Őszihálaadás – 2013.


Újszerű hálaadás

– őszihálaadási beszéd –

„Ezután elimádkozták a hálaadó zsoltárt, és kimentek az Olajfák-hegyére.”     Mk 14,26

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Minden vasárnapi készülés fontos az életemben, s nem mondhatom, hogy ez hozzátartozik a vasárnapi hangulathoz. Nem, hiszen gondoljátok csak el, hogy soha nem vasárnap születnek ezek a beszédek, hanem a hétköznapok szaladásában, törődésében, gondjaiban. Éppen ezért beszédeim többsége nem az ünnepi érzésekről szól, hanem azokról, melyek bizonyos tekintetben, hatalmukban tartanak az ünnepek alatt is.

Lám, elérkeztünk a 2013-as esztendőnk őszihálaadási ünnepéhez, amikor régi, jó szokásunknak megfelelően, hitét gyakorló, unitárius emberként hálát adunk Istennek az elvett jókért. Múlt heti készülésem rendjén arra gondoltam, hogy túl szép, ugyanakkor megszokott lenne, ha gyönyörű, hálaadási gondolatokkal állnék elő, de ugyanakkor ennek ellenére sem sikerülne megérintenem egyetlen lelki húrt sem, amire mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy megtalálja lelke ünnepi üzenetét, s ennek kapcsán nyugalmát.

Nem kellett sokáig keresgélnem a Biblia hálaadásra indító versei között, hogy rátaláljak a mai alapgondolatra. Egyből megragadta figyelmemet egy különös tény. Eddigi lelkészi pályafutásom alatt soha nem gondolkodtam el a mai szentleckénk üzenetén. Nyomban olyan magyarázatát adtam ennek, hogy nem a figyelmetlenségemnek tudható, hanem annak a körülménynek, amelyben benne volt akkor Jézus, illetve azoknak az eseményeknek, melyek végérvényesen meghatározták a vele kapcsolatos történéseket. Közelebbről, tehát, amikor valahányszor olvastam a mai bibliai verset, nem arra fektettem hangsúlyt, hogy Jézus, mielőtt kiment volna az Olajfák hegyére, elmondta, vagy, ha úgy tetszik, felolvasta a 115.-118. Zsoltárt, hanem máris azoknak a történeteknek mentem elébe, melyek aztán be is következtek a megjelölt helyen.

Kedves ünneplő Testvéreim! Arra a következtetésre jutottam, hogy jól tesszük, ha jelen alkalommal – lélekben – áthelyezzük magunkat egy másik dimenzióba, s ott képzeljük magunkat Jézus és a tanítványok társaságában. Sőt, éppen abban az összefüggésben, amikor a nevezett Zsoltárok Könyvéből olvassák az általam is megjelölt fejezeteket. Nem kell senkinek sem megijednie, hiszen legkisebbik gondom is nagyobb annál, hogy háromfejezetnyi olvasmánnyal, tanítással, ismételten zsúfoljam ünnepre készült gondolataitokat. Néhány fontos vonás bőven elegendő ahhoz, hogy ráébredjünk,  évi hálaadásunk szükségességére. Azt mondom, hogy Jézussal és a tanítványokkal, de a Zsoltárosnak köszönhetően, fogalmazzuk meg Isten felé mai hálaadásunkat! Gondoltátok valaha Testvéreim, hogy milyen egyszerű a zsoltáros hálaadása, és ugyanakkor a miénk is? Nem! Azt mondjuk, tehát először, hogy:

1). Az Úr gondol velünkŐ adja ránk áldását! (Zsolt 115, 12). Nyomban feltevődik a kérdés, hogy miben látott napvilágot ez az áldás? Például abban, hogy:

a). Szeretet töltött el, amikor Isten meghallotta könyörgő kiáltásunkat. (Zsolt 116, 1) Fontos belátnunk, hogy bizony számtalan olyan alkalom volt – csupán ebben az esztendőben is, amikor kétségbeesetten elkiáltottuk magunkat, hogy végre segítsen rajtunk valaki, de főként Isten. Komolynak számító bajaink közül csak hármat említek a zsoltáros segítségével. Ahogyan ő fogalmaz:

b). Megmentette lelkemet a haláltól, szemem a könnyektől, lábam a botlástól. (Zsolt 116, 8). Kell-e e háromnál fontosabbat kiemelnem mai ünnepünk alkalmával? Van-e nagyobb szükség, minthogy megmentette Isten a lelkünket, megvigasztalt és visszaállította egészségünket? Mindezek szerintem megérnek egy őszinte hálaadást!

2). Nézzük röviden, hogy mivel viszonozhatjuk Istennek azt a sok jót, amit tett velünk? Soha nem is mertem volna arra gondolni, hogy semmi mást nem kell tennünk, csupán, hogy

a). Vegyük az üdvösség kelyhét, és hívjuk segítségül az Úr nevét. (Zsolt 116, 13). Vagyis hogy mutassuk őszinte hálaadásunk jelét, nem kell semmi mást tennünk, mint, amit tettünk azokban az imádságokban, melyekben tisztelettel és bizalommal kerestük Istent és reménykedve számítottunk segítségében.

b). De van itt még valami! Azt is hangsúlyozza a zsoltáros, hogy ő nem hal meg és így hirdeti Isten tetteit. (Zsolt 118, 17). Az bizonyos, hogy eddig a pillanatig mi sem haltunk meg – Istennek hála –, s ezért nem lehet szebb ünneplésünk, minthogy dicsekedjünk azokkal a jótéteményekkel, melyeket tett velünk Isten.

