Mulandóság
– óévi beszéd –
„Egyik nemzetség elmegy és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad.” Préd 1,4.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Lassan elérkeztünk a 2008. esztendő utolsó vasárnapjához, amikor régi szokásunk szerint nem csak elbúcsúztatjuk a múlt évet, hanem a viszontlátás reményében fogalmazzuk meg a jövő esztendőben esedékes találkozásunkkal kapcsolatos imánkat.
Cezáriustól olvashatjuk a következőket: „Kétféle az emberi élet vége: vagy fölszáll az égbe, vagy lezuhan a pokolba. Ameddig élünk, e kettő közé vagyunk beékelve. Fölöttünk örökkévalóság, alattunk örökkévalóság, körülöttünk nincs más, mint mulandóság. Most nézzen mindenki utána, ki melyiket akarja, melyiket választja.” Bizonyára mindenki tapasztalta élete folyamán, hogy mennyire meghatározzák életünket a mindenben és mindenütt jelenlevő ellentétek. Ezek azonban nem minden esetben okoznak nehézséget számunkra, mert előfordulhat, hogy éppen kedvező állapotok megteremtőivé válnak.
Amiként az ellentétes pólusok vonzzák egymást – a fizika törvénye szerint, vagy akár ellentétekből örök időre szóló kapcsolatok is megszülethetnek, arra gondoltam, hogy óesztendei beszédemben ellentétpárokkal mutassam be életünk néhány fontosnak mondható részletét. Ennek köszönhetően választottam mára a mulandóság problematikáját. Isten segítségével, újév első vasárnapján ajövendő kérdéskörét boncolgatom.
A Prédikátor Könyvéből választott szentlecke már önmagában is egy ellentétet hordoz, amikor egyik oldalon említi, hogy természetes módon nemzedékek váltják fel egymást. Elmúlásra utal megjegyzésével és ellensúlyozza a következő megfogalmazást, amikor állítja, hogy a föld mindörökké megmarad.
1). Ahhoz, hogy meghatározzuk a mulandóságot, legjobb példa saját életünk. Amennyiben hozzá igazítjuk gondolatainkat a Példabeszédek írójának meglátásához, akkor saját nemzedékünkről, vagy egy nemzedék életéről beszélhetünk. Megállapítjuk, tehát, hogy mulandó az életünk, melynek fizikai megtapasztalása nap, mint nap nyilvánvaló. Naponként vannak temetések, nincs olyan pillanat, melyben valaki ne keseregne, elvesztett szeretteiért.
Ezt az állapotot szemléltetik azok a bibliai helyek is, melyekben minden az emberi élet elmúlása mellett bizonyít. Amennyiben általánosságban tárgyalunk életünk elmúlásáról, akkor a zsoltáros régies, de való meglátására kell figyelnünk, aki hangsúlyozza, hogy zsellérek, jövevényekvagyunk ebben az életben (39,13.). Pál apostol pedig azokat az egykori városokat juttatja eszünkbe, – amikor azt mondja, hogy nincsen itt maradandó városunk (Zsid 13,14.) -, melyek egykor virágzó életet éltek, mára azonban az enyészet sorsára jutottak, vagy jövendő régészeti kutatások színhelyévé alakítják.
Életünk alkotó részévé válik a munka. Sőt, tudunk olyan emberekről, akiknek éppen a munka teljesíti ki életét. Ma, óév utolsó vasárnapján, de bizony más alkalommal is felvetődik a kérdés, hogy vajon az ilyen szorgalmas ember munkájának a gyümölcse is kárba vész? Itt is nyilvánvalóak saját környezetünk példái, de ugyanilyen hangsúlyosak maradnak a Bibliában fellelhetők is. Lukács evangéliuma keményen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy „bolond, az éjszaka számon kérik lelkedet, és amiket szereztél kiéi lesznek?” (12,20.).
A zsoltáros vallomása egyszerűen megkérdőjelezi azt az emberi életet, mely nem ismer semmilyen más felüdülést a szükséges éjszakai pihenésen kívül. Olyan, mint az árnyék az ember élete, amikor úgy jár, mint egy árnyék (39. Zsolt 7.). Ezzel csak azt akarja érzékeltetni velünk az író, hogy napsütés alkalmával árnyékként jelenünk meg ebben az életben, de amikor felhő mögé bújik a Nap, eltűnik az árnyékunk, és többé nem bukkanunk elő.
Világunk, életünk mulandósága mellett bizonyít a múló idő is. A magam részéről elmondhatom, hogy nem szeretek karórát viselni, melyről azt tartom, hogy többet figyelmeztet az idő múlására, mint amekkora szükségem van a pontos idő megismerésére. Ezzel azonban egyáltalán nem gátolom az idő múlását, sőt ezt a gondot még az sem oldaná meg, ha a világ összes órája azonos időben elromolna.
