2014.04.10 – Tárjátok ki szíveteket!

– Menyhárt Béla – 78

Mint gyermekeimhez szólok: ti is tegyetek úgy, mint én, tárjátok ki ti is a szíveteket! 2Kor 6,13

Kedves Atyámfiai, testvéreim! Szomorú alkalomra gyűltünk össze, amikor búcsút veszünk néhai testvérünktől, Menyhárt Bélától, aki 78 éves korában adta vissza lelkét teremtő Atyjának. Sok mindent elősorolhatnánk, melyek szebbé, emberibbé, megelégedettebbé tették megélt esztendőit. Tudatában vagyunk annak, hogy erre nincs lehetőség, hiszen meghatározott az idő, melyben összegezzük azokat az érzéseket, cselekedeteket, melyek kitöltötték, meghatározták mindennapjait, emberi kapcsolatait: legyen szó a családról, rokonairól, embertársairól. Sokáig beszélhetnénk a mindennapi tevékenységet kitöltő, tisztességes, becsületes munkáról, és végül arról a tényről, mely magyarországi lakossá tette őt, amidőn maga mögött hagyta a Székelyföldet, hogy leányai mellett lehessen. Amikor megkeresett az özvegy, illetve két leánya, nyilvánvalóvá vált, hogy egy bibliai összefüggéssel összegezem életét ebben a gyászbeszédben, valamint megkeresem a vigasztalásnak azokat az összefüggéseit, melyek nemcsak most, a temetés napján adnak enyhületet, hanem a későbbiek során is, amikor még erősebben érzékeljük elvesztett atyánkfia hiányát.

Kedves Gyászoló Atyámfiai, végtisztességet tevő gyülekezet! Cikáztak bennem a bibliai gondolatok és papírra kívánkozott a sok üzenet, mely gyógyítóan sugárzik felénk a szépirodalmi művek lapjairól. Alig sikerült válogatnom közülük, hiszen ilyenkor nehéz elszakadnunk a szavaktól, mint amilyen megpróbáló búcsút mondanunk. Legyen bármilyen erős bennünk az örökéletbe vetett hit, tegye kiteljesedetté a reménységet, nincs elég vigasztaló szó ahhoz, hogy enyhüljön, mérséklődjön bánatunk. Történik mindez azért, mert lassan tudatosul bennünk, hogy a férj, édesapa, nagyapa, rokon, ismerős, barát, embertárs eltávozott az élők sorából, s így már csak az emlékek maradtak utána, s az irántunk gyakorolt szeretet. A tőle elfogadott áldás-ajándék ettől kezdve a néma hallgatás hála-érzetére telepszik.

Hallottam néhai testvéremről, hogy kitárta kapuját és szívét. Vidéki lelkész koromban én is állandóan nyitva hagytam a kapum, mely egyben jelkép is volt azok számára, akiknek sikerült értelmezniük ezt a szimbólumot. Igaz ez néhány ember szívére, főként, ha igazat adunk a gondolkodónak: „A szívedet nem tudod kinyitni. Ugyanis nyitva van. Épp csak bezáródik hébe-hóba. Ne a lakattal foglalkozz, mert afölött nincs hatalmad, hanem azt vedd észre, amikor a zár magától kipattan, és a kapu kitárul.” (A. J. Christian).

Az apostol figyelmeztetését ismételem: ti is tegyetek úgy, mint én, tárjátok ki ti is a szíveteket. Segítek nektek gyászoló testvéreim, hogy magatok elé idézzétek néhai testvérünket abban az állapotában, amikor először kinyitotta előttetek a szívét. Vagy amikor úgy hittétek róla, hogy ez az a pillanat, amikor befogadott a szívébe, aztán hamarosan ráébredtetek, hogy már korábban ott vagytok. Ha sikerült visszaidéznetek egy pillanatot, melyben teljes szeretettel ölelkeztetek vele, akkor segítek másoknak is, hogy felfedezzék a szív megnyílásának lehetőségeit. Bizonyára olvastátok Wass Albert könyvét, melyben egy gyermeknek az volt a vágya, hogy lámpagyújtó legyen. „A széles, üres utcán egymagában jött a lámpagyújtó ember, s valami roppant vigasztaló erő volt abban, hogy jött, a maga idejében, mint mindig, lassú imbolygással a Főtér felől. Mert a nagy, magányos utcán, a sok néma kapu és ablak között, mikor bent a szobákban felnőtt emberek sírtak, ez a sok kigyúló, kicsi láng mégiscsak békességet és estét jelentett. Ó, milyen hatalmas ember egy ilyen lámpagyújtó! Amikor mindenki fejvesztetten kapkod, mindenki jajgat és panaszkodik, és sötét tikokat suttognak lezárt szobákban, mindenki fél és sír és szitkozódik: akkor ő jön egyes-egyedül, mintha nem történt volna semmi, és megszokott régi mozdulattal meggyújtja az alvó lámpásokat. Nem fél és nem sír, de amerre elhalad, jön a világosság vele az üres utcán végig. S a gyermek az ablakban didergő, nagy vágyat érzett akkor: lámpagyújtó leszek! S tudta, ha megnő, majd bejár minden utcát, ahol sötét van és hideg, és az emberek félve a szobákba bújnak. Világítóbot lesz a kezében, és rendre gyújtogatja majd a lámpásokat, hogy világosság legyen, s ne féljen senki se többet. Erre gondolt, s kint a lámpától lámpáig verődő embert nézte. Valami olyant érzett, amit még soha eddig. Nem tudta, mi az. Valami összeszorította a torkát, valami égette a szemeit, és valami fájt. És ugyanakkor, mintha valami felemelte volna, és valami ott bent a szíve tájékán nagyon szép és nagyon nagy volt abban a percben.”

