind erkölcsi, mind pedig anyagi vonzata nagyon sokáig megmaradhatna a testvérkapcsolatnak. Jó emlékű tanáromra, egykori főjegyzőnkre és püspökünkre, Dr. Erdő Jánosra emlékezem, aki határozottan ellene volt a külföldi testvérek anyagi támogatásának elfogadását illetően. Mindig azt hangsúlyozta, hogy az unitárius ember önmaga erejéből kell legyen az, aki. Nem vezet jóra, ha a gazdag testvér szolgálataira támaszkodunk, mert közben fennáll annak veszélye, hogy elpuhulunk. Amennyiben később magunkra maradunk, lesz-e majd elegendő erőnk saját lábainkon megállnunk? Végül pedig jellemző fogalmazásával zárom egyéni gondolataimat: Micsoda fiaknak és leányoknak bizonyulunk, ha őseink által felépített hajlékainkat nem tudjuk rendben tartani?

Az első írásos bizonyítékot 1943. október 3.-án találtam, amikor az előbbi időpontban tartott közgyűlés jegyzőkönyvéből kiderül, hogy az amerikai testvérek 62000 Leu összeget adományoztak az egyházközségnek, amelynek eltűnési körülményeiről nem tud senki semmit.

1968. november 30.-án egy nagyon fontos eseménynek lehetünk tanúi. Nincs szándékomban idézni a felterjesztésből, de mindenképpen fel kell vázolnom annak lényegét. Felkérték[128] a lelkészt arra, hogy számoljon be az Egyházunk 400. évfordulója alkalmából érkezett angol csoport által felajánlott segélyről. Ennek rendjén közölte a lelkész, hogy ő a korabeli O.N.T.-től (utazási iroda) kapott értesítést, hogy pontosan mikor fog érkezni egy angol csoport Romániába. Ennek rendjén „szegődött” az említett csoporthoz. De főleg azért, mert az idegen vezető nem ismerte az unitárius vallást, illetve annak múltját, s emiatt őt kérte meg, hogy a szóban levő, vallásos, történeti kérdésekben legyen segítségére. A beszélgetések rendjén az angol hittestvérekben megszületett a segítő szándék, és úgy döntöttek, hogy valamivel támogatni fogják a rászoruló nagyváradi egyházközséget. A lelkész – vallomása szerint – úgy emlékezett, hogy egy másodkézbeli motorkerékpárt, vagy személygépkocsi ajándékozását emlegették az angol testvérek.

1970 januárjában a lelkész tisztelettel és szeretettel megköszönte a felajánlást.

Ezután csend következett. Vissza kell azonban ugornunk 1969. május 2.-ig, amikor nyilvánvalóvá[129] vált, hogy külföldi testvérektől csakis az egyházi központon keresztül lehet adományt, vagy ajándékokat elfogadni. Az 1969. évi első negyedévi lelkészi értekezlet alkalmával azonban már úgy fogadták a lelkészek Boda „kartársat”, mint akit megajándékoztak az angol testvérek, holott ez még nem volt igaz. Az említett értekezlet alkalmával Rostás Dénes is felhívta Boda József figyelmét arra, hogy az angol csoport képviselője, McLachlan tőle is érdeklődött, hogy milyen ajándékot küldhetne a nagyváradi gyülekezetnek. Kiss Elek püspök reagálása azonban a már említett E K Tanácsi határozat szellemében fogalmazódott meg. Az angol „hittestvéreinknek a Nagyváradi Unitárius Egyházközség részére felajánlott küldemény „valamilyen oknál fogva” nem nyert megoldást” – tudjuk meg Boda József lelkésztől.

1970 május 6.-án keltezett a lelkész egy iratot. Hozzá kell fűznöm, hogy egy hasonló jelentés, mint a megelőző, csak kissé másabb ízzel és július 17.-i keltezéssel. Nem tudom elhallgatni, azt sem hogy igaziból melyik irat ment a Főhatóság felé, vagy akár mindkettőt elküldte-e a lelkész. E második jelentésből azonban világosan kitűnik, hogy a lelkész – saját nevére – július hónap folyamán kapott 7500 Lejt. Azt is tudomásunkra hozza a jelentés, hogy 6300 Lej értékben egy motorkerékpárt vásárolt a lelkész, a megmaradt összeget pedig beutalta az egyházközség pénztárába.

Ma már nehéz lenne megállapítani, hogy miért volt fontos a kérdés, hogy kit illetett meg a pénz. A lényeg az, hogy missziós célt szolgált (volna) a motorkerékpár, a fennmaradt összeg pedig az egyházközség céljait. Még egyetlen dolog van a jelentéssel kapcsolatosan, az ugyanis, hogy a szóban levő segély lelkész kezéhez való jutásának körülményeit tisztázta a Főhatóság. Boda József lelkész azonban nem tudta, hogy miért kapta meg az említett összeget Sulyok István közvetítésével. Az ügynek úgy látszik még mindig nem volt vége, mert 1970. június 5.-én, jelentéstételre kérték fel a lelkészt, hogy kapott-e valamilyen egyházközségi, vagy „személyes” támogatást a Cambridge-i unitárius egyházközségtől. Arról is van tudomása a Főhatóságnak, hogy újévi jókívánságokat küldött Boda József lelkész a gyülekezetnek, melyben „újra kifejezi háláját az adományért, és legjobb kívánságait tolmácsolja 1970 év alkalmából a Cambridge-i gyülekezetnek és valamennyi angol barátjának””[130]

1970. augusztus 19.-én arra kérte E K TANÁCS[131] a lelkészt , hogy postafordultával terjessze fel az angol unitáriusoktól kapott levelezést eredetiben, a saját maga által írottakat pedig másolatban, beleértve a Sulyok Istvántól, illetve megbízottjától kapottakat. 1970 szeptember 2.-i keltezéssel egy újabb jelentést terjesztett fel a lelkész.

1974. július 18.-án levél ment az Amerikai Unitárius Egyház Missziós Központjához. A levélhez több mint egy oldalas történeti áttekintőt, ismertetőt, valamint esperesi javaslatot is csatolt a lelkész. 1974. júliusában /…/ „az egyházközség vezetősége elhatározta, hogy külföldi hittestvéreinkhez fordulunk segítségért. Azt mondja a 90-ik Zsoltár 1-2 versében: „Uram Te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre…”Sajnos nekünk nincsen saját hajlékunk, amelyben dicsőítenők a mi Istenünket, hanem idegen egyház imatermét kell igénybe venni az Isten dicsőítésére és unitárius hitéletünk gyakorlása és fenntartása érdekében.” /…/ „A mértéket nehéz megszabni, hiszen nem tudjuk, hogy milyen segítséggel lehettek velünk szemben, de az összeg, amire nekünk szükségünk van, az úgy 5 ezer dollár lenne. Ez az összeg fedezné az állam részéről vállalt imaterem és lelkészi lakás felépítését, vagy egy nagyobb lakóház megvételét, amelyet az állam adna el nekünk.”[132]

Az 1989-es események új változást hoztak az egyházközség testvérkapcsolatában is. Azt mondhatjuk, hogy az elsők között volt a nagyváradi gyülekezet, melynek segítőkész amerikai testvére került. Ezt a jó kapcsolatot természetesen Gellérd Juditnak[133] is köszönheti az egyházközség, aki nagy „bedobással” munkálta a testvérkapcsolaton alapuló jövendőjét a két, illetve három gyülekezetnek[134].

Az 1991. március 16.-án keltezett, 21/1991 LH irat minden valószínűség szerint indianai gyülekezethez intézett levélről van szó. Természetesen ebben a levélben sem maradt el annak ismertetése, hogy egy nagyon megviselődött épülete van az egyházközségnek. Természetesen szóba került az is, hogy jól fogna egy kis anyagi támogatás.

1991. május 30.-án írja a lelkész, hogy én „nagyon szeretném, ha a hittestvéri szeretetből fakadó segítségük nem maradna – pusztába kiáltott szó – csupán, mert az híveinkben nagy csalódást és kiábrándulást okozna.”[135] Nem tudom az eredeti időpontját a levélnek, mert nincs feltűntetve.

1991. július 21.-én kelt levél fontos tétele tisztázni az indianai válaszlevélben szereplő téves adatokat. A jelenben egy USD 125 Lejnek felel meg, ami csupán 2500 USD-t jelent. Bármilyen ajándékot elfogad a gyülekezet, mert „szegények vagyunk” – fogalmazott a lelkész. Arra kérte a testvéreket, hogy az adományt saját címére küldjék. A levél majdnem három sűrűn gépelt oldal. Az időpont nem talál a küldemény keltezésével, mert elfeledték feltüntetni rajta. Így a lelkész által írt megelőző levél keltezését használtam a bejegyzés alapjául. A levél tartalmából: Bizonyára kérés hangzott el megelőzően, mert a válaszbólé ez derül ki. Nem tudják biztosítani a 150000 Lej értékű dollárt, mert kevesen vannak. Utána jártak az árfolyamnak és megállapították, hogy ez „6,818” lenne. Ez bizonyára 6818 USD-t jelent.

1991. október 1.-i keltezéssel egy magyar nyelven megírt levelet olvashatunk, melyben Marshall lelkész a felől érdeklődik, hogy bizonyára lennének a gyülekezetben olyanok, akik szívesen leveleződnének amerikai unitáriusokkal német nyelven. Amennyiben csak magyarul leveleznének, akkor szembe néznek a fordítás nehézségeivel is. 50 dollárt küldött csekken egyházközségi használatra. Ugyanezen a dátumon még egy bővebb gondolatkörű levél áll, melyet a lelkésznek címeztek, és amelyben a Gellérd Alapítvány kérdéséről is szó van. Sófalvi Ferenc neve is előjött, akinek sok köszönhető az Alapítvány életre hozatalában.

1992 már termékeny évnek bizonyult, hiszen két csomagot is kaptak, melyekben a gyermekek részére volt küldemény. Másodsorban pedig a gyülekezet megkapta az első segélyét, a 430[136] USD-t. tulajdonképpen az aradi leányegyházközség testvérei küldték ezt a pénzt egy fénymásoló megvásárlására. Az aradiak azonban a felhasználás jogát átadták a nagyváradi gyülekezetnek[137] – írta a lelkész. A viszont küldemény: Úrasztali terítő és 30 kitűzhető unitárius címer volt.

1992-ben kezdetét vette egy belga kapcsolat is. Ennek meg volt a maga termékeny időszaka, de mivel nincsen semmi írott bizonyíték, ezért nem akarok a szóbeszédre támaszkodni. Első sorban is Annyi azonban nyilvánvaló előttünk is, hogy az említett belga kapcsolat központi témáját nemcsak a ruhasegély foglalja el, hanem irodai felszerelés, írógép és élelmiszer is. 1992. április 6.-áig váratott magára a belga levél. A magyar nyelven írt levélből többek között arról értesülünk, hogy már 1988-ban kapcsolatot teremtett a két lelkész. Itt az ELISE PROTESTANTE DE L’ALLIANCE -ról van szó.

Huntingtoni levél, 1994 januárjában. Értesítik a gyülekezetet, hogy Marsall lelkészük eltávozott egy másik gyülekezetbe. Köszönik a szép kézimunkát, ami bizonyára egy úrasztali terítő lehetett.

Felhős Szabolcs, vásárosnaményi szórványgondnok kereste meg levélben Boda József lelkészt. A levele központi mondanivalója a Váradi disputa 425. évfordulójával kapcsolatos ugyan, de minden valószínűség szerint megteremtette egy későbbi kapcsolat alapjait is. 1994. december 22.-én Boda József lelkész válaszolt a vásárosnaményi levélre, mellyel aztán csakugyan beindult egy testvérkapcsolatnak éppen nem nevezhető, egyoldalú látogatás a magyarországiak részéről. A sort egy következő levél is folytatta, melytől kezdve aztán sorozatosan és rendszerességgel meghívták a magyarországi szórvány képviselőit a „Varadinum” ünnepségre.

Az 1995. április 30.-i keltezés nem pontos, mert a lelkész nem írta rá. Levél Felhős Szabolcsnak, mely 17/1995 LH számot viseli, melyben meghívja a beregi szórvány képviselőit május 9-i Varadinum rendezvényekre.

A Felhős Szabolcs 1995. május 11.-én keltezett levele partiumi vonatkozású folyóirat beindításával kapcsolatos, valamint egy temesvári emléket szeretnének állítani Karádi Pál, unitárius püspöknek. Mellékletként olvasható egy beszámoló: „Húsz éves a beregi szórvány” címmel.

1996. június 4.-i válaszlevél az indianai testvérek levelére. Sajnálatos módon Boda József egy különös hangot üt, amiből kiderül, hogy arra nem lehet számítani, hogy az amerikai testvéreik segítenek rajtunk. Ezt ő így fogalmazta meg: nem lehet „aspirálni”.

Gellérd Judit 1996. július 14.-én keltezett levele egy esedékes autóvásárlásnak a lehetőségeit emlegeti. A leveléhez csatolt iratban csakugyan említést is tesz egy autó megvásárlásának a szükségességéről, ami 3-4000 USD-be kerülne. Gellérd Judit 1996. július 23.-i levelében kifejezi, hogy nincs semmi ellenvetése, ha az Aradi testvérekkel, mint Nagyvárad testvérével tartja fenn a kapcsolatot, csak folyamatos legyen a levelezés.

A lelkész 1996. évi jelentésében azt írta, hogy eddig még semmilyen pénzadománnyal nem segítették tengeren túli testvéreink az egyházközséget.

1997. április 28.-án keltezett, Ralph Grove levelében szóba került az autóra szánt 2000 USD, amit az aradiak és nagyváradiak testvérei fognak összeadni.

1997. október 24.-i keltezéssel Ralf Grove, valamint Beth Graham levelének magyar fordítását olvashatjuk, melyben arról is szó esik, hogy az esedékes látogatás alkalmával Ralph Grove fogja vinni az autó megvásárlásához összegyűjtött pénzt.

A „Hidak” újság végén találtam meg a temesvári. testvérgyülekezet címét: First Parish UU; 1508 Washington Street; Canton, MA 02021.

Nagyjából ez volt a Nagyvárad-Bihari egyházközség testvérkapcsolatával, általam fontosnak talált ismertető. Az, aki sokkal elmélyültebben szeretne belenézni a fenti táblázatban ismertetett levelezésbe, annak komoly időt és nem sok esetben türelmet is kell szánjon a tömérdek oldal elolvasására. A magam részéről nem akarok következtetéseket levonni, sem általában, sem a fenti levelezést, illetve kapcsolattartást illetően. Annyi azonban bizonyos, hogy az mutatkozik előnyösnek minden kapcsolattartásban, ha nem egy személy tartja kezében (pl. a lelkész) a kapcsolatot, hanem a gyülekezeti tagok közül is kiveszik ebből a részüket.

Egyházközségi közigazgatás

Az egyházközség 71 éves történetének megírása rendjén a második témakörhöz, a közigazgatáshoz érkeztem. Ez a bonyolult tevékenység – bármilyen kis gyülekezetről is legyen szó, – olyan szép rendbe helyezi az egyházközségi életet, amilyennek éppen lennie kell. Bármilyen kuszált is lehet – szerintem – egy egyházközségi közigazgatás, ha a fegyelemtartásnak és az előírásoknak megfelelően folyik a tevékenység, akkor a rendben levő iratok[138] azt a látszatot keltik, hogy minden szép renddel volt és van. Magyarul azt kell értenünk, hogy sok esetben a látszat és a valóság között különbség fedezhető fel. Ezt a kijelentést a legjobb szándékkal tettem és esetleg teszek még a következők folyamán is ehhez hasonlót. A jegyzőkönyvek, a lelkészi jelentések, adott esetekben az esperesi vizsgálószéki jegyzőkönyvek sorai között a pontosság és rend hatására, elveszni látszik a lényeg. Ez pedig akkor válik sok esetben nyilvánvalóvá, amikor egybevetjük a főhatósági leiratokat, az Esperesi Hivatal leiratait, illetve az egyházközségi felterjesztéseket. A következőkben az előbb említett szempontokat tartom figyelemben, illetve azokat követem, hogy eddigi kijelentéseimnek megadhassam a történeti értékű súlyát.

Közgyűlés

Az egyházközség kormányzó testülete az Egyházközségi Közgyűlés. Ennek összehívása évenként történt a lelkész és a gondnok elnöklete alatt. Minden olyan egyházközséget érintő ügyet megtárgyaltak ezeken a gyűléseken, melyeket sokkal fontosabbnak találtak annál, hogy a Keblitanács határozatával elintézettnek minősítsék. A közgyűlés feladata volt a tisztújítás is. Néhány, közgyűléssel kapcsolatos tájékoztatást közölök a következőkben.

A lelkészi jelentések Boda József idejében szinte teljességgel meg vannak. Ezek mindenben követik azt az irányvonalat, melyet a Főhatóság időszakosan megkövetelt. Sőt, az is elmondható, hogy sok esetben túlzottan ismétlésekbe bocsátkozik a lelkész, főleg, ami a szórvány munkát, illetve az azzal kapcsolatos történeti hátteret illeti. A Lelkészi Jelentések – megállapításom szerint – esetenként kilépnek a valóság medréből és a „minden szép, minden jó” látszatát keltik. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az adott időszakok gondjai és törődései eltörpülnének. Minden esztendő gondja, a már megszokott túlzással felnagyítva áll az olvasó rendelkezésére. Itt is megjegyzem, hogy nem akarom sértegetni elődeimet, de annyi bizonyos, hogy a Lelkészi Jelentések „szöveges” része egy későbbi időszak újra feldolgozását követeli, amit már előfordulhat, hogy a prédikációirodalom területére kell áthelyeznünk.

