Megszületett a megváltó
Született néktek ma a Megtartó – Lk 2,11.
Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim!
Ma is sok tekintetben lenyűgöz a régi, születési történet. Részben azért, mert jól esik felnőttként hallanunk gyermekkorunk történeteit, másrészt viszont tapasztalt szívünk soha nem tiltakozik a gyermekies érzések túlcsordulása miatt. Tagadhatatlanul büszkék vagyunk ismételten arra, hogy gyermekkorunk óta ünnepeljünk Jézus születése napját, akinek felnőtt akarata volt, hogy mellőzzön életében minden külső pompát, csillogást. Amennyiben valaki elszánta magát a követésére, akkor az isteni igazság késztesse erre és ne valamilyen felületi ragyogás.
A régi történet szerint angyalok érkeztek a „választott nép” hazájába, ahol csupán néhányan várták szívük teljességéből a Megváltót, aki hamarosan megszületett Jézus személyében. Róla beszélt Zakariás szolgálat közben, és Őt igazolta az „útkészítő” Keresztelő János. Tudjuk, hogy a nép többsége hatalommal és dicsőséggel érkező uralkodóra várt, viszont egyszerűen felkészületlenek voltak a meghirdetett Megváltó fogadására.
A mennyei követek – a történet szerint – döbbenten tapasztalták annak a népnek a közömbösségét, akiben Isten a legjobban megbízott. Papjaik naponta kitartóan végezték a szertartásokat, de valahogy üresek maradtak az imák, hiányzott belőlük a lelkesedés. Minden valószínűség szerint hirdették a messiás eljövetelét, csupán arról feledkeztek meg, hogy időszerűvé vált, sőt, most van az ideje a világ megváltója születésének. Évtizedek múlva is rabul ejti együtt érző lelkünket az elutasítás fájdalma, és belénk nyilall a felismerés, hogy fáradtan rótták Jézus szülei az utcákat és senki nem volt, aki befogadja őket. Azt viszont elképzelem, hogy mi történik, ha időben megbizonyosodnak arról, hogy éppen a Megváltó szülei kopogtattak az ajtójukon. Az emberek alig tudtak Jézus születéséről, viszont sokkal többet az angyalok, akik a betlehemi dombok felett összesereglettek és a jelre, a csillagra vártak, hogy tudtul adhassák a világnak az örömhírt, a Megváltó születését.
Minden bizonnyal annak idején, Jézus születésekor is voltak, akik kitartóan keresték és amint megtalálták be is fogadták a világosságot. Így viselkedtek a pásztorok, akik a környéken legeltették nyájaikat. Amikor elsőkként részesültek a csoda élményében, tagadhatatlanul megijedtek, aminek köszönhetően melléjük lépett az angyal és így szólt: „Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen: mert született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lk 2:9-11). Tudták a pásztorok, hogy a Megváltó nyomában hatalom, dicsőség, győzelem jár. Minden bizonnyal kérdő tekintettel figyeltek az angyalokra, akik megnyugtatták őket, hogy a jászolban fekvő kisgyermek megalázottnak tűnik, de ő a jel, hogy megszületett a Megtartó. Ekkor felragyogott mindenütt a világosság és ének hallatszott: „Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lk 2:14).
Azóta szól és száll az ének. Ezrek ajkán csendül fel évről-évre. Felragyogott Jézus születésekor Isten dicsőségének napja, és azóta arra törekszik az emberiség egyrésze, hogy megőrizze méltó fényében a napot, az időszakot, az életet. Bárcsak meghallaná az egész emberiség ezt az éneket. Bárcsak egy szívvel-lélekkel csatlakozna mindenki az ünnepléshez. Lenne ma és mindenkor boldog az emberiség, mint volt Betlehem mezején. Miután az angyalok eltávoztak a mezőről, egymásra néztek a pásztorok és egymás közt mondogatták, hogy menjenek el mindnyájan Betlehemig és lássák a dogot, melyet megjelentett Isten nekik. Így találtak Józsefre, Máriára és a kisded Jézusra. Nagy örömmel tértek onnan vissza és hirdették mindazt, amit láttak és hallottak.
Kedves ünneplő Testvéreim, Atyámfiai! Gyermekkorunk óta sok ruhát kinőttünk, felnőtté váltunk, másokról is gondoskodunk, s talán még a menny is közelebb került hozzánk, mint annak idején érezték a csodában gyönyörködő embertársaink. Ne gondolja senki, hogy néhány beteljesületlen kérése, imádsága miatt messzebb esett Isten gondviselésétől, szeretetétől. Most is itt van velünk, mellettünk, lépteinket kíséri áldásaival, amikor akarata szerint élünk. Tegye áldottá ünneplésünket és szeretteink életét! Ámen. Debrecen, 2014. december 25.
