„Hát nem ez-e a böjt, amit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek?” Ézsaiás 58, 6.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! A mai és következő alkalomra kiválasztott alapgondolat, négy fontos tanítást foglal magába, melyek közül kettő egységbe fogható. Nyissuk meg a gonoszság bilincseit; bocsássuk szabadon az elnyomottakat; és oldjuk, illetve tépjük szét az iga kötelékeit.
Mielőtt az egyes tanítás részleteibe bocsátkoznék, meghatározom az iga fogalmát. A fogság és szabadság állapotának figyelemben tartásakor különbséget kell tennünk abban, hogy az iga, bizonyos mértékig fogságot jelent, pedig nem erről van szó. Az iga mindenek előtt teherhordozást jelent. Sőt azt is ki kell hangsúlyoznom, hogy az iga, vagy járom az igavonó állatoknak, szarvasmarháknak készült, ami a teherhordás idejére jelenti a fogságot. Bár a keleti ember gondolatvilágában és gyakorlatában megtaláljuk az igavonó állat mellett, helyett a nőket is, semmiképpen nem tudunk egyet érteni ezzel, mert számunkra elképzelhetetlen azonos járomban az állat és az ember. Éppen ezért, a későbbiek során az iga állatias megfogalmazását a járommal helyettesítem, az ember igájának szemléltetésére pedig a teher, vagy a kereszt kifejezéseket alkalmazom. Jézus is arra biztat: Ha valaki utána akar menni, akkor annak fel kell vennie saját keresztjét, és úgy kell követnie őt (Mt 16, 24-26).
Seneca mondja: „Kevés embert vernek bilincsbe; sokan bilincselik meg önmagukat.” Találkozunk olyan esetekkel, amikor nemcsak a szabadságvesztésnek, vagy népek leigázási formájának adunk hangot az iga kifejezéssel, hanem pl. a gonoszság bilincsét is ilyen igának minősítjük. Az Ézsaiási idézet első része arra enged következtetni, hogy a Törvény által előírt és gyakorolt böjt megtartása körül kívánnivalók tapasztalhatók. Más szóval, bár a böjt külső, látható jelei mutatkoznak bizonyos mértékig, mégis tapasztalható, hogy a gonoszság jelen van a böjtölők életében. Érdekes a kép, ami előhívható a tanítás nyomán. A gonoszság úgy van jelen az emberek életében, mint ahogy az állatot maradásra, igavonásra kényszeríti a járom. A megfelelő kifejezést használva, a gonoszságot fogva tartja a bilincs, mintegy érzékeltetve, hogy biztonságos maradjon a gonoszság jelenléte, éppen a gúzsba kötés által. A felhívás azért született meg, hogy megnyíljon a gonoszság bilincse. Miért? A válasz egyszerű. Amikor a járomból a gazda kihúzza igavonó állatát fogva tartó járomszeget, az állat tapasztalva a szabadulás lehetőségét, rögtön kilép belőle. A próféta valószínűnek tartja, hogy a gonoszság is úgy fog viselkedni, mint az igavonó állat: távozik, amint megérzi a szabadság lehetőségét.
Az Ószövetségben találunk egy jelképes cselekedetet, melyben Jeremiás próféta jármot készített, melybe beledugta fejét, kötelekkel pedig magához erősítette azt. Ezzel a cselekedetével a babiloni fogságra hívta fel népe figyelmét, aki mostani állapotához hasonlóan járomba, leigázó járomba hajtja majd fejét. Attól a perctől kezdve vége lesz az érezhető szabadságnak, amikor nemcsak a rájuk kényszerített terheket kell elhordozniuk, hanem a rabság keserű ízével együtt kell élniük (Jer 27. Rész). A rabiga nyakra szorulásától kezdve lép fel a szabadulás igénye. A próféta ettől a keserves érzéstől akarta megszabadítani népét. Közismert tény, hogy az egészséget a betegségben, a szabadságot a fogságban értékeljük.
Az előző gondolat – éppen az igába kerülés miatt – néhány hasonlatot juttatott eszembe. Pl. az iga bizonyos mértékben összeköttetést is jelent, valamint szolgálatot, és harmadsorban nyomorgatást, börtönt, fogságot az egyén, a közösség, vagy akár egy népcsoport, vagy nép életében.