Keblitanács

Az egyházközségek irányító testülete volt. Még a leányegyházközségekben is gondoskodtak arról, hogy egy gondnok, illetve néhány tagból álló „Keblitanács” intézze a leányegyházközség ügyes-bajos dolgait. Már meg is tettem a kis kitérőt, s emiatt itt kívánom megjegyezni, hogy a leányegyházközségek esetében soha nem működött a megválasztott Keblitanács. Minden gond és törődés egy ember, a gondnok kezébe szaladt össze. Ő szervezte meg a gyülekezeti életet, ő értesítette le a híveket, hogy a lelkész által megjelölt időpontban összegyűljenek.

A nagyváradi egyházközség Keblitanácsát illetően már kell tennem néhány, a megszokottól eltérő megjegyzést. Mindenek előtt a városi jellegnek köszönhetően tapasztalható, hogy alig néhány írásos meghívó maradt fenn a levéltárban. Ha ezek alapján állítanánk össze a gyűlés első szakaszát, vagyis az összehívást, akkor sajnálatos következtetést kellene levonnunk. Mivel azonban a felvett jegyzőkönyvek a rendszeresen megtartott gyűlésekről tanúskodnak, így el kell fogadnunk azt a gyakorlatot, miszerint helyi megoldásként, szóbeli értesítés, vagy esetleges szószéki kihirdetéssel is gyakorolhatták a gyűléseken való megjelenést. Az általánosító megjegyzéseknél akarok maradni, még abban az esetben is, ha ezekkel kellemetlenséget szerzek magamnak. a Keblitanács ugyanis nem töltötte be az évek folyamán azt a szerepet Nagyváradon, amire megbízatást kapott az egyes közgyűlésektől. Ma élő, egykori keblitanácsosok is megerősítik azt a megjegyzést, miszerint többnyire a lelkész kezébe szaladt össze e tanácsnak a tevékenysége. Nem állok elő meghatározott példákkal.

A továbbiakban felsorolok néhány történeti jelentőségű közlést.

1949.-ben 13 tagból állt a nagyváradi Keblitanács. Érdemes megjegyeznünk azonban az esperes véleményét, aki hangsúlyozta az 1950 április 2.-án tartott Vizsgálószéki jegyzőkönyvben, hogy a Keblitanács megválasztásakor nem vették figyelembe a Szervezeti Szabályzatot[139], illetve annak vonatkozó rendelkezéseit. Arra kaptak utasítást, hogy a legközelebbi Közgyűlés alkalmával vegyék tekintetbe a gyülekezet szükségét, de ugyanakkor a Szervezeti Szabályzat rendelkezéseit is, s annak megfelelően állapítsák meg a Keblitanács létszámát. Tudjuk azonban, hogy a legközelebbi gyűlés 1950 január 1-én volt, azonban nem rendezték a meghagyások értelmében a felmerült kérdést.

Az 1962 évi, 9 keblitanácsos közül ma már csak egy él: Ádámosi Károly.

Néhány olyan jelentéssel[140] is találkozunk az irattári anyagban, melyek a Keblitanács évi tevékenységére terjednek ki. Az érdekesség kedvéért kiemelem, hogy a lelkész a következőképpen látta a Keblitanács munkáját: – a Keblitanács tevékenységét általában az első gyűlési alkalomtól számította a lelkész. Ez természetesen lehetett január 1 is (ritkábban), de február, március, vagy esetleg sokkal későbbi hónap is. Általában egy, a Közgyűlést megelőző tanácskozás volt napirendre tűzve, melyen a Közgyűlés munkáját készítették elő. Voltak alkalmak, amikor a keblitanácsi tagok vállalták fel néhány család (pl. 5) értesítését, hogy minél sikeresebb legyen a Közgyűlés. Azokban az években, amikor a Keblitanácsnak több tennivalója akadt, Pl. valamilyen vallásos alkalom megszervezése, akkor azt a témát igyekeztek megfelelően megtárgyalni. A gyűlésekről jegyzőkönyveket vettek fel. Azt is meg kell említenem, hogy nyíltan, vagy burkoltan sokszor beszámolt a lelkész a Keblitanács pontatlan gyűléslátogatásáról, vagy esetleg arról a bizonyos hidegségről, mellyel viszonyultak az egyházközség ügyeivel szemben. Amikor magyarázza ezeket a mulasztásokat, akkor legtöbb alkalommal a város nagysága, illetve a közlekedési nehézségek számítanak akadálynak. Persze ki kell emelnem azt a szép számban található dicsérő mondatot is, melyekben szinte dicsőítő éneket zeng a lelkész egyes keblitanácsosok, illetve általánosítva a Keblitanács felé. Joggal kihangsúlyozhatom azonban én is, hogy szép számban voltak akár a nagyváradi egyházközségben, akár pedig a szórványok esetében olyan személyek, akik szívügyüknek tartották a gyülekezet életének előre menetelét. Mint szinte minden egyházközségben, úgy ebben is és a szórványokban felelős ún. gondnokok voltak azok, akik mind erkölcsi, mind pedig anyagi vonatkozásban az élen jártak.

Lelkészek

Gálna Sándor

Boros György püspök a harmóniumvásárlással kapcsolatosan 1936. március 7.-én többek között a következőket írta: „/…/ nagy örömmel veszem tudomásul, az egyházközségnek a templomi harmónium beszerzésére vonatkozó elhatározását, főleg azért, mert a küszöbön álló lelkészváltozás alkalmával éppen egy olyan segédlelkészt küldök oda Gálna Sándor lelkészjelölt személyében, aki zenei főiskolát végzett s így a hármónium kezelésének is szakértője /…/”.[141]

Gálna Sándor lelkész működésével kapcsolatosan csak annyi felvilágosítást adhatok, miután utána néztem a kérdéses[142] lelkész nagyváradi tevékenységének, hogy az említett lelkész a már előbb jelzett időponttól kezdte meg lelkészi szolgálatát és alig három hónapig végezte, 1936 jún 28-ig. Nevezett lelkész kinevező irata nincs meg – állítólag. Felfüggesztésének irata az 591/1936 UP számot viseli.

Köntés Béla

1940. július 11-én Komjátszegi Géza lelkész bizonyítványt állított ki Köntés Béla 5. éves teológusnak, a nagyváradi leányegyházközségben végzett szolgálatáról 1939 aug. 6- 1940 jún. 11.-ig. „Tekintettel arra, hogy ilyen új, missziós területen, kezdetleges körülmények között és unitárizmusunk ügyére nézve nemcsak barátságtalan, hanem ellenséges felekezetközi légkörben magától értetődően kivételes nehézségekkel is meg kellett küzdenie, ezért kitartó működése által itteni missziónk ügyének is jó szolgálatot tett” – zárta jelentését a lelkész.

A nagyváradi gyülekezet első kinevezett lelkésze 1939 aug. 20.-tól Köntés Béla volt. A lelkes hozzáállásban nem volt hiány sem a lelkész, sem a hívek részéről, azonban a második világháború kitörése visszatompította az egyházközség fejlődését. Talán elsősorban a miatt, mert a lelkész elmenekült. Köntés Béla néhány hónapra megszakította lelkészi szolgálatát, mert a háborús körülmények miatt távollétbe került családja felkutatására indult. A háború elmúltával visszatért ugyan a lelkész, de már nem sikerült úgy összefognia az időközben megfogyatkozott híveket, mint annak előtte. 1946-ban végképpen elhagyta a gyülekezetet.[143] Köntés Béla lelkészi állását nagyváradon 1949 augusztus. 1-ig töltötte be.

Székely László

Székely László, Abrudbányán, 1922. október 12.-én született. A kinevezését 1949 aug. 1-től kapta.

1949. augusztus 14.-én megtörtént Székely László lelkész beiktatója, aki nevetségesnek találta egy újabb beiktató tartását, hiszen azon, amelyet említett, megjelentek a testvéregyházak képviselői is, valamint egy újabb kiadás egyáltalán nem hiányozna az egyházközségnek. Sőt rendes lelkésszé történt kinevezése is nyomon követhető, ami tulajdonképpen semmit sem változtatott a dolgok lényegén. Az esperes semmisnek nyilvánította a lelkészi beiktatót, melyet a nélkül szervezett meg az egyházközség, hogy kikérte volna a Főhatóság véleményét és engedélyét. Ezért történt egy későbbi mustráció, melyre igen kemény hangnemben válaszolt az említett lelkész.

1949. szeptember 8.-i keltezéssel olvashatjuk a Székely László lelkészt bátorító, Kiss Elek püspök szavait: „Amikor elindul egyházépítő munkájára, természetszerűen a Főpásztor alakja is megjelenik lelki szemei előtt”.[144] Dr. Kiss Elek püspök Székely László gyakorló lelkészt 1949. október 1.-vel nevezte ki az egyházközség élére. „Az új lelkész nagy buzgalommal fogott hozzá egyházközséget építő munkájához, azonban nem sokáig örvendezett a kezdeti sikernek.

1950. októberében Verespatakról írt a lelkész Sebe esperesnek, hogy szeretne vele bizonyos dologról hosszabban elbeszélgetni, azonban az a találkozás nem jött létre, amelyen ezt meg lehetett volna ejteni. Sőt azt írta Sebe esperes, hogy eltávozásából még mindig nem tért vissza Nagyváradra Székely László lelkész. Egy hónappal később az esperes arról érdeklődött, hogy hol tartózkodik a lelkész. Hallotta ugyanis, hogy talán Verespatakra ment, mástól viszont, hogy visszautazott Kolozsvárra, majd onnan vissza Nagyváradra. Szeretné tudni, hogy mi az igazság. [145]

A lelkészi állás végleges betöltésének ügye 1950. december 30.-án előjött, ami természetesen az egyházközség feladata volt első sorban. Ennek érdekében azonban meg kellett tennie az egyházközségnek a hivatalos és szabályszerű lépéseket. A 261/1951 E K TANÁCS sz. irat alapján Dr. Kiss Elek püspök a 24/1951 UP irattal kinevezte az egyházközség élére rendes lelkésznek.

1951. január 21.-én Rendes Közgyűlést tartott az egyházközség, mely alkalommal egyhangúlag meghívták Székely László lelkészt. A 24/ 1951 UP sz. irat értelmében kinevezést is kapott, de lelkészi beiktatása megnevezettnek soha nem történt meg. Gombási János, volt esperes első felszólítását szóra sem méltatta az említett lelkész. Majd az 58/1951 sz. iratban vázolta, hogy „őt gyakorló lelkészi minőségben való állása elfoglalása alkalmával Dr. Simén Dániel egyházi főjegyző atyánkfia szabályszerűen beiktatta, egy újabb beiktatásra sem neki, sem az egyházközségnek szüksége nincsen, – ennél sokkal fontosabb ügyei vannak, melyeket neki reklamálnia kell, nemhogy időt pazaroljon beiktatási felhívásra való átiratokra.”[146]

Válaszként a lelkész a következőket jelentette: „Úgy gondolom, hogy nem elegendő lelkészi kinevezést adni és beiktatásról gondoskodni, hanem a fölöttes hatóságnak utána kellene néznie, vagy legalább érdeklődnie kellene, hogy azok, akik hallgatnak és dolgoznak, s akikkel szemben Isten és emberek előtt felelősséggel tartoznak, miből és hogyan élnek. Igaz ugyan az is, hogy szemérmes koldusnak, üres a tarisznyája. Több ízben kértem már felettes hatóságaimat, hogy – amiért hallgatok – ne kezeljenek úgy, mint mostohagyermeket, mindhiába”. – írta elkeseredve Székely László lelkész.[147]

1952. januárjában ismét elmarasztalták a lekészt amiatt, hogy többszöri felszólítás nyomán sem volt hajlandó eleget tenni adminisztratív kötelességének. Határidőt kapott január 31-ig, hogy a: 1. Miért nem tesz eleget a Sz. Sz.-ban előirt kötelességeinek? 2. Hány istentiszteletet végzett 1951 aug. 1-től? 3. Hányszor látogatta meg Arad-Temesvárt? 4. Hány ven-órát tartott? 5. Van-e a lelkészi álláson kívül más javadalommal járó állása? Kérdésekre válaszoljon.[148]

Székely László 1952. októberében lehetetlen helyzetét ecsetelve többek közt azt is megfogalmazta, hogy kevés anyagi lehetőséget biztosító egyházközsége képtelen többet adni, aminek köszönhetően más megélhetési forrás, tevékenység felé kellett nézzen. Természetesen ennek következtében lelkészi munkáját elhanyagolta, amennyiben az nem vasárnapra esett. Nagy nehézségei között a következő nyilatkozatra ragadtatta el magát: „akkor, amikor a nagyváradi egyházközség a köri hozzájárulást sem tudja kifizetni, amikor a dologi kiadások egy részét a lelkész atyánkfia fedezi saját fizetéséből” /…/ akkor az esperesi Vizsgálószék fogadása lehetetlenné válik. „Nem beszélve arról, hogy az esperesi hivatal, a lelki és esperes-lelkészi gondozás gyakorlati és feltétlenül fontos tényei mellett eltekint s csupán csak hivatalos, egyházközségi életet nem építő lelkész megkérdezése és beleegyezése nélkül a köri és központi hozzájárulást, levonatja az illető lelkész, még alamizsnának sem sok fizetéséből. Tudomására hozom a Főtisztelendő E.K. Tanácsnak, hogy ez a hanyag lelkész, csupán csak azért, hogy életre és jövőre érdemes, de cserbenhagyott egyházközsége el ne vesszen, áldozatot hoz és fizetése 75 %-át egyházközségi kiadásokra fordítja,” s ezt a kiadást senkitől vissza nem követeli.” /…/ „Isten ne engedje senkinek, hogy csak rövid ideig is megkóstolja a kövek között őrlődő ember keserű kenyerét. Nem célom kutatni és szemre hányni bárkinek is, hogy ezért ki a felelős, megelégszem azzal, hogy Istentől rám bízott hivatásteljesítésem előtt tisztán állok, még akkor is, ha egy esztendő alatt egyetlen sor írásban sem válaszoltam az esperesi hivatal egyetlen megkeresésére sem.” „(Bocsánatot kérek E.K. Tanács”! – /…/ „tárgyalja érdemben ezt az ügyet, saját lelkiismerete szerint ítéljen és intézkedjék. Bármi lesz is a döntés, ne felejtse el E.K. Tanács, hogy van egy sok méltatlanságot elszenvedett, koldussá szegényedett, szétszórt székelyekből összesereglett unitárius egyházközség, a Királyhágón túl, az alföld peremén, amelyért a jövő és Isten előtt felelősséggel tartozik.”[149]

Székely László 1952. december 26.-án tisztelettel kérte, hogy a nagyváradi egyházközség, valamint az Arad-Temesvári leányegyházközségek lelkészi gondozása alól mentsék fel, mivel lemond lelkészi állásáról.[150] Az alig 85 lelket számláló gyülekezet képtelen volt eltartani a lelkészt, aminek az lett az eredménye, hogy 1952 december 31.-én lemondott nagyváradi lelkészi állásáról”.[151]

Székely László lelkész lemondásának körülményeiről többek között a következőket jegyezte meg a korabeli jegyzőkönyv: „A vagyoni és pénzügyi kérdések jelen jegyzőkönyv későbbi pontjaiban való ismertetése előtt, melyeknek fogyatékosságai miatt Vizsgálószék ezen kérdésekben sem tisztán képet nem nyerhet, sem összegezéseket nem végezhet, Vizsgálószék e helyen jegyzi meg, hogy Székely László, volt lelkész atyánkfia 1952 évi december 31-ikén lelkészi állásáról való lemondása alkalmával semmilyen naplót, pénztárt, stb. nem zárt le, a lelkészi hivatal ügyviteli dolgait nem vette leltárba, azt senkinek számba nem adta, és a lelkészi hivatalban található dolgok számbavétele során nem végzett semmi olyan munkát, melynek alapján a szolgálata alól való felmentést szabályszerűen, a felmentés megadhatásával lehetett volna, vagy lehetne eszközölni. – E körülményt Vizsgálószék jelen jegyzőkönyvben való megörökítése mellett külön is jelenteni kívánja E.K. Tanácsnak, Székely László volt lelkész atyánkfia lemondása kérdésének érdemben való elbírálhatása érdekében.

Keblitanács tudomásul vette a kialakult helyzetet, és arra utasította Simándi István gondnokot, hogy intézkedjen a lelkészhiány megoldását illetően. Ennek rendjén vált nyilvánvalóvá, hogy a mindenkori lelkész megélhetése szempontjából havi juttatást kell biztosítson a Főhatóság, amit akkor 100-120 Lejben állapítottak meg. Ennek az alapnak az előteremtése azonban még megoldatlan feladat volt.

Boda József

1928 április 18.-án született Bölönben. Édesapja Boda Gyula, édesanyja szül. Marczel Ilona volt. Öt gyermekes szülők első gyermekeként látott napvilágot. Elemi iskoláit Bölönben, 1935-ben kezdte meg és a 7. osztályt 1942-ben végezte el. Középiskolai tanulmányait 1942-1949 között végezte az Unitárius Líceumban. Az államosítás után a Kolozsvári 7. Sz. Líceumban. Itt érettségizett. 1949 szeptemberében iratkozott be az Egyetemi Fokú Egységes Protestáns Teológia Unitárius Karára, ahol 1953 júniusában lelkészi diplomát szerzett.

Első, és egyben utolsó kinevezése a nagyváradi gyülekezetbe szólt, ahol nyugdíjba vonulásáig szolgált, ami 1998-ban következett be.

1957 július 16.-án kötötte első házasságát, szül. Zádori Évával. Éva gyermekük 1959 november 19.-én született.

1953. március 13.-án, a püspök intézkedése nyomán a húsvéti ünnepek előtt Gál Jenő[152] püspöki titkárt küldték ki. Ő elkészítette a lehetőségeket, melyeket aztán Boda József 4. éves teológiai hallgató igyekezett kiaknázni. Pünkösdkor azonban a püspöki titkárt találjuk a gyülekezetben, ugyanakkor megszervezte az ez évi konfirmálást is.