Nem, mert Isten úgy alkotta meg életünket, hogy az idő korlátjai állandóan szorítsanak. Ahogy korosodunk, úgy emésztjük meg esztendeinket – mondja a zsoltáros (39,5.). De nemcsak életünk esztendeinek lassú – folyamatos lepergéséről beszélhetünk, hanem annak egyfajta siettetéséről is. Abban az esetben, ha életünket szorongások, keserűségek dúsítják, hőn szeretnénk, ha mielőbb megszabadulnánk ezektől a kínzó körülményektől. Várjuk, tehát, hogy megszabaduljunk a bántásoktól, de végeredményben ennek csak akkor lesz vége, ha véget ért életünk is (Ézs 60, 20.).
Kedves Testvéreim! Életünkkel egy-egy helyet foglalunk el abban a nemzetségben, amelyben megláttuk a napvilágot. Esztendők peregtek le életünk homokóráján. Kitől több, kitől kevesebb. „Mennyi minden van mögöttünk. Munka és vesződség, világháborúk és perpatvarok, felejthetetlen boldog pillanatok és elfelejtett veszedelmek.” (Ismeretlen). Most, amikor önként elbúcsúzunk a múlt évtől, elmúlt életünktől, még „ha szándékosan el is akarunk tőle szakadni, még ha kudarcok sorozata is, a múlt, amihez a lelket az emlékek kötőereje fűzi, mindannyiunkkal bőkezű – gazdag, teljes, és a maga módján pótolhatatlan.” /Thomas Moore: A lélek rejtelmei: 28. Old./.
Amikor kissé fájdalmasan, de tudomásul vesszük, hogy ismét öregedtünk egy évet, újra közelebb kerülünk az elmúláshoz, nem árt, ha ezekbe a gondolatokba belevisszük jövőre szóló reményeinket is: „Nem érdekes dolog az, hogy az ember biztosítja házát a tűz ellen, vagyonát betörés ellen, termését jég ellen, életét baleset ellen, csak éppen lelkének biztosításáról nem gondoskodik? Pedig ez mindennél fontosabb, mert elpusztul a ház, elvész a vagyon, elmúlik az élet, de a lélek örökké megmarad! És csak egy lelkünk van!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 440. Old. / Jó lenne, tehát, ha sikerülne bebiztosítanunk legalább saját lelkünket.
2). A fentiek után fogalmazzuk meg néhány szóban reménységbe ívelő gondolatainkat is, melyekről hisszük, hogy soha nem múlnak el. A Prédikátor ilyennek említi például a földet. Egyszerűen hinnünk kell, hogy a föld örökre megmarad egy olyan helynek, ahol a mindenkori nemzedékek megélhetik ajándékba kapott életüket. Ha bennünket érdemeseknek talált Isten arra, hogy megteremtsen, akkor bizonyára jövendő ígéretében részesülnek az utánunk következő nemzedékek is.
Pál apostollal hangsúlyozom, hogy megmarad mindörökre a hit, remény és a szeretet (1 Kor 13,13.). Ez egy olyan jó hír, mely évezredek múltjából is elér hozzánk és ugyanakkor semmit sem vesztett időszerűségéből. Mi sem igazolja jobban ezt, mint az, hogy Bion a dicsőséget esztendők anyjának nevezte. E gondolatot abból eredeztette, hogy bár rövid az élet, a jó hír megmarad századok múltával is. (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). „Aki szeretetben marad, az Istenben marad és az Isten is őbenne” – halljuk a jánosi levél megnyugtató üzenetét (1 Jn 4,16.). És bizony, ha minden más el is hagy, azt szeretnénk, hogy a szeretet bennünk és körülöttünk örökre megmaradjon. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha életünket a maga teljességével Istenre bízzuk. Egy biztonságos hely Isten. Ezt Mikes Kelemen a következőképpen fogalmazta meg: A minap olvastam, hogy egy adakozó embernek a következőket írták a koporsójára: „Mit elköltöttem, azt elvesztettem, amit bírtam, azt másnak hagytam, és amit másnak adtam, azt maradandó helyre eltettem” /Törökországi levelek /.
Szent Jeromos pedig így látta az igazi érték megmaradását: „Elment a gyermek: s nincs kit dédelgessen az anyai szív. Árva maradt a gyermek: elment az édesanya. Árva maradt az édesanya, mert elment a gyermek. És mi kezünkben virággal, szívünkben imával, gyertyát gyújtva suttogjuk az élő hit szavait: „Hálát adunk Istennek, hogy a miénk voltál és hogy a miénk vagy, mert mindnyájan a jó Istennek élünk, és aki hazatér Hozzá, megmarad nekünk.”
Lám múló esztendőnk határkövéhez érkeztünk, de életünk reménycsillaga még mindig a jövendő felé néz. Búcsúzunk a múlttól, de olyan érzésekkel, hogy mindenképpen jelét adjuk jövőnkbe gyökerező reménységünknek. Ámen.
Pap Gy. László 