Jeleztem, hogy bizonyos hasonlatokban az iga összeköttetést jelent. A fogalom kommunista értelmezésében inkább a rokoni kapcsolatokat jelöli, melyek rendjén egyik-másik vezetői beosztást ugyanazon rokonsághoz tartozó egyénnek jelölték és adták át, attól függetlenül, hogy volt hozzáértő tapasztalata, tudása az illetőnek, vagy sem. Az igában felfedezhető összeköttetés mást jelent. Az ember korabeli és sajnos mai nap is gyakorolt igavonó állattal történő földművelésében látható cselekmény a következőt ábrázolja: Két szarvasmarhát fog a járomba, melyek nemre és termetre is különbözőek lehetnek. Az egyik testesebb, a másik gyengébb. Ilyen esetben nem képesek arányosan vonszolni a terhet. Van példa arra is, amikor az egyik szarvasmarha elől, a másik éppen emiatt hátul jár a járomban. Ilyenkor sem oszlik meg egyenlően a teherhordás. Többnyire – a szarvasmarhák, vagy más igavonó állatok esetében – a hátsó állat viszi a teher nagyobbik részét.
Amennyiben ezt a képet átvitt értelemben magunkra alkalmazzuk, a fenti megállapítások ránk nézve is érvényeseknek mondhatók. Amiként termetünket tekintve nem vagyunk egyformák, ugyanúgy tehervállalásunk sem azonos. Vannak, akik elől járnak, mások pedig örökösen kullognak a terhek hordozásában. Az egymásra utaltság, vagyis egy igába történt kényszerülés semmit sem változtat a dolgok tényszerű állásán. Részben nem azért, mert általában „azt a lovat ütik, amelyik amúgy is húz” elve emberi közösségeinkben is érvényesül. Egyetlen helyzetben azonban megváltozik a teherviselés. Sorainkban soha nem lehet arra számítani, hogy előrehaladva, vagy a sor végén maradva könnyebbíthetünk, vagy nehezíthetünk terheinken. Ez az, ami kiemel az állati sorból. Kötelességünk megérzése erősebbé válik, mint a teher alóli menekvés igénye.
„A legfontosabb szerep a szeretetnek jusson, mely a tökéletesség köteléke (Kol 3, 14). Mennyire tévednek azok a meggondolatlan újítók, akik egyedül az igazságosságot, mégpedig a kölcsönös igazságosságot követelik, a szeretetet pedig gőgösen elvetik! Igaz, a szeretet nem pótolhatja a köteles és jogtalanul megtagadott igazságtalanságot. Ámde, ha az ember mindent megkap, ami az igazság szerint megilleti, még mindig tág tere nyílik a szeretetnek. Még a leghívebben kiszolgáltatott igazságosság is legföljebb a szociális harcok okait szüntetheti meg, a szíveket egyesíteni a lelkeket kapcsolni sohasem tudja.” (IX. Pius pápa Quadragessmo Anno (1931) körleveléből)
Van még valami! Pál apostol arra buzdította a korinthusi gyülekezetet, hogy ne vállaljanak felemás igát hitetlenekkel (2 Kor 6, 14). Természetesen az apostol ismerte az igavonó állatok fentebb említett tehervonáshoz történő oktalan viszonyulását. Éppen ezért tette az említett javaslatot, hisz tudta, hogy egy „igában” csakis azonos hitű és viszonyulású emberek elképzelhetők. Ez azonban ma nagy kérdésnek számít. Beszéljünk csak a hit világában! Szóljunk egy kis egyházközségről, a miénkről. Azonos igába tartozóknak mondjuk magunkat, és amennyiben jobban odafigyelünk, akkor itt is megállapítható, hogy, hitben és lelkületben különbözünk egymástól. Ezért különböző teherviselésünk is. Lehetőségeink is korlátozottak, mert nem választhatjuk meg magunknak „igás társainkat”, és nem a mi feladatunk megállapítani közösségi életünk összetevőit sem. Korlátozottak a lehetőségek is, melyekkel figyelmeztethetjük egymást, hogy közös ügyünk, közös igájában egyformán kell erőfeszítéseket tennünk.
„Egymásnak terhét hordjuk – mondja az Írás,
És hogy a hívő megszentel hitetlent.
Az elbukottért sírt szívbéli sírás
Az Úrral annak új kötést teremt.
Miként meg nem szült magzat anyja vérét
És szívja szent tejét az újszülött:
Egymásból oltjuk szívünk szomjú mélyét,
Egymásból szívunk új vért, új velőt.
Idegen jószág hüvelye csak éltünk:
Egymás tornyában szegletkő vagyunk.
Szórvány kincsünket – máséból fecsérlünk,
Másnak világlunk, fölgyújtván magunk.
Jákóblétrák, ha élünk igazul,
Min mások hágnak föl a messze mennyig;
Pokolkapuk, ha dőzsölünk gazul:
Mi – másban mindenek, magukban semmik:
Mert nem vagyunk magunké – mond az Úr!” (Berde Mária)
Nem marad más hátra, hogy magunkra figyeljünk, megtegyük a tőlünk telhetőt, és reménykedjünk a velünk egy igában levő, és terheket hordozó embertársunk hasonló vélekedésében és cselekvésében. Ámen.
Pap Gy. László 