1953. április 13.-i keltezéssel arról számol be szinte két oldalas, sűrűn gépelt jelentés, hogy 1953 április 4-5 napjain Nagyváradon tartottak istentiszteletet és úrvacsoraosztást. A jelentésből kicsendül, hogy a hívek nagyon szeretnék, ha havonta istentisztelet lenne. Majd, hogy az istentiszteleten 72 lélek vett részt, kik között más felekezetűek is voltak. Az alkalom az evangélikusok imatermében volt. megkereste Székely László és Köntés Béla volt lelkészeket is.80 Lejt kapott útiköltségbe. Örömére szolgált Boda Józsefnek, hogy légátusként Nagyváradon szolgálhatott.

1953. május 7.-én az E K Tanácsnak egy beszámolót készített a 4. éves teológiai hallgató, Boda József. Arról értesítette a Főhatóságot többek között, hogy kiszállt nagyváradra, ahol istentiszteletet, vallásórákat és családlátogatást végzett. Egyben megtartotta az anyák napi ünnepélyt is, melyre megelőzően Gál Jenő, püspöki titkár végzett előkészületet az által, hogy verseket küldött ki. Az istentiszteleten 56 felnőtt és 12 gyermek vett részt. „Kb. 60 Lej” perselypénz volt. útiköltségébe 80 Lejt fizettek ki. A hívek nagyon szeretnék, ha egyházközségük önállósulna. Ezt az esperesi vizsgálószéktől nagyon remélték. Megjegyezte, hogy nem találkozott sem Székely László lelkésszel, sem Köntés Béla volt lelkésszel. Azt is kihangsúlyozta, hogy az énekvezéri teendőket is ő végezte el. Állítólag Köntés Béla, volt lelkész egy kántorizálást 20 lejért vállalt volna el.

Boda József lelkészt 1953. szeptember 25.-én nevezték[153] ki gyakorló segédlelkésznek[154]. Csak annyit szeretnék hozzátenni a fentiekhez, hogy bár 25.-ét jegyzi meg a Vizsgálószéki jegyzőkönyv a kinevezés idejének, a beiktatás szeptember 18.-án történt a Vizsgálószéki közgyűlés keretében.

1953. novemberében bizonyára az esperes részéről elmarasztaló levélben volt része a lelkésznek, hiszen mentegetőzött sok elfoglaltságával. Ezek között a legfontosabbnak a november 15-i Dávid Ferenc ünnepély megszervezését és lebonyolítását emelte ki. Hamarosan szeretne készíteni egy bővebb beszámolót az egyházközségi tevékenységről, de ugyanakkor a fennálló nehézségekről is.[155]

Boda József önvallomásában a következőket írja saját magáról: 1954.-ben „rugalmasabbnak és szívósabbnak bizonyult elődeinél, mert 39 éve próbálkozik az egyházközség újjászervezésével, életképességének növelésével. Minden igyekezet oda irányult, hogy tudatosítsa a hívekben egy saját tulajdonú imaház, ill. templom szükségességét. A szép terv s a közös akarat és áldozatkészség befejezést nyert, mert /…/ egy igen szép magánházat vásárolt a gyülekezet egyetemes közadakozásából, amit 1982, november 27-én igen nagy érdeklődés és ünnepi hangulattal Főt. Dr. Kovács Lajos unitárius püspök felszentelt a gyülekezet örömére.” – A gyülekezet lélekszámát Boda J. ebben az évben, 568 lélekben állapította meg. Természetesen ebben az adatban benne találhatók a szórványok lélekszáma is.[156]

Boda József 1955. márciusában három alkalommal is kiszállt a bihari egyházközségbe, de a lelkészt[157] nem látogatta meg, „tekintettel arra, hogy az általa elidegenített híveket”[158] látogatta és szervezte be egy új, egyházias életre. Mindenesetre a lelkész „magatartása sem az egyházközségben, sem annak érdekeivel nem méltó arra, hogy hitelt adjunk szavainak”[159] fejezte be gondolatát a lelkész.

A nagyváradi lelkészi állás betöltését, az eredménytelen pályázathirdetés miatt a püspökre bízta az egyházközség. Boda Józsefet 1955. július 14.-én nevezték ki a nagyváradi unitárius egyházközségbe rendes lelkésznek. A kinevező irat többek között a következőket is tartalmazza: A lelkész egész fiatalon került ki ebbe a nagyon fontos egyházközségbe. Éppen ezért minden energiájával azon kell legyen, hogy építse Isten országát. „Fokozott éberségét és buzgalmát ki kell terjesztenie azon híveinkre is, akik Nagyváradon kívül lelkészi működési körébe tartoznak /…/”.[160]

Boda József lelkész felszentelésének időpontja 1955. november 19.-én volt.

1956. szeptemberében Lőrinczy Dénes esperes igyekezett rendre utasítani Boda József lelkészt. Nem célom fejtegetni azokat a témákat, melyek e vádirati minősítésnek megfelelő leiratban megfogalmazódtak. Tény, hogy mindenben elmarasztalóan írt említett esperes Boda József lelkészről. Fontosnak találtam azonban kiemelni azt a tényt, hogy a közelmúltban a lelkész beszüntette a sorkosztot, amit bizonyos megajánlással igyekezett helyettesíteni. Természetesen e magajánlás a havi fenntartási összegre jött rá. Amikor végig olvastam a leiratot, megbizonyosodtam arról, hogy a lelkész ezen eljárása negatív hatással volt. Két tekintetben is. Egyik oldalon elmaradt az addig nagyon fontos, időszakos családlátogatás, tehát közvetlen kapcsolat a hívekkel, a második része pedig anyagi vonatkozásban is megmutatkozott, hiszen a megajánlások, illetve a befizetések sokkal kevesebb összeget jelentettek annál, mint ha igénybe vette volna továbbra is a lelkész a sorkosztozást. A nagyon hosszú esperesi „lelki fröccs” vége természetesen tükrözi az egész levél hangulatát. Abban reménykedett az esperes, hogy a lelkész megjobbulását fogja szolgálni az egész irat, amennyiben az magába száll és elgondolkodik a történteken. [161]

Nagyon fontosnak találom azonban a levél hátoldalán eszközölt bejegyzést, melyet Boda József a következőképpen fogalmazott meg: „Lőrinczy Dénes esperestől nem várt, egyéni rosszindulatú zagyvaság, amit tőle nem kell komolyan venni, hiszen ha az ő példás munkája nyomait keressük, kutatjuk a hívek szétzüllését és az egyházközsége felbomlását láthatjuk. (1500 – hívőről alig 700-ra tehető tordai lelkészkedése alatt a hívek lélekszáma, csökkenése. Ez egy példás lelkésznek és esperesnek nem dicséretére, hanem szégyenére vall”[162] – fejezte be megjegyzését Boda József lelkész.

1962-ben értesítette Sebe Ferenc Boda József lelkészt a megelőző időszak sorozatos panaszaira, melyekben az egyházközség nehézségeire hivatkozott első sorban. Sebe Ferenc esperes jelezte többek között, hogy „jó néhány egyházközség üresedésben van, vagy üresedésben lesz. Amennyiben a nagyváradi helyzet rosszabbodik, és nem javul, érdeklődjön megélhetést biztosító egyházközségek lelkészi állása iránt”[163] Boda József lelkész. Egyébként remélte az esperes, hogy a nagyváradi hívek meg akarják tartani az egyházközség lelkészi állását, mert ismerik egy egyházközség gyülekezeti életének minden áldását. Különben a püspöknek is álláspontja, hogy Boda lelkész Nagyváradon maradjon. Ezzel azt érzékeltette Sebe esperes, hogy a lelkész „nem gondolhat arra, hogy más egyházközségbe pályázzon”[164].

A lelkész – bizonyára egyik nagyon hosszú, megelőző, 1964.októberében írt levelére igyekezett válaszolni az esperes. A válaszból lehet következtetni a szóban forgó témára. Ízelítőül néhány gondolatot Nagy Béla esperes tollából idézek: „Vannak előnyök falun, de a városnak is meg vannak az előnyei. /…/ azt írja lelkész atyánkfia, hogy esetleg nem fogja vállalni a nagyváradi egyházközség vezetését. Őszintén írhatom, hogy a kolozsvári központban is már olyan vélemények vannak, hogy jobb volna, ha egy mozgékonyabb, több missziói képességgel rendelkező lelkész venné át a Királyhágón túli unitáriusok lelki gondozását. Próbálta lelkész atyánkfia falun elhelyezkedni? Próbálja meg. Ne bízza magát a Főtisztelendő Úrra. /…/ Aki nem élelmes az nyomorog falun is, városon is. Hála Istennek a nagyváradi lelkész és családja nem szenved szükséget /…/”.

Nagy Béla esperes azt rögzítette többek között az 1966. évi esperesi vizsgálószéki jegyzőkönyv záradékában, hogy Boda József lelkész 400 Lej juttatást élvez, aminek következtében egy ilyen missziós gyülekezetben sokkal „odaadóbb” munkát kellene végezzen. 1967-ben Boda lelkész és Nagy Béla esperes között érezhető feszültségek támadtak. Ilyen megfogalmazást ritkán olvashatunk Boda József lelkésztől, mint amilyennel ekkor találkoztam. Egy bekezdést szeretnék idézni a majdnem egy oldalas levélből: „Nagyt. Esperes Úr, legyen szabad egy dolgot megjegyeznem, nevezetesen azt, hogy mindnyájan gyarló emberek vagyunk s sokszor akaratunkon kívül követünk el hibát vagy tévedést. Azok a kitételek, amelyet hangoztat fenti számú leiratában[165] nem a jézusi felebaráti szeretetről tanúskodik, hanem az ótestamentumi zord, szemet-szemért, fogat fogért elvét követve a szigorú megbüntetést, vagy annak bekövetkezését irányozza elő, amennyiben még hasonló hivatali vétségek történnek.”[166]

Ezen megállapítást megelőzően azonban tudni kell, hogy nagyon merészen pirított rá Boda József lelkész az esperesre amiatt, hogy a püspöki és esperesi Vizsgálószékek jegyzőkönyveit még mind e mai napig – kétszeri kérésére sem kapta meg. „Ez nem hivatali vétség?” – kérdezte. Annyit még megjegyezek, hogy amennyire helyes az ismeretem, akkor éppen ebben az időszakban a juttatással[167] rendelkező egyházközségek lelkészei számára, akik mulasztást követtek el a határidős iratok felterjesztése tekintetében – 50 Lej büntetés járt.

Benedek Sándor esperes 1975. februárjában arra biztatta Boda József lelkészt, hogy pályázza meg a torockói lelkészi állást. Miután Boda szíves figyelmébe ajánlotta a felkínálkozó lehetőséget, a rövid értesítést a következő gondolattal zárta az esperes: „Ilyen lehetőséged többet nem lesz és ilyen patrónusod se.”[168]

A válaszlevélben többek között a következő vallomása áll Boda Józsefnek: „Váradi lelkészkedésemhez több, mint 20 esztendő fűződik. Ez az időszak egy ember életében komoly időnek számít, különösen ha nehéz és sok-sok lemondást és hiábavaló fáradozásokkal párosul. Azt hiszem nehezen tudnám felszámolni mindazt, amit Váradon az unitáriusokért tettem, ami még nincsen befejezve…. De aminek a befejezésében még mindig hiszek, bár nem sok reménnyel /imaház vétel stb /.”[169]

1979. januárjában az első szívbántalmon esett át Boda József lelkész. Angina spoctorisa volt.

A 65/1979 LH sz. iratban nemcsak panaszkodó, hanem felháborodott hangvételű sorokat olvashatunk. Minden egy kérés körül forog, miszerint a lelkész havi 700 Lej segélyt kért. Azzal indokolta meg a lelkész kérését, hogy az egyházban senki sem gondoz akkora területet, mint ő. Végül megjegyezte, hogy amennyiben nem kapja meg a kért segélyt, akkor az első lelkészi értekezlet alkalmával az összes szórvány gondozásáról lemond, még a Szatmári gyülekezetről is. Úgy találta a lelkész, hogy elegendő lesz számára az Arad-temesvári gondozás, illetve a nagyváradi gyülekezettel járó gondok megoldása. Ebben az időszakban ugyanis legnagyobb gondot az imaház megszerzése jelentette.

1994. augusztus 19.-én Boda József 2. felesége elhalálozott. Boda József 1998 dec. 31.-ig volt a gyülekezet lelkésze. 1998. augusztus 6.-án, 45 évi szolgálata után kérte nyugdíjba vonulását. 1998. november 30.-án nyugalomba vonult.

Székely Miklós esperes a 106/1998 Esperesi Hivatal sz. irattal, Kiss Jenő ny. lelkészt nevezte ki beszolgáló lelkésznek a gyülekezet élére 1998 december elsejével.

Közérdekű tevékenység

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy egyszerűen hová lehetne jobb helyre tenni ezt a témát. Az elnevezés, amilyen szép tartalmat hordoz, éppen olyan kellemetlen, megalázó tevékenységet takar. A kommunista világnak egy olyan kötelezett foglalatossága volt, amelyben talán még a megszállott emberek sem hittek. A szörnyű az, hogy ez alól senki nem kapott felmentést. A püspöktől lefele jöttek a parancsok, a lelkészi hivataltól felfele pedig mentek a jelentések. A példa erejéig szólok e témáról csupán, de annyit megjegyzek, hogy kevés mulasztás tapasztalható ezen a téren a lelkész részéről. Ugyanis ez egy olyan kérdés volt, amit nem csupán az esperes, vagy a Főhatóság kérhetett számon, hanem főleg a Vallásügyi Hivatal illetékese. Ma azt kell mondanom, hogy minden lelkésznek bizonyára egy „púp volt a hátán”, s egy olyan gond, amelybe – ma már nem szégyen bevallani -, egy rakás hamisság is beleszorult.

Az első adatok természetesen előbbiek, mint az, amit csak a példa kedvéért említek. 1962. augusztus 18.-án azt jelentette a lelkész, hogy július 15-aug 15 között egy önkéntes munkabrigáddal szépítési munkát végzett a városban. 1962 évszám csak egy a sok közül. Itt azt kell kiemelnem, hogy a lelkészeknek egy olyan áldatlan munkájáról volt szó, ami első sorban a megalázás sorába utalható. Másodsorban viszont havonkénti jelentést, illetve negyedévenkénti beszámolót kellett írásban felterjeszteniük minden olyan tevékenységről, ami közérdekűvé tette a kommunista felfogást. E jelentéseknek Boda József is, mint minden korában élt lelkész eleget tett. Természetesen a jelentésekből időközönként egészen különös foglalatosságok is kitűnnek. Ezeket azonban nem lehet minden esetben komolyan venni. Érzik rajtuk a „hamis” íz, amit inkább úgy lehetne átfogalmazni, hogy ezek olyan jelentések, melyekről a korabeli kommunista hatóságok hallani akartak. Ebből kivételt képeznek azok az alkalmak, amikor „békegyűléseket” tartottak. Ezeken azonban kötelező módon és közvetlen kellett megnyilatkozzanak az előre kinevezett lelkészek. Ha már nem is kimondottan a béke-aktivitásnak, de a politikai ízű „közérdekű” tevékenységnek jó magam is részese voltam, amikor a rangidős lelkészek „tapsra” érdemesült hozzászólása után meg kellett fogalmazzam a kommunista párt vezetőjével és minden elvével történő szolidaritásom, és együttműködésem hangzatos, de ugyanakkor áll és mélyen hazug rövidre fogott mondatait. Szabó Dezső, volt Kolozsvár belvárosi lelkész hozzászólásait azonban határozottan nagy élvezettel hallgattuk. Voltak alkalmak, amikor egyetlen szót nem ejtett az időszerű témával kapcsolatosan, mégis hozzászólása több időt vett igénybe, mint a Főhatóság részéről elkészített, ún. közérdekű előadás, amiről ma elmondhatom, hogy senkit sem érdekelt. Talán még a jelen levő vallásügyi inspektort sem.

Annyit akarok megjegyezek még, hogy az utóbbi évek[170] gyakorlata az volt, hogy a hónap 15-től a következő hónap 15-ig szólt a jelentés. Pl. a következőt tartalmazta egy ilyen[171]:

Részletek:

1.              A néptanáccsal, illetve a helyi szervekkel való kapcsolattartás

2.              A kollektív gazdasággal tartott kapcsolat

3.              Szószéki munka, illetve békeharci tevékenység

4.              Más felekezetekkel való együttműködés.

5.              Hazafias munkában való részvétel

6.              Egyéb.

Kántorok

Az 1953-ban felvett Vizsgálószéki jegyzőkönyv megállapítja, hogy az egyházközségnek megalakulása óta nem volt énekvezére. Az „utóbbi években Köntés Béla és neje önként végezték”. Legutóbb azonban a folyó évi pünkösdi énekvezéri teendők ellátásáért Köntés Béla 20 Leut igényelt, amit meg is fizettek neki”.[172]

1950. január 15.-től az énekvezéri teendőket Köntés Béla, volt lelkész végezte. Most a Keblitanácsban elhangzott az a javaslat, hogy bizonyos tiszteletdíjat állapítsanak meg a munka elvégzéséért, de ezt nevezett atyánkfia határozottan elutasította.

Boda Éva

1960. október 8.-án tudomásul vették a lelkész feleségének, Boda Évának 1/4 normával történt alkalmazását, viszont 1963. december 31.-én Boda Éva hivatalos besorolása megszűnt. Ennek ellenére azonban a következő évi költségvetés megfelelő tételében feltüntették a kántor negyed normás javadalmazását. Erre aztán Boda József lelkész egy elég kemény hangot ütött meg amiatt, hogy a tervbe mégis bevették nevezett énekvezér fizetését. Ez a bizonyos kemény hang arra vonatkozott, hogy amennyiben figyelmességet követel meg a Főhatóság a lelkész, illetve az egyházközség részéről, akkor miért nem kölcsönös ez a figyelmesség?[173]

A későbbi vizsgálószéki jegyzőkönyvek megjegyzik – elég nagy gyakorisággal, hogy a lelkész felesége, szül. Szádori Éva „önkéntes énekvezér” díjmentesen végzi[174] az énekvezéri teendőket.

