„/…/ az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké.” 73. Zsoltár 26.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Az örökség kifejezés hallatán kétféle érzés ébred bennünk. Az egyik kellemes, hiszen azt a vagyont feszegeti, ami hamarosan tulajdonunkká válik, vagy amit sok gonddal ugyan, de már megszereztünk. A másik egy kellemetlen érzést kölcsönöz, hiszen régóta vágyott örökségünkhöz nem sikerült hozzájutnunk, ami sok keserűséggel tölthet el valakit, amikor pl. eszébe juttatják a kudarcot.
Én most csalódást okozok, mert egy harmadik örökségről beszélek. A földi örökség elosztásáról, illetve az azzal járó sok huzavonával körül vett törvénykezésekről sokat lehet manapság is hallani. Azon örökség viszont, melyet én hangsúlyozok, mindannyiunk osztályrésze lehet a megszokott erőfeszítések nélkül. Erről szól a szentlecke: az én örökségem te vagy, óh Isten, mindörökké.
Mielőtt elmélyülnénk az alapgondolat érzésvilágában, fontos tisztáznunk egy kérdést: ki is az örökös? Ki az közülünk, aki átvehet egy örökséget? A zsidótörvény az elsőszülött fiút nevezi örökösnek, de arra is volt példa, hogy valaki nem elsőszülöttként, azaz jogtalanul jutott hozzá az örökséghez. (Lásd: Jákob örökségi csalása!). Mindez a világi örökség szempontjait tükrözi, mellyel kapcsolatosan elmondható, hogy az örökség a vér szerinti leszármazottakat, illetve azok utódait illeti.
Van egy másik örökség is, melyről szól a szentlecke. Ez másfajta származást igényel. Ennek helyénvaló és egyben szép fogalmazását Pál apostolnál találjuk, aki hangsúlyozza, hogy azok számítanak az emberek közül Isten örököseinek, akik Jézus követőinek bizonyulnak (Róma 8, 17). Eszerint, származásunkat illetően Isten fiaivá leszünk, aminek köszönhetően egyenlő örökös részestársaivá válunk Jézusnak. Ezt hitben érthetjük meg, hiszen éppen ez a hit erősít meg abban, hogy Isten gyermekeiként és egymás testvéreiként léphetünk Isten örökébe (Gal 4, 7).
Miután meghatároztuk az örökös kilétét, szemügyre vehetjük az örökséget. Feltevődik a kérdés, hogy az atyai, vagyis evilági örökség mulandó voltával szemben mi az örökkévalónak számító juss, amihez teljes nyugalommal ragaszkodhatunk Isten gyermekeiként? E kérdés megválaszolásában szem előtt tartjuk a szentlecke gondolatát. Elégedett hangú üzenet árad belőle, amikor újraismételjük, hogy legszebb örökségünk Isten marad minden körülmények között és mindörökké.
Sokan valószínűnek tartják, hogy a furcsa megvilágítások közé tartozik a mostani értelmezésem is, viszont határozottan állítom, hogy meglátásom hozzáigazodik a valósághoz. Nincs, és nem lehet semmi bizonyos és biztonságos a nap alatt, az életünkben, azok sorában, melyeket anyagi értelmezésekkel körül írhatunk. Nem állandó a sok gonddal és költséggel épített erődítmény sem. Minden az enyészeté lesz egyszer. Ezzel ellentétben az Istentől kapott örökség elvisel minden viszontagságot. Egyetlen igazolás erre: Gyakran találkozunk emberekkel, akik megváltoztatták nevüket, vagy eltitkolták származásukat. Mindez lehetségesnek tűnik, hiszen a lakóhely megváltoztatásával olyan környezetbe kerülnek ezek az emberek, ahol soha meg sem kérdik tőlük, hogy miféle szél fújta erre őket!?
Ám másként van azokkal, akik Isten gyermekeinek hiszik és mondják magukat. Ezek nem tagadják soha isteni származásukat, sőt, ha egy mód van rá, akkor azzal dicsekednek, hogy ők Jézus követői, ennek következtében pedig Isten fiai, tehát Isten örökösei is.
Megállapítom, hogy ígéret szerint örökségül kaphatjuk, pl. a földet. Ilyenekről hallhatunk az Ószövetségben (2 Móz 34, 9). Ilyen ígéretnek fogható fel a mi létünk Erdélyben. Az más kérdés, hogy hazátlannak neveznek, vagy annak is tartanak, de tény és való, hogy ott van a hazánk, ahol születtünk, nevelkedtünk, sírtunk és nevettünk, ahová vérségi és érzésbeli szálak kötnek. Igen ám, de az ilyen, – akár ígéret szerint is megkapott földet -, vagy örökségnek nevezhető hazát, szülőföldet, elvehetik tőlünk. A gonosz szőlőművesek példázatában Jézus kihangsúlyozta ezt a gondolatot. A munkások nem kegyelmeztek még az örökösnek sem, sőt arra gondoltak, hogy amennyiben megölik, akkor hozzájutnak ahhoz a szőlőshöz, ami soha nem lehetne az övék. A példázat utolsó kitétele arra vonatkozik, hogy büntetés vár a gonosz szolgákra tettük miatt, de ennek ellenére a megtörténtek visszafordíthatatlanok.