Végül, de nem utolsó sorban, mondjuk a zsoltárossal őszihálaadásunk ünnepén, hogy Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart. (Zsolt 118, 29) Ámen.

A hála gyümölcse

– úrvacsorai ágenda őszihálaadásra –

A hála gyümölcsét teremtem meg ajkán.” Ézs 57,19.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Gyönyörű gondolatokat találtam Ézsaiás próféta Könyvének említett részében. Sőt, még azt is állítom, hogy bizonyos mértékben egybecsengnek a mondatok a szószéki beszédben elhangzottakkal. Ahhoz azonban, hogy felkészülhessünk mai úrvacsora vételünkre, feltétlenül szükséges együtt haladnunk a próféta gondolkodásával. Ehhez nem kell nagy erőfeszítés, mert hamarosan magunkra ismerünk a következő összefüggésekben.

1). Úgy gondoljuk, hogy időnként magunkra hagy Isten. Ez többféleképpen jelentkezik életünkben, és éppen ezért most nem időszerű, hogy keressük ennek magyarázatait. Gondoljunk csak azokra a pillanatokra, amikor szinte számon kértük Istent, hogy mindeddig miért nem hallgatta meg kéréseinket. Még abban az esetben sem, ha létszükségletről volt szó. Talán egyesek még azt is megkockáztatták, hogy olyannak minősítsék Istent, mint egy gyenge jellemű embert, aki éppen akkor van távol, amikor a legnagyobb szükség van rá.

a). Ézsaiás próféta ezt úgy fogalmazta meg, hogy Isten elrejtette arcát népe elől. Nyugodjunk bele, hogy ezt igencsak megérdemelte a próféta korában élt ember. De vajon nem kell-e időnként nekünk is ráébrednünk arra, hogy mi sem állunk mindig a gondoskodás magaslatán? Jutott-e eszünkbe, hogy sokan keresik „arcunkat”, gondjuk, szükségük idején, s nekünk, talán legkisebbik gondunk is nagyobb annál, hogy velük törődjünk. Vagyis, hogy megmutassuk végre elrejtett arcunkat.

b). Nemcsak arról szól a próféta története, hogy Isten elrejtőzött egy időre, hanem le is sújtott szeretett népére. Ez a gondolat sincs messze tőlünk, hiszen unitáriusokként, ha Isten örökös gondviselő szeretetében hiszünk is, ennek ellenére sokunkban megfogalmazódik a kétség, hogy vajon ebben és ebben az esetben nem Isten büntetésével kell-e szembenéznünk? Én most nem kezdek vallásos fejtegetésbe, vagy éppen bizonygatásba, de azt mindenképpen hangsúlyozom, – éppen őszihálaadásunk napján, úrvacsorára történő előkészületünk alkalmával, hogy amennyiben megsértettük Isten törvényeit, vagyis vétkeztünk ellene, vagy akár embertársaink ellen, akkor számíthatunk ennek következményeire.

2). Semmi okunk a túlzott aggodalomra, annál is inkább, mert a jelen alkalom bátorít, hogy bizalommal kezeljük a velünk történteket, és továbbra is vessük Istenbe reménységünket. Isten szerető, édes Atya, és tudja rólunk, hogy lázadókként járunk a magunkválasztott úton. Sokkal könnyebben meglágyul Isten szíve, mint a miénk, s bárhogyan is viseljük magunkat, látható jeleit adja szeretetének.

a). Ez történt az említett korban is, hiszen maga Isten mesélte, hogy meggyógyította népét. Na, és téged, minket, otthon levő szeretteinket? Hányunknak visszaadta szinte teljes mértékben elveszett reményét! Milyen sokan elveszítették az utolsó kapcsot is mellyel, még odaköthették volna magukat az élethez. Ennek ellenére Isten úgy döntött, hogy életet ad nekik. Nem maga miatt, nem az elkövetkezhető hála érdekében, hanem gyermekeiért. Érted, értem, mindenkiért.

b). Tényként említem, hogy egyetlen történelmi kor embere életéből sem hiányzott a szomorúság, a gyász. A legboldogabb ember életében is bekövetkezhet egyszer a pillanat, amikor már nem bírja tovább, és szabadjára engedi könnyeit.

Számtalanszor megtörtént velünk is, hogy ideig visszatartottuk panasz, bánatkönnyeinket, de aztán egyszer csak eltört a mécses. Nem volt semmi, ami visszatarthatta volna továbbra is a könnyeket. S mégis. Egyedül Isten megtehette, aki mindenkor elküldi az ő vigasztalását.

c). Kedves ünneplő Testvéreim! Nagy csodát cselekedett velünk ismét Isten. Lássuk be, hogy a fentiek mellett megadta minden unitárius ember számára, hogy, amennyiben megszületett benne a belátás, akkor elsétáljon a templomba, egy esztendőben legalább egyszer, őszi hálaadás napján, s megnyissa száját, hogy hallhatóvá váljon az ima, hogy bizonyságot tegyen, s hallja az egész világ, hogy Isten megteremte ajkunkon a hála gyümölcsét. Legyen, hát gyógyír, vigasztalás, őszinte hálaadás az elfogyasztott kenyér és bor. Ámen.