1982.-től Komjátszegi Géza ny. lelkész végezte az énekvezéri teendőket, kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen bekövetkezett haláláig.

Gondnokok

Perédi György

1935. március 9.-től a nagyváradi gyülekezet gondnoka.

Barla Dezső

1939-1950-ig. foglalkozása gyógyszerész volt.

Oláh Márton

1950-1952-ig.

Simándi István

1951. március 25.-én Simándi István szabómestert választotta meg a közgyűlés gondnoknak, melyre Barla Dezső gondnok elhalálozásával került sor erre. Az igaz, hogy először Oláh Mártont választották gondnoknak, aki a pénztárosi teendőket is végezte, de ő 1951 febr. 24.-én lemondott. Már most el kell árulnom, hogy a nagyváradi gyülekezetben a pénztárnoki tisztséget is a gondnok töltötte be.

Simándi István betegségére való hivatkozással 1959. január 25.-én lemondott. Helyébe Kiss Andrást választotta meg a közgyűlés.

Kiss András

1959. január 25.-től – 1967. december 31.-ig. ebből az időszakból kell kiemelnem azt a gyakorlatot a nagyváradi gyülekezet életében néhány évben[175] szokásban volt, hogy a gondnok is évi jelentést írt. Ebben nem kimondottan a gondnok tevékenységét emlegette fel a jelentés, hanem általában azokat az eseményeket, melyekre az eltelt időszakban sor.

Kiss András lemondott, helyébe Katona Sándort választotta a Közgyűlés 1968. február 18.-án.

Katona Sándor

1968. február 18.-án választotta meg a közgyűlés. Katona Sándort választotta újra a közgyűlés 1976. február 15.-én, de az időközben súlyosan megbetegedett s így a ciklus hátralevő részére Simándi Istvánt bízták meg a gondnoki teendők végzésével.

1977. április 19.-én meghalt Katona Sándor, 12 évig volt az egyházközség gondnoka.

Simándi István – másodszor.

Az 1983. évi Vizsgálószéki jegyzőkönyv záradékában Benedek Sándor esperes köszönetet mondott Simándi István 21 évi gondnoki tevékenységéért.

Székely Béla

Megválasztva először 1984.január 1.-én 1983. december 31.

Kerekes Árpád

Kerekes Árpádot 1990. április 1.-én gondnokká választották.

Jegyzők

Gyarmati Pál

1937. február 21-től.

Simonffy Ilona

1953-tól.

Kerekes Árpád id.

Kerekes Árpádot – egyhangúlag választotta meg az 1969. február 16.közgyűlés.

Komjátszegi Géza

Komjátszegi Géza ny. lelkész.1983. december 31.től.

Králikné Komjátszegi Éva

1990. április 1.-től.

Székely Enikő

1994-től.

Pénztárnok

Simándi István

1949. Ez a tisztség össze volt vonva a gondnoki tisztséggel.

Oláh Márton

1950. január 15.

Kriza Ákos

1971. december 31.

Simándi István

1976 – 1978.

Komjátszegi Géza

1978. március 12.

Bölöni Vilmos

1981-től.

Faragó János

1986.-tól.

Kriza Ákos

1993.-tól.

Az Egyházközség anyagi élete

Egyházfenntartás

Annyit tudni kell mindenkinek erről a témáról, hogy gyülekezettől függetlenül mindig komoly nehézséget okozott az anyagiak biztosítása. A nagy teherbíró képességű gyülekezetek anyagi élete sem volt mentes a gondoktól. Ez pedig többszörözötten igaz a kis gyülekezetek esetében.

nagyváradi helyzet képe egészen más volt. Itt a sorkosztozás rendjén kialakult egy szokás, mely a havonkénti megajánlást ajánlotta a hívek figyelmébe. Az bizonyos, hogy a lelkész lelkiismeretesen igyekezett ezeket a havi megajánlásokat begyűjteni. „Árulkodó” nyilvántartásokból lehet következtetni arra, hogy azt a munkát csakis úgy lehetett elvégezni, ahogy a lelkész gyakorolta. Itt-ott fel lehet fedezni az egyházfenntartási megajánlások más alapon történő begyűjtésének kísérleteit, de még mind a mai napig megoldatlan a kérdés. Én egy lehetőséget próbáltam felfedezni a körzet felelősök kinevezésével, de még nem bizonyult eredményesnek a megoldás.

Juttatás

Már a bihari iratok lapozgatása során találkoztam ezzel a kérdéssel. Akkor azonban nem gondoltam, hogy, főleg a nagyváradi gyülekezet életében olyan fontos szerepet tölt be szinte, mint az egyházfenntartás. Ez a megjegyzésem tudom, elismerem, hogy túlzásnak számít, mert magam sem vagyok ittlétem óta megelégedve azzal a támogatással, amit a Főhatóságtól kapok, hogy szórványmunkámat végezhessem. Szeretném hinni azt, hogy e sorok elolvasása után sem fognak neheztelni rám merész kijelentésemért. De azt is hangsúlyozom, hogy tudatában vagyok a másik valóságnak is. Éppen ezért nem kedveskedem sem a püspökömnek, sem az egyházam Vezetőinek, hanem csak éreztetem a felismerésemet. Ahogy függő viszonyban volt püspökségünk az évek hosszú során Nagyváraddal, ahogy havonta küldte a juttatást, úgy szeretjük is magunk mellett tudni a vezetőinket, mert mérhetetlen biztonságot ad nekünk. Miért is tagadnám azt, hogy persze nagyon jól esik a nyugalom, amikor megkapjuk a segélyt, az útiköltséget a következő kiszálláshoz.

Elődeim, bizonyosan nem így látták ezt a problémát. Nem baj. Én nem is akarok nevükben elnézést kérni, csak megfogalmazom a jövendőre szóló örökérvényű kérelmet: Soha ne felejtsenek ki anyagi támogatásuk szétosztásából.

1962.-ig nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel behatóan. Itt sem akarom a számokat, tervezgetéseket, kérések sokaságát, a szinte alkudozásszerű jóváhagyásokat, esperesi javaslatokat, figyelmeztetéseket, elmarasztalásokat felemlegetni. Ténynek fogadom el – ma is, hogy Nagyváradnak mindig szüksége volt a Főhatóság támogatására. A „volt” – nemcsak a múltat idézi, hanem egyben átértékeli a jövendőt. Csak azért, mert a „szükség van” – hála Istennek átcsúszott a jövendőre. A hangsúly azonban ezután is ott van a temesvári és aradi híveken. A feltételek alig változtak. Csupán az emberek. Igény és minden nehézség maradt a régi. Ami újszerű kell legyen, az nem más, mint kettős hozzáállás: Főhatóság és pásztorrációs munka. Ha egy ember nyakába – mondjuk most az enyémbe varrja a közvélemény a bánáti és Királyhágón inneni unitáriusok gondozását, akkor nagy tévedésben van. Nem egy embernek való tevékenység ez, még abban az esetben sem, ha minden anyagi fedezet és háttér biztosítva van. Csak a tessék-lássék munka, időleges és szórványos gondozás sikerül nekem is. Ez pedig nem lehet a jövő célja.

Jogosult tagok

Fontos kérdésnek találom. Lehet, hogy a többség a népesedési adatok közé kívánja a jogosult tagok névsorát, de alapvetően semmi keresnivalója ott. Nem azért, mert tulajdonképpen azoknak a híveknek a névsorát jelentik ezek a listák, akik neve után egyházfenntartási összeg befizetését jegyezték fel. Ugyanakkor párhuzamba állítom a fizetők és nem fizetők, más néven jogosult és nem jogosult tagok számát.

A jogosult tagok sorában van még egy kérdés, ami tisztázásra vár. Van-e valamilyen funkcionális értelme annak, hogy a kimutatások során találkozunk aradi, temesvári, sőt szapálligeti jogosult tagok névsorával is? Szerintem semmi haszna nincs. Semmi pontos adatom nincs arra nézve, hogy valamilyen főhatósági, vagy esperesi irat szorgalmazta volna, hogy a leányegyházközségben és szórványokban élő híveket is bevegye a lelkész a jogosultak listájára. Az érdekesség kedvéért azonban a megtalált adatokat leközlöm.

Templom helyiség

Itt mindenek előtt két részre kell bontanom ismét a történéseket, eseményeket. A nagyváradi helyzet azonban 1982-ig, az imaház megvásárlásáig nagyon bonyolult képet mutat. Itt csak istentiszteleti helyről beszélhetek, ahol rendszeresen tartották a gyülekezéseiket. Az előzményekből már ismeretet szereztünk azzal kapcsolatosan, hogy magánházaknál tartották az istentiszteleteket addig, míg 1949-ben az evangélikusok rendelkezésükre bocsátották épületük egyik termét, illetve az ahhoz járó irodahelyiséget. Ezzel kapcsolatosan néhány nehézség is felmerült a mellett, hogy mit jelentett évtizedeken át egy gyülekezet számára, amikor nem volt saját helyisége, amit magáénak tudhatott volna.

1949 november és 1950 április között találtam meg az első bérlési szerződést, amelynek értelmében a gyülekezet havi 300 Lejt fizetett a már fennebb említett helyiségekért. A következő szerződésben 1950 május – 1951 áprilisig szól a megállapodás. Itt azonban nem találtam az összegre vonatkozó adatot. Minden valószínűség szerint fennállhatott a régebbi összeg fizetése.

1950 november 29.-én szóbeli felszólítást kapott a lelkész, hogy hamarosan el kell hagyniuk a bérelt helyiséget. Az volt a lelkész álláspontja, hogy amennyiben írásban is megjelenne a felszólítás, akkor rögtön értesíteni fogja a Főhatóságot.

1956 májusa fordulópontot jelent a bérelés tekintetében, ugyanis az Evangélikus Egyházközségtől kibéreltek egy 125 négyzetméteres helyiséget. Ezt a termet egészen a saját imaház megvételéig igényelték. A bérleti díjat egy hónapra 25 Lejben határozták meg. Ez viszont az előbb gyakorolt összeghez viszonyítva kevésnek látszik A bérelt helyiség a Tudor Vladimirescu utca 26 sz. alatt volt.

Két év múlva, 1952. november 27.-én az Evangélikus Egyházközségtől bérelt helyiség további használata megkérdőjeleződött. A Főhatóság is segítő kezet nyújtott[176], melynek rendjén kérdezte, hogy közvetlen folyamodjon-e a nagyváradi Néptanácshoz, vagy csupán az ev. egyházközséghez, amelyik a szükséges intézkedéseket majd a helyi Néptanácsnál megteszi? Az E K TANÁCS álláspontja az volt, hogy amennyiben szükséges lesz, akkor egy új istentiszteleti helyiség és irodamegszerzéséhez hozzá fog járulni.

1960 október 20.-án is megismétlődött az 1950 november 29-i állapot azzal az igénnyel, hogy az evangélikus egyházközségtől bérelt helyiségeket napközi otthon létesítése céljából elveszik az unitáriusoktól.

1963. február 25.-től az evangélikusok díjmentesen adták ki az imatermeként szolgáló helyiséget, valamint a mellette levő irodahelyiséget. Ez azonban nem felelt meg a valóságnak, mert 8 havi bérlet díjával tartoztak. A valóság az volt, hogy törvénytelenül fizették ki a havi bérlet díját. Azaz szerződést nem kötöttek megelőzően. Most azonban ismét előkerült az a gondolat, hogy óvoda helyiségnek akarják elvenni. Szerződést kellett kötniük, ami megakadályozná azt, hogy a néptanács elvegye a használt helyiségeket. Ehhez kért a lelkész 200 Lej sürgős segélyt. A lelkész azonban megkerülte a hivatali utat[177] s emiatt az E K TANÁCS nem tudott kedvező döntést hozni a 200 Lej segély tárgyában. Arra figyelmeztette az egyházközség elöljáróságát, hogy a fennálló adósságát mielőbb rendezze az evangélikus egyházközséggel. Tehát ez is bizonyítja, hogy a fennebb tett megjegyzés, miszerint ingyen használták a helyiségeket, nem felel meg a valóságnak.

A nagyváradi gyülekezet egyik következő próbálkozásáról egy önálló iratcsomóra terjedő írásos bizonyítéka van. Ennek lényege az volt, hogy a Katolikus Püspökségtől szerettek volna bérbe venni egy kis méretű templomot, mely használaton kívül volt helyezve. Ennek a tárgyalásnak részleteiről szeretnék néhány ismertetést eszközölni a következőkben.

1968. március 23.-án vettek fel egy jegyzőkönyvet a Római Katolikus Esperesi Hivatalban[178]. Jelen voltak: Dr. Bélteki Ferenc püspöki helynök, Zitzmann Ferenc főlelkész, Sebe Ferenc egyházi előadó tanácsos, Boda József unitárius lelkész, valamint Katona Sándor egyházközségi gondnok. A Rebublicii utca 33 sz. alatti nem használt templomot kérték az unitáriusok istentiszteleti célra azzal, hogy vállalják annak kijavítását. A püspöki helynök beleegyezését adta azzal a feltétellel, hogy „a templomjavításhoz szükséges kötelezettségeket vállalják. Ezzel egyidejűleg megteszik a szükséges további kérdések intézését a Vallásügyi Államtitkársághoz és végső soron a helyi hatóságokhoz.” A későbbiek során azt is leszegezték, hogy a római katolikus püspökség semmilyen kötelezettséget nem vállal a templommal kapcsolatosan, s ugyanakkor az unitárius egyházközségnek kell hordoznia a biztosítás és az adó összegeit is.

1968. április 17.-én megállapítást nyert, hogy kb. 20-21 ezer lejbe került volna a templom kijavítása, melyet a katolikusok az unitáriusok rendelkezésére bocsátottak. Bár a telekelés kapcsán bizonyos nézeteltérések adódtak, mégis azok csak olyan mértékűek voltak, melyeket ki lehetett volna igazítani. A szóban levő irathoz[179] mellékelve volt: 1. 14.644 sz. telekkönyvi másolat; 2. Ideiglenes költségvetés; 3. Megállapodási jegyzőkönyv; 4. Közgyűlési jegyzőkönyv.

A közgyűlési határozat a következőket rögzíti: „Egyházközség Közgyűlése egyhangú határozatában kimondja, hogy a templommal kapcsolatos előterjesztés az egyházközségre vonatkozóan megfelelő s ennél fogva átveszi, meg nem határozott időre használat címen a Róm. Kat. Egyháztól a str. Republicii nr. 33. Sz. alatt levő templomot és kötelezi magát arra, hogy a szükséges javítási munkálatokat elvégzi s az ezzel járó kiadásokat önkéntes adakozásból fedezi. Továbbmenően kötelezi magát arra, hogy a templom használatával kapcsolatban felmerülendő költségeket, tűzkárbiztosítás és adók, pontosan kifizeti. – határozatában kéri egyházi Főhatóságunkat, hogy egyházközségünket ezen tervének megvalósításában támogatni szíveskedjék. – Közgyűlés köszönetet mond e helyen is a helybeli Római Katolikus Egyháznak jóindulatú támogatásáért”, melyben egyházközségünket részesítette.

1970. november 7.-én van keltezve Katona Sándor gondnok levele, melyben igyekszik tisztázni, hogy az E K TANÁCS kérésének eleget tettek és a szükséges iratokat nemcsak hogy felterjesztették, hanem annak irattárra való helyezését is megtették. Egy nagyon fontos tudnivalót is közölt ez a levél, azt ugyanis, hogy a kérdéses templomot államosította az állam, de mivel tévedés fordult elő az ingatlan államosítását illetően, hamarosan visszaadja azt a Katolikus Egyháznak.

A sikertelen próbálkozások megszövegezését találjuk, 1968-ban kimondták, hogy az egyházközség vezetősége megpróbálta, hogy más felekezetektől bérbe vegyen templomot, de ez sajnos mindez ideig nem sikerült. A Vizsgálószék arra hívta, szinte rendszerességgel az egyházközség figyelmét, hogy egy templomépítés, vagy vásárlás elkerülhetetlen szüksége a gyülekezetnek.

A Főhatóság 50-52000 Lej segélyt helyezett kilátásba arra a célra, hogy az egyházközség ingatlant vásároljon magának. Ez első sorban egy „belsőség, vagy paplak megvásárlására, vagy más ingatlan megszerzése egyházi érdekből is sürgősen szükséges s ennek megtörténte a híveket is újabb áldozatok meghozatalára serkentené”.[180]

Imaház

Elöljáróban megjegyezem, hogy az alcím alatt szereplő kifejezés nekem határozottan nem tetszik. Első sorban is azért, mert a fogalom egy egészen más értelmet takar, mint, amire mi gondolunk általában, másodsorban pedig szerintem semmit nem von le egy gyülekezeti helyiség értékéből, ha a magán lakás jellegét viseli magán. Az is igaz, hogy a templomot határozott külsejű épületre alkalmazzuk, de mivel nekünk ez a templomi épületünk, úgy ebben érezzük magunkat templomos hangulatban. Jogos a kérdés ezek után, hogy akkor mégis miért használom az általam sem kedvelt kifejezést alcímnek?

1905.-ben épült az a ház, melyben elhelyezést kap a nagyváradi gyülekezet temploma és lelkészi lakása. Az épület fundamentuma téglából van. A falak is téglából épültek. A gerendázat és a tetőszerkezet fenyőfából készült. Az egész telek 389 négyzetméteren fekszik. Az épület 4 szoba összkomfortból áll, melynek utcafelőli részén két szobát istentiszteleti célra átalakítottak.