Nyugalom!
Ne nyugtalankodjék a ti szívetek! János 14,1
Kedves ünneplő Testvéreim, úrvacsora vételre készülő Atyámfiai!
Jézus szeretettel és együttérzéssel tekintett mindig tanítványaira. Miután Júdás eltávozott, az elválás közelségéről, valamint küldetéséről beszélt a tizenegynek. Hangsúlyozta, hogy várható megalázása, szenvedése és halála, mind Isten dicsőségét fogja szolgálni. Szomorúan fogadták a tanítványok megjegyzését: „Fiaim, egy kevés ideig még veletek vagyok. Kerestek majd engem, de amiként a zsidóknak mondám, hogy: Ahová én megyek, ti nem jöhettek, most néktek is mondom” (Jn 13:33).
Félelem fogta el a tanítványokat. Korábban minden nehézségükben Mesterükhöz fordultak segítségért, vigasztalásért, most azt hallják éppen Jézustól, hogy nem sokára eltávozik tőlük. Sötétek voltak a vártható körülmények, ennek ellenére mégis reménységgel töltötte el Jézus tanítványai szívét. Biztonságot nyújtottak mondatai, hiszen, akihez készült, mindnyájunknak oltalmat, nyugalmat, gondviselést jelentett.
A tanítványok nem sok idő múlva összezavarodtak, hiszen Tamás kétségeskedése is segítette ebben. Végre kimondta Jézus az örökéletre szóló igazságot: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha énáltalam.” (Jn 14: 5-7). Ha a tanítványok azonnal és kétségek nélkül elhitték volna ezt a mély kapcsolatot Jézus és Isten között, akkor nem hagyta volna el hitük, amikor Jézus szenvedését és halálát látták.
Ettől kezdve észrevették a tanítványok, hogy folyamatosan ragyog Jézus arca, amikor Isten dicsőségéről beszél. Ez pedig még inkább megerősítette szívükben a Mester iránti szeretetüket. Így történt, hogy ennek köszönhetően egymáshoz is egyre közelebb érezték magukat, majd üzenetté vált számukra Jézus szava: „Bizony, bizony mondom néktek: Aki hisz énbennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én cselekszem” (Jn 14:12).
Kedves Atyámfiai! Imádkozzunk folyamatosan, hogy valamiképpen bele ne essünk a bizonytalanság, árulás, hitetlenkedés, tagadás csapdájába. Kétarcú világunkban nehéz kitartanunk a szép és igaz, a jó és nemes mellett, de az a szerencsénk, hogy van, akire felnézzünk, amikor példák után kutatunk. Tagadhatatlan, hogy úrrá lesz időnként rajtunk is a félelem, hogy mi történik akkor, amikor elhagynak, akikre szinte minden vonatkozásban számítunk, de azért vagyunk keresztények, hogy időben megfogjuk Isten láthatatlan kezét, aki kiment pillanatnyi aggodalmainkból.
Számunkra folyamatosan hangsúlyozható tanítás, mely valóban az üzenet teljességével bír, hogy Jézus út, igazság és élet a benne bízóknak. Meg kell értenünk, hogy ez nem dogmatikai tételek, vagy különbnél különb vallásos tézisek összességének elfogadása, hanem a cselekvő élet naponkénti bizonyságtevése. Más szóval azt kell mindnyájunknak tennünk, amit Jézustól tanultunk. Ha ez lesz ünnepnapjaink, s így karácsonyunk irányelve, akkor a jézusi tanítás elérte célját. Mi, a tagok, közel kerültünk egymáshoz az ünneplésnek köszönhetően, az úrvacsoravétel pedig sorstársakká, Jézus-követőkké minősít bennünket. Most már egyetlen lépés sem választ el attól a közösségtől, melyről többször is hangsúlyozta Jézus, hogy nem szemmel láthatóan jön el, nem mondhatjuk, hogy itt, vagy amott van, hanem miköztünk van, és ami nem más, mint Isten országa.
Jöjjetek testvéreim, ragadjuk meg most is az alkalmat és törekedjünk arra, hogy kinyújtsuk megbocsátó kezünket a Júdások felé. Ne feledjük a tegnap még mi is bizonytalankodtunk hitünk alaptanításaiban, vagy éppen mások kétsége miatt torpantunk meg egy rövid időre. Hogy most erőseknek bizonyulunk, az nem csupán saját érdemünk, hanem Jézus szelleme, Isten segítsége az elsődleges támpont. Vegyük hát a kenyeret és igyuk a kehely tartalmát, miközben arra emlékezünk, aki hagyományozta e közös ünneplést. Mindnyájunkra vár az emlékezés asztala, de ezt megelőzően jöjjetek, imádkozzunk! … Ámen.
Pap Gy. László 