A legtöbben ilyen lámpagyújtó emberek akartunk lenni gyermekkorunkban, hogy vágyat ébresszünk, szomorúságot enyhítsünk, világosságot, reménységet gyújtsunk szeretteink, embertársaink szívében. Csak azoknak sikerült, akik szívet és kaput nyitottak embertársaik előtt. Akik már azelőtt szívükbe fogadták az érkezőt, hogy az életükbe toppant. Ezek az igazán boldog emberek, akik akkor is tudomásunkra hozzák, hogy öröm van bennük, ha nem szólnak hozzánk. Ha pedig erről kérdezzük őket, válaszuk nem székelyesen fordulatos, hanem egyszerűen tiszta, világos és érezhető: szeretettel fordulnak felénk, hiszen nem azért tárják ki szívüket, mert szeretetünkre szomjaznak, hanem azért fogadnak szívükbe, mert szeretetükkel óvnak, védenek, ápolnak bennünket.

Kedves Gyászoló Testvéreim! Még van egy gondolat, melyről elmaradhatatlanul szólnom kell, midőn búcsúzunk néhai testvérünktől, Menyhárt Bélától. Erdős Renée költő így fogalmaz: /Uram, úgy elhalmoztál jóságoddal!/ /Utoljára a nagy könnyeket adtad/ /S megismertettél a virrasztásokkal!/ /Utoljára a látásokat adtad,/ /És lelkem kapuit messze kitártad/ /És fáklyát gyújtottál, hogy belelássak./ (Uram, Te engem megajándékoztál). Majd, ha elmúlik ez a nap, még egyszer gondolkodjatok el ezen a néhány verssoron. A csendes hálaadásban azt köszöni a költő Istennek, hogy elhalmozta jóságával, s ráadásul messze tárta lelkének kapuját. Ismeritek Boáz kijelentését, amikor a következőket mondja Ruthnak: „elhagytad apádat, anyádat, szülőföldedet és eljöttél egy néphez, amelyet azelőtt soha nem ismertél, sem tegnap, sem tegnapelőtt.” (Rut 2,11)

Bocsássátok meg mára tartogatott érzékenységemet, s hogy Rúthhoz hasonlítom néhai testvéremet. A könnyek, – hadd hulljanak. Egy sem fog kárba veszni. Nem árt meg a Küküllő vidékének, ha esik érte valahol, Debrecenben, s éppen ma, néhány könnycsepp. Mert nem csak ő hagyott el apát, anyát, szülőföldet, egy ismeretlen népért, hanem ti is ugyanezt tettétek Testvéreim. Évekkel ezelőtt követtétek el a lépést, s elmondom, hogy értetek, utánatok jött ide. S ha valaki azzal bántaná, hogy szülőföld tagadóvá lett, akkor ti vagytok a bizonyíték, hogy nincs igaza. Ma már úgy gondoljuk, hogy nem számít egy határ, ha utána kell mennünk egy Székelyföldinek. Az íróval valljuk: „Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon. (Jókai Mór). Fontos a föld, ahol születtünk, ahová visszavágyunk, ahol elődeink sírjai domborulnak. Nem azért jött hozzátok, hogy erre emlékeztessen, hanem azért, hogy idehozza nyelvében, gondolkodásában, érzés- és hitvilágában a Székelyföldet. „Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben – megtaláltam a Hazámat.” (Fekete István). Bármilyen furcsán is hangzik, de csakugyan megtalálta, mert régóta megtanulta, hogy nem gondolkodhat földhöz kötötten. Ha azt tenné, akkor szitkozódna, hogy hol született és miért. Amikor kezet fogtál vele, megölelted, úgy érezted, hogy kitárult előtted a szülőföld, s amikor elköszöntél, reménnyel vált el tőled, hogy hamarosan találkoztok. Amikor megölelted, a Székelyföld szorított magához, s olyan fájdalmas, nyugtató volt ez az ölelés, mint amikor magába fogad az ősi rög. Csak egy nyíltszívű ember ölel így, mint Menyhárt Béla.

Még egy összegező gondolat néhai Simén Domokos lelkész szavaival: „Ha valaki tudja azt, hogy mit jelent úton lenni, utasnak lenni, akkor a székely bizonnyal tudta azt. Vándormadár rajként indult Óperenciás tengeren túlra, a Kárpátok üveghegyén innen és túlra foszlányos vagy sűrű rajban kivándorló csoportja a szabadabb élet, a jobb sors felé. A mai élet demográfiai robbanásának messze esett szilánkjai, mi is tudjuk azt, hogy mit jelent úton lenni, otthonról eltávozni. Annyit jelent, mint egy kicsit meghalni. Megsüketül bennünk a szülőfalu harangja, puszta kaszálóvá válik az otthoni temető; merevvé bénul a rokoni, a régi, baráti kézfogás; megritkul a baráti mosoly. Meggyérül a mosolygó, muskátlis ablak a szülőfaluban és megszaporodik a beszegezett ajtójú-ablakú, morózus, gazdáját vesztett ház. Nagyothallóvá válik a szülőföld, az anyanyelv, megroskad a látóhatárt záró, udvarunkról az égnek rugaszkodó, az otthon bölcsőjét jelképező hegy.”

Néhai Testvérünk kitárta a szívét és arra törekszünk, hogy megfogadjuk tanácsát. Kérjük a gondviselő Istent, hogy adjon neki csendes nyugodalmat, lelkének üdvösséget atyai kebelén, nekünk pedig vigasztalást szent akaratából. Isten legyen vele, Isten maradjon mivelünk. Ámen.

Debrecen, 2014. április 10.