Nézzük azonban e templomhelyiség megszerzésének előzményeit, illetve azokat az eseményeket, melyek során gonddal és törődéssel keresték ezt az épületet. Legnagyobb gondot már 1935-ben, és egyben az egyházközségi élet kibontakozásának legnagyobb akadályát az istentiszteleti hely hiánya jelentette. Nemcsak a megalakuló istentisztelet, illetve közgyűlés, hanem az azután következő istentiszteleteket is Albert Mihály asztalos mester házában tartották. 1937-től Ajtay gyógyszerész házában levő fényképészeti műterembe költöztek át. Ennek fala azonban üvegből volt, ami téli időszakban nagyon hidegnek bizonyult. Ugyanakkor bérelési díja is soknak számított. E díj kifizetése érdekében az E K TANÁCS havi 500 Lejt folyósított.

1949-ig állandóan változott az istentiszteleti hely. A jelzett időponttól azonban az evangélikusok imatermében sikerült folyamatosan istentiszteleteket szervezni.

1940 május 21.-én arról értesülünk[181] , hogy a nagyváradi gyülekezet templomépítési alapot szeretne teremteni. Ehhez természetesen felsőbb engedélyek kellenek, nemcsak a Főhatóság, hanem az állami szervek részéről is. Megelőzően Főhatósági beleegyezéssel megyénként történhetett ilyen kérés, illetve gyűjtés, most azonban, amennyire ki szeretnék terjeszteni minden gyülekezetre, azt tanácsolják, hogy minden megyére kérjenek megfelelő hatósági engedélyt. 1940 december 10.-én a gyülekezet templomépítési kéréssel fordult a Vallásügyi Minisztériumhoz. E kérést a Főhatóságon keresztül küldték el, azonban az intézkedés sokáig váratott magára. Ezzel egy időre tehető az elnéptelenedő Abrudbányai ingatlanok eladása, aminek összegét a gyülekezet tervei közé szőhették volna. Ez a terv nem sikerült.

1969. december 22.-én felszólították az egyházközséget, hogy készítse elő egy templom, illetve imaház megvásárlását, természetesen a bihari templom és templomhely értékesítésével. Három évet váratott magára az a hosszú folyamat, melynek köszönhetően, közel 10 év eltelte után sikeres házvásárlást bonyolíthatott le az egyházközség. 1972 október 27.-én megszületett egy terv, miszerint Szakács Mihálytól akartak megvásárolni egy épületet. A telekkönyvvel kapcsolatosan azonban még a kezdet kezdetén gondok adódtak, mert az azon szereplő épület nem egyezett meg azzal, amelyet szeretett volna megvásárolni az egyházközség.

1972 év tulajdonképpen a kezdetét jelentette annak, amikor az egyházközség hozzáfogott a jövendőbeli temploma pénzalapjainak előteremtéséhez.

1973. február 18.-án jelezte az esperes, hogy a 17/1973 LH irathoz csatolt jegyzőkönyv egyetlen passzusát sem érti, ette az, sem elfogadni nem tudja azt. Ebben arról volt szó, hogy „amíg a Főhatóság részéről felajánlott összegnek pontos megállapítására nem kerül sor”[182], imaház vételi szándékáról lemond az egyházközség. Benedek Sándor esperes kihangsúlyozta, hogy csakugyan a nagyváradi gyülekezet templomvásárlása egyetemes ügy, de elsősorban a nagyváradiak érdeke, hogy templomhelyiségük legyen.

1973. június 11.-én Klementisz József 2×3 szobás, egy emeletes lakásának megvásárlása került szóba, amelyért 250000 Lejt kért az említett tulajdonos. Ezzel a lakással kapcsolatosan is némi problémák adódtak. Elsősorban is az, hogy a telekkönyvi kivonatban és a helyrajzban szereplő adatok nem egyeztek. Másodsorban az épületnek alagsori szobái kiürítését nem ígérte az eladó, ami ismét megnehezítette a dolgot. Harmadik pedig az épület statikai bizonytalan volta került szóba.

1976 május 9.-én megtartott esperesi Vizsgálószék alkalmával felmerült annak a lehetősége, hogy a megvásárolandó imaházat esetleg valutával is fizetni tudja az egyházközség. Erre azonban a helyi Néptanács engedélyét kellett kérnie az egyházközségnek. Ezt az engedélyt nem kapta meg, mert nem fért bele az akkor állami törvények rendelkezéseibe.

Ugyanebben az évben megtudta a gyülekezet vezetősége, hogy a fennálló rendelkezések értelmében állami tulajdonban levő ingatlant nem adnak el csak abban lakó bérlőknek. Ez azt jelenti, hogy az egyházközségnek ilyen szándékáról le kell tennie. Másodsorban a Főhatóság[183] szeretné, hogy külön épülete legyen a nagyváradi gyülekezetnek, de elsősorban az egyházközségnek kell eldöntenie, hogy mit akar: telket kérni a Néptanácstól, amelyre aztán építhet, vagy esetleg kész épületet akar megvásárolni. Harmadsorban az egyházközségnek céltudatosan kellett törekednie arra, hogy évről-évre gyarapítsa nagy célja megvalósítása érdekében az arra elkülönített összeget. Egy nagyon fontos kérdés is kipattan a leiratból. Az ugyanis, hogy a Főhatóság értelmetlenül áll a fennebb megjelölt valuta-kérdéssel[184] szemben. Honnan reméli egyházközség ezt a valutát? Kérdés marad.

1976. december 10.-én Székely János mérnök jelentéséből kitűnik, hogy Kerekes Gézáné lakását tekintették meg, melyért megnevezett 200000 Lejt kért. Vásár esetén az egyházközség 2 szobát, előszobát, konyhát, kamrát és fürdőszobát kapna, de ugyanakkor két lakót is, akiknek lakást kellene biztosítson az egyházközség ahhoz, hogy ebből a megvásárolandó lakásból kimenjenek. Az átalakítási munkálatok még 15000 Lejt vennének igénybe. A jelzett lakás szolgálati lakásnak megfelelne. Az említett mérnök csak abban az esetben javasolja a Kerekes féle ház megvételét, amennyiben az egyházközség imaházat épít a telken lebontható épületek helyére.

Ugyanebben az évben az imaház kérdése megoldhatónak látszott, ugyanis amennyiben a lutheránusok tulajdonából az óvoda kiköltözne és ezt a részt örökáron, átadnák az unitáriusoknak. Itt azonban számtalan kérdés vár megoldásra. Az óvodában 14 gyermek van, akiket Boda József megjegyzése szerint átvenne egy másik óvoda, viszont az óvónőt nem.

1976. december 13.-án arra intették Boda József lelkészt, hogy az esperesi Vizsgálószéki jelentések anyagában szereplő téves információját szíveskedjen kijavítani. Ugyanis téves a lelkész azon állítása, miszerint a Misszió Bizottság 100.000 lejt szavazott meg a nagyváradon vásárolandó imaház megvételére, amit azért nem folyósít, mert nem kapott az egyházközség megfelelő házat. Értesítették[185] a lelkészt, hogy a Misszió Bizottság határozatot nem hozhat, csupán javaslattal élhet az EK Tanácsnak. Amennyiben nem igazítja ki ezen tévedését a lelkész, akkor bizonyos félreértésekre adhat okot.

1978 január 27.-én egy 4 szoba összkomfortos lakás megvásárlása került szóba. Nem került sor a megvásárlásra. Ez év márciusában Mottl Román ingatlanának megvásárlása került terítékre. 3 szoba összkomfortról volt szó, amelyért 200.000 lejt kértek. Elvetették a vásárlást. Közben a nagyváradi gyülekezetben folyt a pénzalap növelése az ingatlan, azaz épület megvásárlására. 1978 márciusában a hívek adománya elérte a 68.500 lejt. 1978 április 12.-én egy újabb ház megvásárlásának ügye került terítékre: A háznak négy tulajdonosa volt, jól meghatározott megosztásban. Az ingatlant 300.000 lejért lehetett volna megvásárolni. Az eddigi vásárlási kísérletek közül ez mutatkozott a legmegfelelőbb. Székely János melegen ajánlotta a szóban levő épületet a Főhatóság figyelmébe. A ház vásárlása elmaradt. Ebben az évben az aradi gyülekezet pénzbeli hozzájárulása 6.900 lej volt. A temesváriak befizetése pedig 9.900 lej. Szatmáron 10.400 lej gyűlt össze.

1979 február 23.-án egy újabb lakást néztek ki imaház megvásárlása céljából, ami 4 szobából állt. Dr Barabássy László főgondnok megnézte az épületet, melyet 200.210 lejre értékelt, azonban az eladók 250.000 lejt kértek és nem voltak hajlandók engedni az árból. Az ez évi adományok Temesváron: 2.100, Nagyváradon 16.900 Szatmáron pedig 2.650[186] lej volt. Az aradi adomány 450 lej volt.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a szórványban történő gyűjtést érdekében gyűjtő íveket készített a lelkész, melyen a következő fejléc állott: Sorsz. / A megajánló neve / A megajánlott összeg / A befizetett összeg / A megajánló pontos lakhelye / A megajánlott összeg befizetésének ideje /[187].

1980. február 29.-én a Főhatóság hozzájárult[188] a Simion Barnitiu utcában levő lakás megvásárlásához, amelyet Dr. Barabássy László főgondnok is megfelelőnek talált. Ekkor az eladási összeg 180.000 lej, amiből az egyházközség 60.000 lejt tud fedezni. Az E K TANÁCS 150.000 lejjel járul hozzá a vásárláshoz. Itt meg kell jegyeznem, hogy a vásárlás után illetékfizetés is következik, amit ez egyházközségnek szintén vállalnia kell. Ez volt a Szedlacsek féle ház. Nem került megvásárlásra. 1981. február 4.-én nézték meg az utolsó előtti épület, melyet imaház céljára szerettek volna megvásárolni a nagyváradiak. Ára 240.000 lej volt, de központi fűtéssel ellátva. Az épület nem lett az egyházközség tulajdona.

1981 május 15.-én a Biszák Mihály féle ház megvételének ügye lassan beteljesülésre talált. Az épület megvásárlási értéke 260.000 lej volt. 1981 szeptember 26.-án a sepsiszentgyörgyi egyházközségtől 100.000 lej kölcsönt kért az egyházközség[189] . Török Áron lelkész az összeget átutalta az egyházközség számlájára.

A megnyitó istentisztelet őszi hálaadás napján 1981. szeptember 26.-án történt nagy érdeklődés mellett. A lélekszámhoz viszonyítva sokan voltak jelen, hiszen a létszám 76 volt. Végre a gyülekezeti élet elérkezett ahhoz az időponthoz, amikor megtekinthette azt az utolsó lakást, amelyet megvásárlás céljából kiválasztott és, amely a Gesztenye (Castanilor) utcán található. A Főhatóság beleegyezett[190] a vásárlásba.

1981-ben a bihari egyházközség adomány 22.000 lej volt. Az 1981. évi lelkészi jelentésben arról számol be Boda József lelkész, hogy a lakás megvásárlása megtörtént ugyan, de még bizonyos megoldásra váró feladatok hátra vannak. Többek között az a tény, hogy a házban még lakó volt a megvásárlás idején. Ennek a lakónak azonban egy másik helyiséget kellett keresni, hiszen csak abban az esetben lakoltathatta ki az egyházközség őt. A másik számottevő intézkedés az volt a megvásárlás után – ami egybeesett a Főhatóság véleményével is -, hogy az utca felőli részen levő két szobát egyesítse a gyülekezet, megfelelő istentiszteleti helyiségnek, a boltíves hajlatú helyiséget viszont tanácsteremnek és irodának képezzék ki. A megmaradt helyiségek, úgy mint egy nagy szoba, fürdő, és még két másik helyiség képezze a lelkészi lakás konyháját, illetve hálószobáját. Ma elmondható, hogy ezek az eredeti elképzelések megvalósulásra találtak.

Végre e gyülekezet évtizedes álma vált valóra 1981-1982-ben, amikor egy arra alkalmas épületet sikerült vásárolni. Ebben helyet talált a templomrész, iroda és természetesen a lelkészi lakás is.

Az egyházközség tulajdonában levő 60.000 lej arra volt elegendő, hogy a tulajdonosnak, Biszák Mihályné özv.-nek előlegként kifizesse, a vételár 265.000 lej volt. A gondok akkor kezdődtek, amikor a hátralevő összeget záros határidőre ki kellett fizetni. Az összegnek felét a Főhatóság, a másik felét pedig a sepsiszentgyörgyi egyházközség biztosította, – az utóbbi természetesen határidőre (egy év). A kifizetést néhány héttel haladták túl, ami nem jelentette szerződésben foglaltak megszegését.

Az épület a város észak-nyugati részében, a vasút-állomástól mintegy 300 méterre fekszik, a (volt Lázár György, majd Gesztenye -Castanilor) Nicolae Jiga 72 sz. alatt található.

Boda József lelkész az „összefogás” gondolatát emelte ki, – ha ez nincs meg- hangsúlyozta, akkor nem válhatott volna valóra a nagyváradi gyülekezet célja. Végre az 50 éves álma valóra vált a gyülekezetnek. Saját épülete van. 1982 február 12.-én felszólította E K TANÁCS az Esperesi Hivatalt, hogy a sepsiszentgyörgyi gyülekezetnek utaljon át 100.562 lejt. Az összeg a kölcsönt és a kamatot jelentette.

Ugyankkor felszólították a gyülekezetet arra, hogy mielőbb istentiszteleti célt szolgáló helyiséget képezzenek ki. Az összes javítási kiadás 22.667 lej vesz igénybe.

1983. november 27.-én tartották meg a felavató ünnepélyt. Az ünnepi műsor a következő volt:

1.              Ünnepi istentisztelet: Dr. Kovács Lajos püspök

2.              Benedek Sándor esperes üdvözlete

3.              Boda József: az egyházközségi történet

4.              Üdvözlések a helybeli egyházak képviselői részéről

Az imaház berendezése

Nagy szerepe volt 1983.-ban Dr. Barabássy László főgondnoknak, akinek neve után 10.000 lej értékű adományozott tárgyak felsorolását olvashatjuk, melyeket templomi berendezésképpen adományozott az egyházközségnek. Úrasztala, varrottasok, templomi csillár, melyet a székelykáli lelkész Balázs  Sándor faragott.

1983.-ban 88 személy adományozott összesen 105 db. székre 17.300 lejt.

Építés – Javítás

Az építés-javítás tekintetében a nagyváradi templommal kapcsolatos, átalakítási munkálatokat jeleztem. Ezzel kapcsolatosan sajnálatos módon többféle adat is fellelhető. Amennyiben összevetjük az 1982 és 1983 évi kimutatások adatait, akkor tapasztalhatjuk a részleteket.

Klenódiumok

Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy ebben a vonatkozásban semmilyen nagy értékű klenódiummal nem rendelkezik az egyházközség. Minden főhatósági, ilyen vonatkozású iratra[191] nemlegesen válaszolt Boda József. Van azonban mégis, ami figyelemre méltó, hiszen a mai körülmények között Nagyváradnak, Aradnak, Temesvárnak és Szatmárnak is megvannak az egyéni kelyhei, kancsói.

1969. november 8.-án a Műemlékvédő Bizottsággal közreműködve kellett felleltározni az egyházközségben levő értékes klenódiumokat, tárgyakat. A bizottság megállapította a nagyváradi egyházközség esetében, hogy a kelyhek közül egy db hiányzik, melyet 1962 jún. 3.-án Sebe Ferenc és Komjátszegi Géza lelkészek jegyzőkönyvelése mellett visszaadtak a Kolozsvár – Belvárosi gyülekezetnek. Ez a kehely[192] ugyanis az említett gyülekezet tulajdona volt és még Komjátszegi Géza bihari lelkészsége idején használatra kölcsönözték az akkor megalakult egyházközségnek. 1969-ben a Főhatóság igazolta[193], hogy a kehely gazdát cserélt. Azaz vissza került az eredeti tulajdonoshoz, a belvárosi gyülekezethez.

A konfirmáló növendékek szülei 1984.-ben úrvacsorai kelyhet adományoztak. Értéke 1.000 lej volt.

Levéltár

A 77/1960 LH irat 2. pontjában olvashatjuk, hogy 1949.-ig a nagyváradi egyházközségnek minden addigi irata a háborús körülmények miatt megsemmisült. Attól kezdve azonban rendben vannak, ám még egy rendezés mindenképpen rá férne az irattárra. Az 1977-es iratcsomó 66/1977 LH sz. alatt megtalálható a részletes leltározás a levéltárról is.

Irattár

Sajnálattal kell megállapítanom, hogy egy korabeli[194], vagy esetleg később iratrendezés következménye lehet, ezt én már nem tudom megállapítani, olyan gondatlan cselekedet vonult végig a régi levéltári anyagon, aminek következtében már sok irat teljes mértékben olvashatatlanná vált. Az történt ugyanis, hogy ragasztóval több iratot is egymáshoz csatoltak, de akár még az írott felületeket is. Szétválasztásuk egyszerű próbálkozása az iratok többségének megsemmisítését jelentené. Így tehát nem marad más hátra, hogy az utókor valamilyen sajátos eljárást alkalmazva megmentse ezeket az iratokat, ugyanakkor az ott elolvasható adatokat majd e mostan közöltekhez kiegészítés, vagy kijavításként hozzácsatolja.

1953.-ban a Vizsgálószéki jegyzőkönyvre hivatkozhatom akkor, mikor azt a megállapítást kölcsönzöm, miszerint az „egyházközség korábbi jegyzőkönyvei és összes ügyiratai megsemmisültek az 1944 éves háború során, minthogy Köntés Béla volt lelkész atyánkfia az összes ügyviteli iratokat, naplókat stb. mind lakásán tartotta, elmenekülése idején pedig lakását feltörték és úgy saját dolgait, mint az egyházközség összes dolgait mid elhurcolták, illetve megsemmisítették.”[195] Ekkor tudtuk meg, hogy az említett lelkész visszatérése után három évig nem vettek fel jegyzőkönyvet és nem nyitottak meg új naplót.

Az egyházközség Anyakönyvei is megsemmisültek a már említett 2. Világháborút követő eseményekben. Székely László lelkészi pályafutásának kezdetéről feljegyezték[196], hogy az első időben említett lelkész pontosan és lelkiismeretesen végezte az iratok iktatását, illetve közölte rövid elintézési módjukat is. Később azonban ezt a munkát mind inkább elhanyagolta, illetve leegyszerűsítette annyira, hogy az elintézési rovatban csupán ennyi áll: „Tudomásul szolgál”.