Így történhet a mi örökség szerinti szülőföldünkkel is. Isten őrizzen, de az emberi gonoszság, meggyilkolhat még azelőtt, hogy utódokat hozhatnánk a világra. Ezzel tulajdonképpen az élet megszokott rendjébe is beleszól a gonoszság. A fájdalom, amit meggyilkolásunkkal okoznak sokkal mélyebb annál, mint ami átérezhető, pl. egy idős ember halála alkalmával. A gyermek halála fájdalmasabb a szülő számára, mint fordítva. Ebben az esetben a helyzet szintén visszafordíthatatlan. Az örökség előbb-utóbb idegen kézre kerül.
Végül, bármennyire biztosnak ítélhető is az ígéret, mely örökségképpen helyez kilátásba egy földet, egy hazát, annak megszerzése és megtartása, – éppen az emberi gonoszság miatt -, bizonytalan. A fenti meglátás – véleményem szerint – még közelebb visz az alapgondolat helyes értelmezéséhez. Minden körülöttünk levő bizonyítja –mulandó és bizonytalan voltának köszönhetően -, hogy csakis Isten jelenti egyedüli, biztos örökségünket.
A fenti megállapításommal átléptük a bűvös körnek tekinthető határt. Olyan dimenzióba érkeztünk, melyben csak azok vannak jelen, akik maguk mögött tudták hagyni a földi örökség minden gondját, és Isten akaratán csüngve, teljes reménységgel kapaszkodnak az utolsó, de sokszor elsőnek számító segítségbe, a hitbe. Ez számít a legnagyobb örökségnek, amit Istentől megkaphatunk. Ez egy ígéret, mint amikor pl. egy szülőföldet helyez kilátásba Isten. Ugyanakkor mégis más, mert vitathatatlan. Az Istenbe vetett hit, bizalom reménykedőkké, és mélyen feledőkké is tesz. Számunkra ebben az állapotban nem a továbbélés mindennapi gondjainak megoldása jelenti a fő feladatot, hanem arra összpontosítunk, hogy mielőbb osztályrészünkké váljon az isteni örökség. Ettől fogva tehát nem azon kesergünk, hogy milyen gyakran megaláztak embertársaink, hanem az tölt el boldogsággal, hogy ezekben a körülményekben megmaradtunk alázatosoknak. Nem az bosszant többé, hogy elvették tőlünk jogos örökségeinket, és az atyáinktól hátrahagyott földön bitorlók dúskálnak, hanem az boldogít, hogy „szegényként” is „gazdag” maradhattunk Istenben. Ezek után már többé nem az keserít, hogy minden földi javunk odaveszett, – melyek lassan idegen kézre jutnak -, vagy mindenünket odahagytuk, hanem számunkra mindennél fontosabb Jézus követése. Az ígéret hozzánk is szól: Amit elveszítettünk Jézus követése miatt, többszörösét kapjuk az ígéret szerint. Sőt, úgy gondolom, hogy nem kell szégyenkeznie egyetlen unitárius embernek sem a miatt, ha az elmondottakhoz még hozzáteszi: Jézus követéséért az örökéletet is megszerzi magának. Ezt pedig egyedül Istentől kaphatjuk, aki a mi örökségünk, mindörökké.
Végül azzal a zárom beszédemet, mellyel megkezdtem: Az én örökségem te vagy, óh Isten, mindörökké. Meggyőződéssel vallom, mint emberek gyermeke, mint testvér a vérségben, földi örökség várandósa is, hogy nem magyarázom, vagy bírálom a hazai öröklési törvényeket. Nem tisztem eldöntenem, hogy mennyire állnak, vagy buknak el azok. Isten bocsásson meg nekem, ha rosszat szólnék, de kijelentem, hogy a földi örökség számomra nem sokat jelent. Először azért, mert az örökség csak akkor veszi kezdetét, ha már nem élnek a szülők. A harmadrész birtoklása érdekében hat hónapon belül intézkednem kellene. Még a padmoly be sem lenne omolva, amikorra hozzá kellene fognunk széttépni a szüleink által megszerzett vagyont, az örökséget. A földi kötelékek közül ma is élő szüleim a legnagyobb örökségem, amikor szólnak hozzám, amikor éreztetik, hogy mennyire szeretnek engem és családomat. Amennyiben e szavak és szeretet közé egy sírhant domborul, akkor már jobb ennél az emlék, ami megmaradt bennem. Egy szép emlékben, egy jó szülőtől kapott örökség a szeretet, képes elkísérni a földi úton. Ezt fontos, mert ez az örökkévalóság részét képezi!
Mi lesz akkor, ha földi kapcsolataink közé halál ékelődik? Könny és fájdalom tűzdeli tele akkor napjainkat, de tekintetünkön át Isten biztatása ragyog, aminek következtében ismételhetjük, szüntelen hangoztathatjuk: Az én örökségem te vagy, óh Isten, mindörökké. Ámen.
Pap Gy. László 