– adventi beszéd – 4.
A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Róm 5,5
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Advent negyedik vasárnapja van, ég az utolsó gyertya. Tagadhatatlan, hogy az elmúlt alkalmakkor is kerestük a továbblépés lehetőségeit. Ma, s a következő időszakban a szeretet lesz a központi téma, ami régi, sokszor emlegetett velejárója életünknek. Szebbnél-szebb megfogalmazásban hallottunk már róla, jobbnál-jobb megközelítésben tálalták már, ami a gyakorlatiasságot illeti. Mindennek ellenére azonban soha nem hallottunk eleget róla és nem is kerültünk olyan közel hozzá, hogy ne lenne még pótolni valónk.
A remény pedig nem csal meg. Nem sikerült utána néznem, hogy én is milyen formában, s hányszor beszéltem erről a létfontosságú adottságról, de hiszem, hogy a mostani megközelítés is egy új változat lesz a többi mellé. Úgy találtam helyénvalónak, hogy onnan induljak el, ami nem más, mint a reménység. Pál apostol szerint: a remény nem csal meg. Ellentmondásosnak tűnik első, vagy többszöri hallásra is az apostol kijelentése. Nem az első és úgy sem tudjuk egyértelműen elfogadni, hogy többféle gondolkodást, illetve érzést megengedhetünk magunknak emberrel, vagy Istennel kapcsolatosan. Tehát, hangsúlyozzuk, hogy nem csalt meg soha reménységünk. Amikor viszont mások eszével gondolkodunk, szinte meghökkenve állunk meg egy pillanatra, hiszen sok összefüggésben másról árulkodnak embertársaink keserű, panaszló szavai.
Két példát hozok ennek szemléltetésére. Az elsőben azt a panaszló szülőt kell figyelnünk, aki még attól sem riad vissza, hogy elpanaszolja környezetének szíve-lelke, élete legnagyobb bánatát: azt ugyanis, hogy sorozatosan, s szinte véglegesen megváltoztathatatlanul kellett csalódnia gyermekében, vagy gyermekeiben. Jó lenne hinnem, hogy nincs példa erre a jelenlevők között.
A másik példa egy általam ismeretlen ember mondása, miszerint: „Az öregek már keveset esznek és isznak, de a szeretet egy-egy faltjára még mindig éhesek. A gyöngédség egy kortyára még mindig szomjasak.” A fenti idézet megjegyzése tökéletesen igaz. Kétségbe vonhatatlanul éhesek és szomjasak az idős emberek a szeretetre, a megértésre, a gyöngédségre. De nyugodtan hozzátehetjük, hogy ezzel nem csak ők vannak így, hanem minden ember. Kicsitől nagyig. De melyik az a szeretet, amelyiket csak így jelöl meg az idézet, hogy a „szeretet egyik fajtája”? De melyik ez? – gondolkodtam beszédem írásakor. Azonnal végig szaladtam a számomra hiányzó szeretet valamennyi fajtáján, s rájöttem, hogy mindenki számára különböző lehet. S mert szokásom az általánosítás valamilyen értelmezhető, megjelölhető formája, csak azt mondhatom el, amit magammal kapcsolatosan megállapítottam. Még egyszer, tehát! Melyik szeretet-fajtára vagyok éhes, vagy szomjas? Melyik szeretetre vágyik bármelyikünk? Arra, amelyik hiányzik. Ebben nem vagyunk irigyek a másikra. Csak reménykedve vágyakozók, hogy egyszer valóság lesz életünkben is.
Még egyszer visszatérek az ellentétesnek látszó apostoli kijelentésre. Megcsal-e a remény? Megcsalhatja-e a bánatos szülőt a végső remény, aki pl. nemcsak nem érezhette soha a gyermeke részéről áradó szeretetet, hanem sajnos örökre elveszítve gyermekét többé nem is várhat annak szeretetére. Ami ezt a részt illeti, csakugyan nem támaszthat ilyen irányú reményt. De nem veszítheti el az emberekkel szemben táplált reményét, sőt egyáltalán nem veszítheti el Isten iránt ébresztgetett reményét, mert bármilyen keserű is legyen a pohár, az élete valakinek, Isten egy szempillantás alatt támaszthat reménysugarat a legsötétebb éjszakában is. Itt pedig nem a halál, hanem inkább az élet felé kell fordítanunk figyelmünket, annak ellenére, hogy az idős ember, vagy emberek szeretet-igényéről, éhségéről, vagy szomjúságáról beszélünk. Az élet pedig a betlehemi jászolbölcső felé mutat. Oda, ahonnan bármilyen elesett embernek származhat remény-beteljesülése. Előfordulhat, hogy a szomszédunk ő, vagy éppen a gyermekünk, de az is lehet, hogy éppen mi magunk vagyunk az.
Kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Amikor a mai napra, féltve tartogattam a kiválasztott szentleckét, akkor tudatosan, de inkább érzelemtől átfűtötten láttam a dolgokat. A múlt idejű fogalmazáson akadt meg a figyelmem. Érdekes, nem az eszemmel gondolkodtam tovább – mint, ahogy az szokás lenne, hanem a szívemmel. Talál a mai szentlecke az utolsó adventi vasárnapra, mert máris azt mondja az apostol, hogy kiáradt szívünkbe az Isten szeretete. Így igaz ez! Nem kellett soha várniuk, egyetlen korszak keresztényeinek sem karácsonyig, hogy kiteljesedjen bennünk Isten szeretete. Addig kellett várakozniuk csupán, amíg bebizonyosodott, hogy nem fölösleges az emberrel és Istennel szemben táplált reményük. Addig volt késő, hogy megtapasztalják a szeretetet, míg azt nem mondták, hogy végre teljesült a rég dédelgetett reményem.
Azt mondja az egyik teológus, akit már sokszor idéztem beszédeimben, hogy „Addig nemes ez a szeretet az ember szívében, amíg benne lobog ez az Isten után való vágy, hajlam és törekvés. Amint az kiveszett belőle, megáll a teremtményeknél. Mihelyt megáll, olyan lesz, mint az állóvíz, magába szívja a sarat, az agyagot, teljesen eliszaposodik…” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 467. Old.)
Megfogalmazódott bennem néhány kérdés, melyek lehetnek teljes mértékben személyesek, de úgy is fogadhatjátok, hogy rajtam kívül még elhangzanak néhány embertársam felé. Persze sosem baj az, ha magamról nyilatkozom, s ez által mind jobban megismertek, de nem szólhat erről mindenik beszéd. Minduntalan igyekszem elkerülni a személyeskedést, s még inkább, hogy megbántsak valakit, s így sokszor hangsúlyozom, hogy nem ilyen szándékkal írom beszédeimet, vagy irányítom gondolataimat, kérdéseimet. Az lenne most is a lényeg, ha magyarázatomban érthetővé válna az apostol meglátása, üzenete. Ha az általunk ismert emberek életpéldáján keresztül megértenénk végre, hogy milyen fontos szerepe volt és van állandóan a gyakorolt szeretetnek, meg kell értenünk, hogy mi, emberek, sokszor cserbenhagyjuk egymást, magunkra hagyjuk egymást akkor, amikor különben a legnagyobb szükséget látjuk. Olyan emberekben csalatkozunk, akikbe belehelyeztük – emberileg – minden reményünket. Isten, viszont nem ember és nem is tartozik azok közé, akiben valaha is oka lett volna bárkinek a csalatkozásra.
Visszatérek egyéni példámhoz. Bevallom nektek, hogy eddigi életem során sokszor sóvárogtam emberek után. Volt ez szülő, testvér, valamelyik rokon, barát, vagy éppen egy olyan ember, akinek köszönettel tartoztam. Nem kímélt engem sem az élet, s gyakran előfordult, hogy csalatkoztam olyan emberekben, akikről korábban nem feltételeztem volna. Az sem kizárt, hogy én is okozhattam hasonló kiábrándulást valakinek, éppen a felsoroltak közül. Egy azonban biztos. Senki nem helyettesíthette azt az emberek közül, akihez olyan pillanataimban fordultam, amikor úgy éreztem, hogy itt nem segít sem okoskodás, sem szakértelem, sem bölcsesség, sem pénz, sem semmilyen formája az emberi ügyeskedésnek. Ő volt Isten, akit bármikor és bárhol utolértem, ha úgy éreztem, hogy majdnem elhagy az utolsó reményem is. Az utolsó szálon kapaszkodtam belé, s mindent visszaadott, amit elvesztettnek véltem. Nem úgy adta vissza, mint a megbánt csere-bere folytán visszakapott gyermekkori játékot, nem úgy, mint véglegesen lemondott reménységet, hanem úgy, mint egy hiányzó láncszemet érzéseim sorában, hogy legyen folytatása a rá fordított, a felőlem áradó, egykor félbeszakadt, de folyamatosságra született szeretetemnek.
Kedves Testvéreim! Az összegezés maradt hátra. Még egyszer szeretettel figyelmeztetlek az apostol mai üzenetére, melyben komolyan felhívja a figyelmünket arra, hogy soha ne veszítsük el a reményt, mert felbukkanását követően kiteljesedik bennünk a szeretet. Forduljunk bátran a várakozás megmaradt időszaka felé, s fogadjuk meg azt a hat módot, ahogyan szeretetre bírhatjuk környezetünket, de azzal az elsődleges feladattal, hogy mi járunk példával az élen:
- Mutass őszinte érdeklődést mások iránt.
- Mosolyogj.
- Sose feledd el, hogy minden embernek az egész anyanyelvéből a saját neve hangzik a legédesebben és az a legfontosabb.
- Légy jó hallgató és ösztönözz másokat arra, hogy ők magukról beszéljenek.
- Beszélj olyan dolgokról, melyek a másikat érdeklik.
- Őszintén éreztesd a másikkal, hogy kettőtök közül ő a fontosabb. Ámen.
Pap Gy. László 