„Azon E.K.Tanácsi leiratra, melyben a valláserkölcsi nevelési jelentés be nem terjesztéséért vonatott felelősségre, az iktatóba azon kérdés kapcsán, melyet a leirat tárgyaként feljegyez: “Miért nem tett jelentést az év elei ven[197] munka beindításáról?”[198] – az elintézési rovatban megjegyzi: „Nem volt mit.”

A nagyváradi egyházközség 1945 előtti irattári anyaga megsemmisült. Az egyházközség korábbi iktatókönyvei is mind megsemmisültek.

Jegyzőkönyv

(15. Táblázat: Jegyzőkönyvek)

1947 április 10.-én Erdő János esperes felhívta a lelkész figyelmét a jegyzőkönyvben található megfogalmazásokra. Határozottan utasította a lelkészt arra, hogy vigyáznia kell a pontatlan megfogalmazásokra, mint pl. „annak idején, Köntés által, papunk stb.”

Az 1949. szept 4 – 1950. március 26 időszakot magába foglaló jegyzőkönyv hátsó borító lapján azt olvashatjuk, hogy az a jegyzőkönyv 50 lapot, azaz 100 oldalt tartalmaz és a Nagyváradi Unitárius Egyházközség tulajdonát képezi. Ezzel szemben azonban keservesen kell megállapítanom, hogy a szóban levő jegyzőkönyv csupán 28 oldalt tartalmaz, melyek közül az utolsó három lap elszálló félben van, azaz kitépve a jegyzőkönyv kötéséből.

Érdemesnek találom megjegyezni, hogy az 1957. január 20.-i dátummal indított Jegyzőkönyv befejezéseként az 1957. évtől tartalomjegyzék van felállítva, mely a következő fejléc szerint adja tudomásunkra a kívántakat:

(16. Táblázat: jegyzőkönyvek tartalomjegyzékének fejléce)

Az 1962.-vel indított Jegyzőkönyv befejezéseként itt is tartalomjegyzék van felállítva, mely a már ismertetett fejléc szerint adja tudomásunkra a kívántakat. 1990. május 10.-vel indul az a jegyzőkönyv, aminek végéről már hiányzik az összesítő tartalomjegyzék.

Aranykönyv

(17. Táblázat: Aranykönyv)

Könyvtár

A későbbi, elég szép számot elért könyvtár 1934. június 10.-én indult útjára. Arról szerzünk tudomást[199] , hogy a teológiai akadémia 26 db könyvet adományozott az egyházközségnek. Deák Berta 4, Bedő Boriska 1, Erdő János 1, Lukács Mózes 2 könyvet adományoztak (ők teológusok voltak akkor), Szolga Ferenc pedig egy „Coral”-t adományozott templomi használatra. Az volt a korabeli meglátás, hogy az adományozók neveit meg kell örökíteniük a jegyzőkönyvben s ennek következtében az én meglátásom is az volt, hogy e gesztus értékeléseként illő felsorolnom az adakozók neveit.

1937. november 30.-án a tordai gyülekezet bizonyos számú Keresztény Magvetőt adományozott a bihari egyházközségnek. Azok elszállításáról a lelkésznek kell gondoskodni. Lehetne szó arról is – amennyiben „Pataki kollega” vállalkozna rá, hogy több alkalommal beszállítsa őket Kolozsvárra, ahol majd meglelné Komjátszegi Géza.

A világháborút követően az első hivatalos, lelkészi megjegyzést 1962 február 19.-én találtam. Ekkor Boda József lelkész jelezte[200]a Főhatóságnak, hogy miután „mindkét egyházközség iratait átvizsgáltam, megállapítottam, hogy sem a nagyváradi, sem a bihari egyházközség nem rendelkezik egyházi, vagy más természetű irodalmi könyvekkel, melyekből következik”[201], hogy kimutatást nem készíthetett a lelkész. A végén megjegyezte a lelkész, hogy „emiatt szenvedett késedelmet a nemleges jelentés”.

1972.-ben a leltári kimutatáson, csak a templomi korált, zenemellékletet, valamint az énekeskönyveket szerepelteti a lelkész. „Tekintettel arra, hogy az egyházközség könyvtárral nem rendelkezik, mivel a háborús időkben teljesen tönkrement s azóta sem volt olyan helyzetben, hogy könyvtárat állítson be”[202] s emiatt a kimutatásban erről nem számolhatott be Boda József lelkész.

1973.-ban „nincsen” az egyházközségnek könyvtára – állapították meg a Vizsgálószéki jegyzőkönyvek 1947 után. Megjegyzendő, hogy az 1946. évi vizsgálat alkalmával még volt 32 db.

1979.-ben a könyvtárra vonatkozó esperesi vizsgálószéki jegyzőkönyvi megjegyzés 1946 óta először említette meg, hogy a Keresztény Magvető számai alkotják az egyházközség könyvtárát. A Vizsgálószéki jegyzőkönyv a következőket rögzítette: „Az egyházközségnek igen kicsiny kötetet számláló könyvtára van, amely a Keresztény Magvető, valamint néhány egyházi kiadványból áll.”[203] 1982-től megjegyzéseket találunk arra vonatkozóan, hogy a könyvtár a Keresztény Magvető évi számaival gyarapodott. 1993-tó megjelent az Unitárius Közlönnyel történő gyarapodás is.

Anyakönyvek

1945 keltezéssel a nagyváradi Unitárius Egyházközség Törzskönyvéről van szó. A bekötetlen ívek első lapján a következő megjegyzést olvashatjuk: „/: Jelen „Törzskönyv” pótlólag állíttatott össze az 1944 év végén háborús cselekmények következtében megsemmisült eredeti pótlására. A benne foglalt adatokat a hívek segítségével lelkész gyűjtötte össze 1945 április havától.”

1959-ben fel van állítva a konfirmációi „nyilvántartási napló”, ám ennek ismeretlen körülmény miatt nyoma veszett. Csak az 1983-ban elindított anyakönyv található meg. Ugyanebben az évben még nincs elindítva a szórványnapló. Hamarosan azonban találkozni lehet bő szavú feljegyzéseivel.

Harmónium

Sikerült egy orgonát vásárolni a bihari templomba, amit a háborús körülmények tönkre tettek. A megvásárlás után azonban a harmóniumot, amit a Kollégiumtól kaptak használatra, a nagyváradi gyülekezetnek kölcsönözték. Igen ám, de az 1944-es háborús események között a szóban levő harmónium eltűnt, aminek tényét az 1946. évi esperesi vizsgálószék is megerősítette. A Vizsgálószék meghagyta, hogy a harmóniumot vigyék vissza Biharba, azonban a meghagyásnak nem tettek eleget. Erdő János esperes megdöbbenéssel vette tudomásul, „hogy a kölcsönkért, nagyon értékes harmónium, Nagyváradon eltűnt, azaz nem található meg azon a helyen, melyet Köntés Béla, nagyváradi lelkész atyánkfia megjelölt.” – írta az esperes. „Tekintettel a harmónium értékére, valamint a bihari és nagyváradi egyházközség által vállalt felelősségre” utoljára hívta fel az esperes Kiss Károly és Köntés Béla figyelmét arra, hogy felelősségük terhe mellett kutassák fel a harmóniumot és szállítsák vissza Biharba.

1947. április 7.-én, főhatósági rendeletre Nagyváradra szállították a Brassai[204] féle harmóniumot. Bár többször is elmentek, hogy megtudják annak hollétét, soha sem sikerült azon a helyen megtalálni, ahol azelőtt Köntés Béla volt lelkész megjelölte. Az előbbi esperesi felszólításra Kiss Károly és Köntés Béla 1947. áprilisében jelentést írtak, amivel Erdő esperes nem volt megelégedve. Azt tanácsolta, hogy amennyiben kiadnak egy más harmóniumot, mint a Brassai félét, akkor azt is el kell fogadni. Ez is kárpótlásnak számít egy elveszett harmóniumért. Szinte úgy látszott, hogy a „Brassai harmóniumnak nyoma veszett mielőtt esp. Úr nekem szólt volna”[205] – írta a lelkész.

1948. március 24.-én Kiss Elek püspök határozott utasítást adott Köntés Béla lelkésznek, hogy a harmóniumot kijavítva küldje vissza az Unitárius Egyház címére. „A harmónium kijavíttatása annak kötelessége, aki azt használta, mert bizonyára úgy volt használatra adva, hogy gondját viselik és felelnek érte”.[206]

1950. november 29.-én a lelkész jelentette, hogy a harmóniumot felkutatta és az egyházközség „hivatalos helyiségébe” visszaszállíttatta. Kéri a Főhatóságot a további intézkedésre. Ezt követően Csífó Salamon előadó arra kérte a lelkészt, hogy terjesszen fel a harmóniummal kapcsolatosan egy részletese jelentést, hiszen volt harmóniumja az egyházközségnek. Mi lett vele és használható állapotban van-e még? A nagyváradi lelkész jelentése értelmében a kérdéses és elveszettnek nyilvánított harmónium megkerült. Az volt a megbízása a nagyváradi lelkésznek, hogy további intézkedésig szállíttassa Biharba a harmóniumot, az ottani lelkész pedig tegyen jelentést annak odaérkezéséről.

1954. április 23.-án a helybeli kultúrotthon (bihari) a harmóniumot igénybe vette és az egyházközségtől el is szállította- tudjuk meg Boda József lelkész 43/1954 LH sz. iratából.

1963-ban megállapította a lelkész, hogy a szóban levő harmónium a bihari egyházközség gondnokánál van, de elég megrongált állapotban. Az volt a vélemény, hogy onnan egy biztonságosabb helyre, a nagyváradi egyházközség imatermébe, vagy irodahelyiségébe. A bihari egyházközségből a „Brassai féle” harmóniumot át kellett adniuk a torockószentgyörgyi kiküldöttnek. Az volt az indoklás, hogy egyházunk nagyjaitól maradt értéktárgyak megőrzésére nagyobb hangsúlyt akarnak fektetni. Kihangsúlyozták, hogy e harmónium elszállítása a bihari egyházközségből a torockószentgyörgyi gyülekezetet terheli. Az ad 99/1963 LH értelmében Sándor Bálint, torockószentgyörgyi lelkész a Brassai féle harmóniumot átvette, és az egyházközségből elszállíttatta.

Pénzügy

Bevallom töredelmesen, hogy az egyházközség, illetve szórványai pénzügyével eredetileg nem is akartam foglalkozni. Most sem változtattam előző elképzelésem, viszont a bepillantás erejéig mégis szeretnék közölni néhány adatot, illetve a pénzüggyel kapcsolatos történeti adatot.

Olvassuk 1945. decemberében, hogy „420 Pengő háborús cselekmények következtében elveszett; az orgona megsemmisült; A kapott 5 hold 1000 öl földet a hatóság visszavette az egyházközségtől.”

Az esperes a vizsgálat meghagyásai rendjén a 1977. december 31.következőket írja: „Az egyházközségi élet élénkebbé tétele érdekében szervezzenek kis körzeteket és minden keblitanácsos vállalja néhány család gondozását. Amint ezt már szóvá tettem különösnek találom azt, hogy az egyházfenntartói járulékokat a lelkész gyűjti be. Ennek igen káros hatása lehet az egyházközség. Valláserkölcsi életére.”

Megjegyezem, hogy a Vizsgálószéki jegyzőkönyv rögzíti, hogy 1978 évben készpénz 71.370 lej volt az egyházközség pénztárában, melyből csekken 36.534,87 lej. Gondolom, hogy nincs szó valamilyen tévedésről, hanem inkább arról, hogy az egyházközség a lakás vásárlásra gyűjtötte pénzét.

Az eredeti COD FISCAL. Száma: 5518454, melyet 1994. április 14.-én bocsátottak ki. (19. Táblázat: Pénzügy: Bevétel-kiadás-egyenleg.)

Költségvetés

A gyülekezetek pénzügyi évének és életének természetes velejárója volt az évi költségvetés elkészítése és az a szerint való működése. Ezzel kapcsolatosan sem akarok részletekbe bocsátkozni, hiszen a bihari és nagyváradi egyházközségek pénzügyi helyzetének bővebb ismertetéséhez sokkal több időre lett volna szükségem. Másodsorban pedig a csupasz számok nem sokat mondanak 71 év távlatában. Két fontos tényezőt azonban felemlítek a költségvetésekkel kapcsolatosan. Az egyik 1937-ből származik, hiszen ekkor jelent meg a bihari egyházközség első költségvetése. Nem valószínű, hogy négy évig a nélkül dolgoztak volna, de hivatalos, írott formát nem öltött a jelzett időig a következő évre történő pénzügyi költségvetés. A második tényező Boda József lelkész nagyváradi működésével kapcsolatos. Az említett költségvetést évről-évre el kellett készítenie a gyülekezetnek, de szigorú előírások szabályozása szerint negyedévenkénti megvalósításokról jelentéseket is kellett felterjeszteni. Ehhez a gyakorlathoz szorosan hozzátartozott a költségvetés módosításának igénylése azokban az esetekben, ha az előirányzott összeget átlépte volna az egyházközség. Ezeknek a módosításoknak meg voltak a maguk jól járható útjai. Keblitanácsi, esetenként közgyűlési határozatok kellett döntsenek a szükséges költségvetési módosításokról, melyeket kísérő levelekkel ellátva a lelkész felterjesztett az Esperesi Hivatalba. Az esperes ajánlása, illetve ellenzése mellett a Főhatóság kimondta a döntését, majd arról értesítette az egyházközséget.

Adósság

Az „adósság” kérdése fontos velejárója volt mindkét gyülekezet életének. Ezzel kapcsolatosan azonban már itt, a kezdet kezdetén meg kell említenem, hogy két féle adósságot kell megkülönböztetni. Ezek pedig sosem szabad egymásba csapódjanak még akkor sem, ha a kifejezést a „hátralék” szóra cseréljük fel. Tulajdonképpen semmi mást nem követtünk el ezzel a cserével, még legalább nem is szépítettünk a valóságon. Arról van ugyanis szó, hogy a két féle adósságot, hátralékot, tartozást egyik részen a gyülekezet szerzi magának, a másik oldalon pedig a hívek halmoznak fel nevük után megelőző évekről be nem fizetett tartozásaikkal. E második esetben azonban a helyzet megnehezedik, mert a bihari gyülekezet életéből már tudjuk, hogy önkéntes alapra helyezték az egyházfenntartást. Ennek szinte természetes velejárója kell legyen, hogy amennyiben nem ajánlott fel valaki összeget, akkor nem is adósa a gyülekezetnek. A valóságban viszont ez nem így van. Érdekes módon a nagyváradi gyülekezetre is hatott ez a bihari gyakorlat, hiszen az évek során, sőt még most 2000-ben is tapasztalható, hogy a hívek esztendőnként egy bizonyos összeget ajánlanak fel az egyházközség pénzügyi életének folytatása érdekében, amit aztán rendre igyekeznek is kifizetni. És most tessék visszalapozni a lélekszámhoz, illetve a jogosult tagok névsorához, mert az összehasonlításból ki fog pattanni az a valóság, ami az egyházközséggel szembeni, évenkénti adósok számát illeti. Ezt azonban itt nem részletezem újra. A másik adósság az egyházközségé, amit tulajdonképpen két alaklommal tapasztalhattunk a 71 év alatt. Az első a bihari gyülekezet esetében következett be, amikor a templomépítés rendjén kölcsönhöz folyamodtak. Igaz elég ügyesen megjárták azt az utat, hiszen nem az egyházközség nevére, hanem két keblitanácsoséra vették fel a szóban levő kölcsönt, mely adott ideig képezte az egyházközség tartozását. A második, illetve az ahhoz szorosan kapcsolódó egyházközségi adósság 1981. évi templom és lelkészi lakás vásárlásához kapcsolódik, amikor a sepsiszentgyörgyi gyülekezettől kölcsönöztek 100.000 lejt. Majd rögtön a következő évben egészen különös célokra, amivel a Főhatóság sem értett egyet, 25.000 lejt.

Külön bekezdésben említem meg azt a tényt, hogy a lelkész esetenkénti mulasztásának következtében az egyházközség számlájára íródtak olyan adósságok, mint pl., a közigazgatási díj, amivel talán az évek folyamán a legtöbb kellemetlensége is adódott a lelkésznek. Levelezésének sokaságát találjuk ezzel a témával kapcsolatosan, melynek részletezésébe szintén most nem bocsátkozom.

A következőkben néhány adatot közölök az adóssággal kapcsolatosan egy összesített táblázatban, melynek köszönhetően bepillantást kaphatunk a két gyülekezet pénzügyi életének ilyen területére is.

táblázatok

1. Táblázat: Templomlátogatás: Bihar.

Év
Vasárnap
Ünnep Év
Vasárnap
Ünnep
1935 25-30 25-30 1943 15-20 25-30
1936 30-40 25-35 1945 15-20 20-25
1937 30 körül 30-35 1946 10-15 20-25
1939 30-35 30-40 1949 15-20 20-25
1940 [207] ? 1954 15-20 35-40
1942[208] 5-6 5-6 1956 15-20 40-50

Templomlátogatás: Nagyvárad

Év
Vasárnap
Ünnep Év
Vasárnap
Ünnep
1959 6 6? 1972 12 35-38
1961 4 4-6 1975 [209] 30-49
1960 8 30-48 1976 12 40
1962 10 29-41 1982 12 29-84
1966[210] 8-10 ? 1983 13 46-67
1967 9 20-25 1994 20[211] 45-75

2. Táblázat: Leltári tárgyak – Bihar

Sor. Megnevezés Db Érték / P Sor Megnevezés Db. Érték / P
1 Úrasztali terítők 2 200 9 4 szék a lelk. irodán 4 60
2 Úrasztali pohár terítők 2 200 10 Kerek asztal 1 50
3 Szószék terítő 2 200 11 Bélyegző 2 10
4 Lelkészszéki takaró 2 100 12 Szalmazsák 1 20
5 Gyászlobogó 1 50 13 Lepedő 1 50
6 Állami lobogó 2 10 14 Ágy 1 50
7 Szekrény a lelk.irodán 2 355 15 Mosdóasztal 1 30
8 Íróasztal 1 300 16 Fűtőkályha 1 100
Összesen:26 Db. 1785 Pengő.

3. Táblázat: Családlátogatás

Sor. Idő Lát. sz. Sor. Idő Lát. sz. Sor. Idő Lát. sz.
1 1973 519 9 1982 177 17 1990 215
2 1974 348 10 1983 168 18 1991 204
3 1975 473 11 1984 212 19 1992 204
4 1977 490 12 1985 202 20 1993 208
5 1978 230 13 1986 204 21 1994 209
6 1979 526 14 1987 246 22 1995 116
7 1980 273 15 1988 286 23 1996 198
8 1980 171 16 1989 202

4. Táblázat: Beteglátogatások

Sor. Idő Lát. sz. Sor. Idő Lát. sz. Sor. Idő Lát. sz.
1 1973 35 9 1982 33 17 1991 61
2 1974 17 10 1983 56 18 1992 46
3 1975 30 11 1984 34 19 1993 44
4 1977 12 12 1985 109 20 1994 42
5 1978 81 13 1986 107 21 1995 18
6 1979 85 14 1987 105 22 1996 36
7 1980 65 15 1988 118
8 1981 74 16 1989 115

5. Táblázat (Jelentés beosztás)

Idő Óra száma[212] Tananyag hittanból és egyházi énekből Jelenlét Hiányoztak Megj.

6. Táblázat Jelentés fejléc

Sorsz. Név Osztályzat: Ének Osztály 1.,2.,3. Év harmad Osztályzat Megjegyzés
1 2 3 4 5 6 7

7. Táblázat: Kimutatás a vallásórák megtartásáról

Év Köteles Konf. Óra Évi óra Év Köteles Konf. Óra Évi óra
1942[213] 1982[214] 5 64
1949 24 1984[215] 5 74
1959[216] 1985[217] 12 67
1972 6 82 1986[218] 6 63
1973 10 1987[219] 9 76
1974 18 80 1989[220] 4 56
1976[221] 5 45 1992[222] 4 46
1979 62 1994[223] 6 64

8. Táblázat: Megkonfirmáltak:

Sor Év f. L Ö. Sor Év f. L Ö. Sor Év f. L Ö.
1 1937 3 4 7 10 1982 5 19 1991 3 3
2 1953 8 11 1983 1 1 20 1992 4
3 1960 4 12 1984 2 3 5 21 1993 8 3 11
4 1968 2[224] 13 1985 5 7 12 22 1994 5 2 7
5 1971[225] 3 14 1986 5 2 7 23 1995 5 5
6 1972 6 15 1987 3 6 9 24 1998 1 1
7 1976[226] 5 16 1988 2 2 4 25 1999 3 2 5
8 1978 4 17 1989 4 26 2000 1 1
9 1981 5 18 1990 2 3 5

9. Táblázat: Iskolaköteles unitárius gyermekek száma

Sor. Év Fiú Leány Össz. Sor. Év Fiú Leány Össz.
1 1935[227] 12 6 18 7 1954 5 9 14
2 1937[228] 8 13 21 8 1956 ? ? 21
3 1938[229] ? ? 16[230] 9 1941 ? ? 25
4 1939[231] ? ? 16 10 1943[232] ? ? 15
5 1940[233] ? ? 27 11 1946 ? ? 14
6 1945 5 9 14 12[234] 1955 ? ? 14

10. Táblázat: Vizsgálószéki kiszállások:

Sor. Idő Sor. Idő Sor. Idő
1 1937 július 18. 15 1961 július 9. 29 1979. június 23.
2 1938. június 18 16 1963 július 7. 30 1981 május 24.
3 1939. május 6. 17 1964 július 5. 31 1982 június 27.
4 1940. március 5 18 1965 május 30. 32 1983 június 12.
5 1942 márc.8. 19 1967 április 1. 33 1984 június 3.
6 1943 május 2 20 1968 március 24. 34 1985 április 28.
7 1944 június 18. 21 1969 június 22. 35 1986 június 8.
8 1946. április 28. 22 1971március 15. 36 1987 június 21.
9 1947 június 8. 23 1972 április 24. 37 1988 június 26.
10 1954 aug. 15 24 1973 május 2. 38 1990 július 1.
11 1955. szept. 18. 25 1974 május 5. 39 1994 április 15.
12 1956. július 4 26 1975 június 8. 40 1995 május 9.
13 1957. június 5. 27 1976. június 19. 41 1996 május 6.
14 1960 március 13. 28 1977 június 25. 42 1997 május 7.

11. Táblázat: Bihar és Nagyvárad lélekszáma

 

Év

Bihar Nagyvárad  

Év

Bihar Nagyvárad  

Év

Bihar Nagyvárad  

Év

Bihar Nagyvárad
1935 94 1959 32 1975 24 237 1986[235] 18 298
1936 120 51 1960 25 185 1976 23 241 1987 18 288
1937[236] 133 58 1964 20 185 1977 23 253 1988 17 290
1938 138 64 1965 35 210 1978 21 266 1989[237] 16 273
1941 111 1968 22 192 1979 21 273 1990 17 272
1942 110 1970[238] 22 194 1980 20 273 1991 17 253
1943 134 1971[239] 38 275 1981 20 287 1992 16 255
1945 158 1971[240] 22 203 1982[241] 20 289 1993 17 254
1946 151 1972 22 208 1983 20 294 1994 17 258
1947 126 1973 22 223 1984 20 288 1995 259
1951 45 1974 22 230 1985 18 289 1996[242] 310
1954 44 165

12. Táblázat: Templomépítési adományok

Megnevezés Értéke / Lej Megnevezés Értéke / Lej Megnevezés Értéke / Lej
Anyag értéke 15105 Fuvar[243] 5340 Pénzadomány 12946
Munkanap[244] 8620 Templ. felszerelés 10815
Összesen: 52826 Lej

13. Táblázat: Lelkészi lakás vásárlásra felajánlott és megadott pénzösszegek:

Sor. Név Összeg Sor. Név Összeg
1 Kolozs-Tordai Egyházkör 52980 6 Nagyváradi gyülekezet 60000
2 Maros-Küküllő Egyházkör 48470 7 Abrudbányai egyházközség 15050
3 Székelykeresztúri Egyházkör 62040 8 Temesvári leányegyházközségtől 4435
4 Sepsiszentgyörgyi Egyházkör 59170 9 Kamatra a CEC-ből 529
5 Központi tisztviselők, püspök és főgondnok 15915 10 Bihari társegyházközség 12000
Összesen: 330589

1)     Kiadások:

Sor. Kiadás megnevezése Összesen Sor. Kiadás megnevezése Összesen
1 Vételár 265000 3 Kamatra 1598
2 Illeték 42400 4 Előre nem látott kiadásra 9591
Összesen: 318589 Lej

14. Táblázat: A templom berendezése

Sor. A tárgy megnevezése Érték / P Sor. A tárgy megnevezése Érték / P
1 Orgona 2000 5 Számjelző tábla 10
2 Szószék 250 6 Úrasztala 200
3 Szószék koronája 50 7 Templomi persely 10
4 Templomi padok 22 db 5000
Összesen: 7520

15. Táblázat: Jegyzőkönyvek

Sor. Jegyzőkönyv Nagyvárad Sor. Jegyzőkönyv Nagyvárad
1 1949.09.04. 7 1962.07.01.
2 1949.09.04. 8 1962.07.01.
3 1950.03.26. 9 1973.10.21.
4 1955.08.07. 10 1983.05.09.
5 1957.01.20. 11 1990.05.10.
6 1957.01.20.

16. Táblázat: Jegyzőkönyvek tartalomjegyzékének fejléce

Sor A gyűlés éve, hava, napja Milyen gyűlésről volt szó A gyűlés rövid tartalma Megj.

17. Táblázat: Aranykönyv

Év Úrvacsorai kellékek Templomi felszerelés Közmunka értéke Anyag értéke Készpénz Perselyp. Összesen
1936 1461 13157
1941 22,67 0 20 19,20 27,40 89,27
1947 52000
1948 7644
1949 1420 100 263 400 45644[245]
1950 13060
1951 18870
1952 60[246]
1953 153,50
1954 22[247]
1958 35 1200 2032,50 559,10 3826,60[248]
1959 280 545 796,95 1621,95
1960 180 175 505 652,55 1512,55
1961 210 650 570 877 2859[249]
1962 110 1200 570 386,75 2266,45
1963 170 1300 1045 413,30 2928,30
1964 170 1800 200 1202 356,61 3728,61
1965 175 1600 1005 495,50 3275,50
1966 200 1700 300 1672 447 7623
1969 430 2000 575 1520 719 5244
1970 430 570 2200 500 1510 850 6060
1971 450 2500 500 1565 593 5608
1972 500 1400 3050 250 1775 925 7900
1973 600 200 3000 8165 954 13054
1974 180 260 3000 700 2500 983 7675
1975 240 440 2100 3190 1298 7268
1976 750 300 3000 4216 1249 9515
1977 1080 1810 3000 6310 1503 13703
1979 496 475 4900 6400 1576 13847
1980 580 420 2500 14215 1413 19128
1981 800 560 3000 27020 2166 33546
1982 640 240 15880 6000 15715 3645 42120
1983 600 700[250] 9600 8600 8120 4396 37816
1984 1400 1000 3350 5000 10303 3909 24962
1985 350 620 5800 6717 2690 16177
1986 330 560 4000 3370 13271 3600 25131
1987 1730 1600 3500 1200 11945 3291 23266
1988 470 1040 6400 6000 12440 3853 30203
1989 600 1160 8900 11000 9442 3458 34660
1991 1800 52000 12000 7500 29305 16934 119739
1992 2600 13800 25000 46959 15200 24428 127987
1993 20430 25150 44500 13000 108350 69426 280856
1994 22400 52700 45600 23500 229700 19952 566722
1995 21500 86800 155000 100000 2671065 200000 3324660
1996[251] 250000 150000 200000 150000 899500 316200 1965700

18. Táblázat: Könyvtári könyvek száma

Év Könyvek száma Év Könyvek száma Év Könyvek száma Év Könyvek száma Év Könyvek száma
1935 42 1937 89[252] 1938 157 1941 76 1941 76
1936 119 1937 155[253] 1939 158 1943 78 1943 78

19. Táblázat: Pénzügy: Bevétel-kiadás-egyenleg

Év Bevétel Kiadás Egyenleg Év Bevétel Kiadás Egyenleg
1935 34126 40403 -6277 1955 5610,94 5503,97 106,97
1936 67381 67155 226 1956 6943,80 6600,70 343,10
1937 64786 64116 670 1960 8380 8380 0
1938 50370 50050 320 1978 52055 11983 40072
1945 95305 41042 54263 1979 150000 150000 0
1954 6769,07 6358,14 410,93

Egyházközségi – bélyegző

1961. október 25.-én hivatalosan kérte egyházközség a kétnyelvű bélyegző elkészítését, melyen románul: Parohia Unitariana Oradea, valamint magyarul: Unitárius Egyházközség Nagyvárad fog áll. Utószónak szántam ezt a tudósítást.

tartalomjegyzék

Unitárius örökségünk Biharon és nagyváradon

Bihar

2.
Nagyvárad 56.
táblázatok 104.
tartalomjegyzék 111.
Sor. Forrásmunkák
1. Az Unitárius Egyház Levéltára
2. Az Egyházkör irattára
3. Egyházközségi irattár
4. Jegyzőkönyvek: 1-11.
5. Az Unitárius Egyház Szervezeti Szabályzata
6. Az Erdélyi Unitárius Egyház működési Szabályzata
7. A „Bihar-Nagyváradi unitárius isk. tanulók” – jelentés
8. Boda József: Az unitárius közösség múltja és jelene c. írás

Nagyvárad, 2005 március hava.


[1] Kiss Károly lelkész állítása szerint1933. december 26. alakult meg a bihari egyházközség.

[2] 2. Sz. jegyzőkönyv /1933. Dec.25.

[3] K Kiss Károly a bihari Családkönyv 24. És 42 1936. december 31. oldalán hivatkozott egy 1911 évben született Pap Lászlóra, akiről állítja, hogy kiképzett kommunista agitátor volt. Tőle kérdezte meg 1947 március 15.-én, hogy miért lépett be az unitárius egyházközségbe 1936-ban. Felelete az volt, hogy azért, mert „500 Lej egyh. adót róttak ránk. Ami nagy összeg volt 1936-ban. És aránytalanul több mint illett volna. Nem jártam unitár és semmi templomba. Feleségem gyermekágyból kelt és Mátyás bezárta előtte a templomajtót, mert elkésett.” (Családkönyv 42. Old.)

[4] 7 gyermek édesapja

[5] 5. Sz. jegyzőkönyv: 08.04.1934

[6] 45. Jegyzőkönyv. 29. Hat. 105. Old.

[7] A 301/1937E K TANÁCS, valamint az 1991/1936 E K TANÁCS sz.

[8] 136/1940 LH

[9] U.o.

[10] Erdő János

[11] 150/1943 sz. irat

[12] Az Unitárius Egyház Szervezeti Szabályzata

[13] 14/1963 LH sz. iratának harmadik bekezdésében

[14] Lelkészi Jelentés az 1968-as évről

[15] „Egyházközségünk az 1930-as években alakult, a második világháborút megelőző években alig 25-30 családdal, akik Székelyföld és Kolozsvár vidékéről telepedtek le. A második világháborúig fejlődésnek indult gyülekezet és hitélet a háború éveiben tönkre ment. Elmenekült az egyházközség lelkésze s a magára maradt nyáj elszéledt. Csak 1947-ben alakult meg újra, amikor már némileg begyógyultak a háború ütötte sebek. A másodszor alakult gyülekezet lélekszáma alig ütötte meg az előbbi években alakult első gyülekezeti létszámot. A kevés számú gyülekezet, idegen gyülekezeteknél keresve menedéket – és imádkozó helyet, alig kezdette meg működését, amikor lelkésze lemondott lelkészi hivataláról, más pályát választva magának. A gyülekezet ismét magára maradt s majd csak két /2/ év múlva kapott új lelkészt 1949-ben, aki lelkészi munkáját szorgalmasan végezte, 1953-ig, amikor nem tudva megélni lelkészi fizetéséből, volt lelkész áthelyezését kérte. 1953-54-ben kapott kinevezést mint gyakorló lelkészjelölt Boda József, aki azóta is nagy buzgalommal s fáradtságot nem ismerő akarással végzi lelkészi munkáját abban a hitben, hogy e nemes munka hivatástudata az egyházközség anyagi és erkölcsi életének gyarapodását szolgálja. 40/ 1974 LH  sz. irat.

[16] Lelkészi Jelentés az 1989.-es évről.

[17] Tiillik a gazdakör helyisége.

[18] Azaz Kőrispataki Kiss Károly

[19] Ennek nem volt

[20] 1953 évről felvett esperesi Vizsgálószéki Jegyzőkönyv.

[21] U.o.

[22] 1936 november 11 és 1937 június 12 között 34 vallásórát tartott a lelkész és év végén még két ismétlést.

[23] 1937. december 31.

[24] Csak annyit jegyzek meg, hogy ekkor október 30-at írtak

[25] December 18

[26] A „Bihar-Nagyváradi unitárius isk. tanulók” az 1937-1938 tanévben

[27] Ez nem azonos az iskolai oktatással.

[28] Későbbi kövendi unitárius lelkész.

[29] Esp. Vizsgálószéki Jegyzőkönyv az 1942.évről.

[30] 5,50 m hosszú, 5 m széles és 3,40 m magas.

[31] 7. Sz. jegyzőkönyv: 10.06.1934

[32] 11.sz jegyzőkönyv – 1935 márc. 6.

[33] Ezekről a kérdésekről a Kántor fejezetben lehet bővebben olvasni.

[34] 394/1957 E K T

[35] A mostani csíkszeredai lelkész édesapjáról van szó.

[36] Rendszeresen az istentisztelet utánra tette a közgyűléseket.

[37] A bihari gyülekezet tagjai önkéntesen ajánlották fel egyházközségi támogatásukat, ami nem csak a később használatban levő önkéntes egyházfenntartói járulék előhírnöke volt, hanem a szó szoros értelmében értendő. Mindenki saját tehetsége és belátása szerint ajánlotta meg azt az összeget, amivel a közösségi élet fenntartásához hozzá akart járulni.

[38] Benne van a kifejezésben a téma sokfélesége.

[39] „Kóti Gergely”

[40] 1943. november 14.

[41] Lásd Keblitanács!

[42] Az adatok 1936-1938 közöttiek.

[43] Élelmezését.

[44] Bartók Endre, ádámosi lelkészről volt szó, aki 1935. Január 22.-én, 48 éves korában halt meg.

[45] 115/1935 UP

[46] Péterfi pedig akkor széplaki pap a veje volt.

[47] 19/ 1935 LH Harangláb

[48] Gvidó volt a kör esperese,

[49] 19. Jegyzőkönyv. 7. Hat. 10. Old.

[50] 220/1936 Esp Hiv

[51] 1052/1936 U P

[52] Nem került a kezembe az eredeti kérdőív

[53] 353/1942 UP

[54] Esp Vizsgálószéki Jegyzőkönyv az 1942.évről.

[55] 23/1943 LH sz alatti keblitanácsi jegyzőkönyvi kivonat

[56] A keresztény származást igazolandó irat, melyben többek között az áll, hogy 1831 január 5.-én Kőröspataki ifjabb huszár Küs István és sz. királyi Erdő Rebeka, mindketten unitáriusok /…/ „páros életre összve eskettettek.”

[57] Kiss Károly édesapjának keresztelési kivonatát láthatjuk, 1812 április 22.-én keresztelték meg Sepsikőröspatakon. Minden valószínűség szerint ez a valóság, ugyanis a sepsiköröspataki lelkész egyik irata éppen arra utal, hogy az említett időszakban csak egy István nevű volt, akinek felesége Erdő Rebeka, fia pedig István, akinek a neje Kozma Nina volt. Ezek az utóbbiak voltak Kiss Károly szülei.

[58] Az 504 / 1916 UP egy bizonyítvány Kiss Károly részére, melyben az áll, hogy felszentelt unitárius lelkész a Zsil völgyében lakik, valamint az ott élő unitárius hívek gondozásával van megbízva.

[59] 1677 / 290356 sz. Születési anyakönyvi kivonatban 1939. augusztus 14.-én a következőket olvashatjuk:1929 április 22-én megszületett Kiss Károly és Gerzső Ilona 4. gyermeke Mária Ruth, aki református vallású. Édesapja 45, édesanyja 37 éves. Az említett irat hátsó oldalán ismét kiigazítások találhatók a szülők vallását és nevét, de ugyanakkor az édesanya életkorát illetően is. Ez utóbbit 38 évben határozza meg az utólagos kijavítás.

[60] Kiss Károly áttérési nyilatkozatának “Jegyzet” rovatában neve után a következőket találjuk: „Az áttért gyermekei: Ernő, sz. 1918 márc. 18, Petrozsényban és Ervin, sz. 1923 ápr. 24-én Budapesten született. Mivel a 7 éves kort még nem töltötték be, követik szüleik vallását.”

[61] A fenti levél feketével íródott

[62] Budapest A leirat Barabás István lelkésznek van címezve.

[63] ad. 60/1939 irat

[64] Gerzső Ilona Kiss Károlyné, háztartásbeli, férjes, unitárius, aki 1891 május 18-án született Selmecbányán, a fenti időpontban áttért a református vallásra. A „Bizonyítványok” rovatban a következő bejegyzés áll: „A református egyházba való felvétel az illetékes unitárius lelkész – Bíró Lajos – elbocsátó bizonyítványa alapján történt.”

[65] ad. 1010 / 1942 E K TANÁCS

[66] 139/1943

[67] Esp Vizsgálószéki Jegyzőkönyv az 1942.évről

[68] 1948. decemberében jegyezte le a lelkész, hogy az „ördög mégis felfújta a dolgot és 24 /(.-én)/ elfogtak és sikerült a jóakaratú csendőrségnél leszorítani úgy, hogy csak 3 baptista férfit, tehát egy munkást sem vittek velem együtt a sziguráncára Váradra[68]. 88 órát töltöttünk a fogságban /…/.” A lelkésznek – saját bevallása szerint ez a harmadik ilyen fogsága volt. Hazaérkeztekor szívélyesen fogadták hívei – saját állítása szerint.

[69] 125/948 LH

[70] Baptista prédikátor.

[71] Mármint Köntés.

[72] 183/1952 EspHiv irat

[73] 188/1953 EspHiv

[74] 204/1953 EspHiv

[75] ad. 1186/1953 E K TANÁCS

[76] 50/1954

[77] 148/1954 EspHiv

[78] 52 /1970

[79] U.o.

[80] Meg kell említenem, hogy itt is megismétlődik, hogy ugyanazon szám alatt kétféle jelentést olvashatunk.

[81] 53/1970 LH

[82] ad.2015/1935 sz. E K T

[83] Megj. 1943 dec 15

[84] 1933. június 4.

[85] 20 jegyzőkönyv. 6. Hat. 17. Old.

[86] Rendőrség román neve.

[87] 105/1955 LH

[88] Családkönyv 1. Old.

[89] ad. 240/1947 E K TANÁCS

[90] ad. 31/1947 Esp. Hiv.

[91] Kőrispataki Kiss Károly szerint családonként 500 Lej, ami szerintem egy kissé túlzásnak minősül.

[92] 2. sz. jegyzőkönyv /1933. dec.25.

[93] 2. sz. jegyzőkönyv /1933. december 25. Itt érdemes a szövegezésre jobban oda figyelni. Nem annyit fizetnek, amennyit követelt a Református Egyházközség, hanem, amennyit fizettek ott.

[94] 1934. október 23.-án a 95  öl terület a 7715-1934 telekkönyvi szám alatt az egyházközség tulajdonába ment át.

[95] 681/1973 E K T

[96] 1015/1973 E K T

[97] 17/1974 LH

[98] Talán éppen ez volt az, ahol a másik fél megnyerte a pert.

[99] Itt csak egy személyről van szó: Szabó Józsefről és az ő hagyatékáról.

[100] Cooperativa Agricola de Productie= Mezőgazdasági Termelő Szövetkezet.

[101] Esperesi Vizsgálószéki Jegyzőkönyv az 1939. Évről

[102] 1942 évi Esperesi Vizsgálószéki Jegyzőkönyv

[103] A templom helyét Szabó József és neje Lakatos Julianna adományozták. Területe 95  öl; értéke 10.000 Lej volt.

[104] 1185/1934 EKT

[105] A névsort az adatokkal 1935 május 12.-én, a templomavatási ünnepély alkalmával olvasták fel.

[106] ad 197/1970 E K TANÁCS

[107] 257/1970E K T

[108] 615/1970 E K T

[109] A 615/1970 E K TANÁCS értelmében belegyezést adtak a templom lebontásába. A 8184/1627: 1970 dec. 18-i irat értelmében a Bihar Megyei Néptanács Végrehajtó Bizottsága is beleegyezett a bihari templom lebontásába.

[110] 40/1970 LH

[111] 712/1959 E K T

[112] 14.09.1947 évi jegyzőkönyv.

[113] Pl. 180/1954 E K TANÁCS; 485/1954 E K TANÁCS

[114] Fehér Dezső: Oradea-Nagyvárad kulturtörténete és öregdiákjainak emlékkönyve – 1933-1937

[115] 1935. Dec. 8.

[116] Boda József: Az unitárius közösség múltja és jelene c. írás.

[117] „A háborús idő igen káros hatással volt az újonnan alakult gyülekezetre, ezen kívül az a szomorú tény, hogy Komjátszegi Géza, volt lelkész elpályázott, ezen kívül Kiss Károly lelkészben olyan embert kapott a meggyengült gyülekezet, aki nem az összetartáson fáradozott, hanem idegen vallásúakkal fogott össze, s rendezett ünnepélyeket, ami a gyülekezet bomlásához vezetett. –„ Jelentés a Nagyvárad-Bihari Unitárius Egyházközséghez tartozó Leány- és szórványgyülekezetek lelki gondozásáról az 1984-es esztendőben.

[118] Esp Vizsgálószéki Jegyzőkönyv az 1941 évről

[119] 1950. március 26.

[120] 1888-1971 között élt és az Unitárius Egyház 27 főpásztora volt. Csak névrokonságban állott az említett két személy.

[121] Az evangélikusoktól bérelt helyiségről van szó.

[122] Arról a gyakorlatról van szó, miszerint a lelkész sorban járt a híveknél, akik biztosították számára a napi étkezést.

[123] Írta a lelkész 1991. Évi jelentésében.

[124] 30/1979 LH

[125] Istentiszteletet Dr. Erdő János végzett Máté 1946. április 28.6,31-34 alapján. „Mélyértelmű, megindító erejű prédikációt” mondott.

[126] ad.92/1966

[127] ad 46/1966 Esperesi Hivatal

[128] 257/1970 E K T

[129] 431/1969 E K T

[130] 597/1970 E K TANÁCS sz.

[131] ad 597/1970 E K TANÁCS

[132] Az egyházközség nevében Boda József írta alá az 40/ 1974 LH sz iratot.

[133] Jó hírű Gellérd Imre, unitárius lelkész leánya, aki a romániai változásokat követően megalapította Nagyváradon a Gellérd Imre Alapítványt.

[134] Fontos már itt a kezdet kezdetén megjegyeznem, hogy az aradi leányegyházközségnek is volt egy aktív testvére. Mindkettővel a lelkész folytatott levelezést.

[135] 40/1991 LH

[136] 1992.02.26.-án iktatta a lelkészt azt a Gellérd Judit által küldött iratot, melyben a 430 USD-t fénymásoló vásárlására küldték.

[137] 29/1992 LH

[138] Közgyűlési, keblitanácsi Jegyzőkönyvek, lelkészi jelentések, majd a későbbiek során a vizsgálószéki mellékletek

[139] Az Erdélyi Unitárius Egyház működési Szabályzata.

[140] Pl. 100/1966 LH irat.

[141] ad. 330/1936 E K TANÁCS irat

[142] 88/1966 LH; 1140/1966 E K TANÁCS

[143] Boda József: Az unitárius közösség múltja és jelene c. írás.

[144] 147/1949 UP

[145] 246/1950 Esp. Hiv.

[146] 197/1953 esp hiv. Vizsgálószéki jegyzőkönyv: 4. Old.

[147] 58 /1951 LH irat

[148] 15/1952 E K TANÁCS

[149] 56/1952 LH

[150] 80/1952 LH irat

[151] Boda József: Az unitárius közösség múltja és jelene c. írás.

[152] Későbbi nagyajtai unitárius lelkész.

[153] 108/1953 UP

[154] A 199/1953 UP leirat értelmében 1953. november 21.-én Boda Józsefet kinevezte Dr Kiss Elek püspök a nagyváradi egyházközségbe gyakorló lelkésznek. Így tehát lelkészjelöltként kapott kinevezést a nagyváradi egyházközségbe és természetesen az ahhoz tartozó szórványokba is.

[155] 56/1953 Gyakorló lelkész jelölt minőségben írta alá Boda József.

[156] Boda József: Az unitárius közösség múltja és jelene

[157] Kiss Károlyt

[158] 56/1955 LH

[159] U.o.

[160] 108/1955 UP

[161] 316/ 1956 Esp Hiv

[162] U.o.

[163] 415/1962 Esperesi Hivatal

[164] 485/1962 Esperesi Hivatal

[165] 24/1967 Esperesi Hivatal

[166] 14/1967

[167] Főhatósági támogatás.

[168] 96/1975 Esperesi Hivatal

[169] 21/1975 LH

[170] 1960-as

[171] Minden pontot ki kellett töltenie a lelkésznek.

[172] Az 1953-ban felvett Vizsgálószéki jegyzőkönyv

[173] ad 19/1964 LH

[174] 1978. december 31.-én már 21 éve.

[175] 1961. július 9.

[176] 869/1952 E K T

[177] Kolozs-Tordai Esperesi Hivatal.

[178] str. Stadionului nr. 7 sz

[179] 41 / 1968 LH

[180] Vizsgálószéki Jegyzőkönyv az 1937. évről.

[181] 960/1940 E K T

[182] 86/1973 Esperesi Hivatal

[183] 1169/1976 E K T

[184] 37/1976 LH

[185] 1914/1976 E K T

[186] Utólagos bejegyzések nyomán a fenti összeget 2700 Lejre javították ki.

[187] Előirányzott: 73.200; Befizetve: 34200 – az eredeti kimutatásban 16.900 lej befizetés szerepel, amit majd utólagos bejegyzések alapján ki kellett javítani.

[188] 307/1980 E K T

[189] 49/1981 LH

[190] 1312/1981 E K T

[191] 94/ 1954 E K TANÁCS; ad 1213/1969 E K TANÁCS

[192] Egy Petricsevitch Horváth Kálmán által ajándékozott kehelyről van szó.

[193] 1275/1969 E K TANÁCS

[194] 1935?

[195] 197/1953 Esp. hiv. Vizsgálószéki jegyzőkönyv: 7. Old.

[196] 197/1953 Esp. hiv. Vizsgálószéki jegyzőkönyv: 9. Old.

[197] Valláserkölcsi nevelés.

[198] U.o.

[199] 7. Sz jegyzőkönyvben

[200] 21/1962 L H

[201] U.o.

[202] 29/1972 LH

[203] Vizsgálószéki Jegyzőkönyv 1979 évre

[204] Brassai Sámuel, Erdély utolsó polihisztora.

[205] 25/1947 LH

[206] 84/1948 sz. püspöki leirat

[207] „A vallásos szellem ápolása terén a vasárnapi munkaszünet be nem tartása s ennek következtében a templomba járók számának csökkenése” volt jellemző az egyházközségi életre”.136/1940 LH sz. iratban olvasható.

[208] A Kanonikus kérdések c. pontjában megfogalmazott 1941. december 31. kérdés, – „Minő belső lelki, vagy külső okát, magyarázatát adják a hívek a templom nem látogatásának?” – után a következő bejegyzés található az Esp Vizsgálószéki jegyzőkönyvben: szegénység, ruha.

[209] A vasárnapi látogatás kívánnivalót hagy maga után.

[210] „Nem látogatják kellő buzgalommal a hívek az istentiszteletet.” – rögzíti a Vizsgálószéki jegyzőkönyv az 1966.évről.

[211] Ennyi még nem volt a               jelentésekben vasárnapi átlagként feltűntetve!

[212] Itt sorrend 1-44 –ig.

[213] „A lelkész hanyagsága miatt nem igen volt tartva”, tudjuk meg az 1942. évről felvett Esperesi Vizsgálószéki Jegyzőkönyvből.

[214] Konfirmáció: 1982.okt. 17.

[215] Konfirmáció: 1984. Szept. 30.

[216] Ven ügyvitel nincs. A Ven-munkában visszaesés mutatkozik.

[217] Konfirmáció: 1985.jún. 9

[218] Konfirmáció: jún. 15.

[219] Konfirmáció: 1987. Május 29

[220] Konfirmáció: 1989. Jún. 18.

[221] Konfirmáció: szept. 5

[222] Konfirmáció: 1991.júl 15. Szatmáron

[223] Konfirmáció: július 10.

[224] Egy növendék Nagyváradon és egy Aradon.

[225] Itt meg kell jegyeznem, hogy az őszi hálaadás napja van feltűntetve a jelentésben, a dátumot nem kell korrigálni

[226] 5 növendék konfirmált „sok hoza-vona” után. Ez alatt elsősorban a komoly nehézséget kell érteni mialatt valahogy sikerült a lelkésznek előállítania

[227] 1. Oszt.  4; 2. Oszt – 6; 3. Oszt. – 1; 4. Oszt. – 2; 5. Oszt. – 1; 6. Oszt – 4

[228] Ez évi számban benne található a nagyváradi tanulók száma is. Külön megjelölte a lelkész, hogy Biharban 18, nagyváradon pedig 3 gyermek tanul.

[229] Egy piszkozaton olvasható, hogy 7-14 év között 11; 15-16 év között pedig 5 tanuló, azaz összesen 16 tanköteles volt az iskolában.

[230] 3 nem járt iskolába közülük.

[231] 12 tanuló járt, akik közül az egyiknek csak két osztályzata volt, mert – a megjegyzés szerint – nagyon sokat hiányzott.

[232] 13 Biharban, 2 pedig Berettyóújfaluban.

[233] Vallásóra köteles gyermekek névsorát olvashatjuk a .nagyváradi gyülekezetre vonatkozóan: összesen 27 tanulót sorol fel a kimutatás, amely a 141/1940 LH számot viseli.

[234] Természetesen már nincs szó arról, hogy a lelkész az iskolában tartaná a vallásórákat.

[235] 1986. december 14.-én találunk egy román nyelvű jelentést, melynek száma: 65/1986 LH. Ebben a következő adatok szerepelnek, melyek közel sem felelnek meg a valóságnak: Nagyvárad: 389; Bihar: 101; Szalonta: 37; Élesd: 29; Sác. Bihar: 21; Margitta: 26; Összesen: 603 Lélek.

[236] Egy újabb piszkozaton olvashatjuk, hogy 1937-ben 14-en léptek be az unitárius egyházközségbe és egy természetes szaporodással a lélekszám 135-re emelkedett.

[237] Kétféle adatot találtam, melyek a nagyváradi esetben két lélekkel mutatnak eltérést.

[238] Megjegyzem, hogy a lélekszám összeadásánál számítási hiba csúszott be a Vizsgálószéki jegyzőkönyvbe.

[239] Nem tudom, hogy a román nyelvű lélekszám jelentésekben miért nagyobb a bejegyzett szám, mint azokban, melyek a Főhatóság felé mentek!

[240] Itt a valóságos adatok szerepelnek.

[241] Összesen: 503 Lélek van. Megjegyzem, hogy a Vizsgálószéki jegyzőkönyv összesítésében téves az összeadás. 5 lélekkel többet szerepeltet.

[242] 1996. december 31.-én összesen: 475 Lélek van az egyházközségben. Megjegyzendő, hogy az esperesi vizsgálószéki jelentés megfelelő rovatában kimaradt – már megelőző évben is – a táregyházközség lélekszáma.

[243] Összesen 256.

[244] Összesen 320,5

[245] “22 tételben” “papfenntartásra”: 5.451;. “Szabó féle hagyaték” 38.000

[246] Csupán három bejegyzés van: összesen

[247] Az úrvacsorai kenyér és bor van bejegyezve 1954. április 18.húsvétra: a kenyér értéke 12, a bor ára pedig 10 Lej.

[248] A jelentésben rosszul van elvégezve az összeadás.

[249] Egyházi hozzájárulás: 552

[250] Úrvacsorai felszerelés: 400

[251] Szeretném megjegyezni itt, hogy az aranykönyvi kimutatás “Megjegyzés” rovatában kézzel írott számokat találunk, amelyek teljes mértékben különböznek az itt megemlítettektől és amelyeket láttamozta annak idején a Vizsgálószék. Ezen utóbbi bejegyzések végösszege 310000 Lejvel kevesebb.

[252] Összértékük 630 Lej.

[253] Két különböző helyről származó adat szerint 155 db. Könyv létezett a jelzett időben. Egy harmadik szerint a megelőző bejegyzés alapján 89. Ebben található a Tordáról kapott Keresztény Magvetők számát.

 

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s