Örökélet
„Jó mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életet nyerjek?” Mt 19,16.
Kedves Bihari Naplót olvasó Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Unitárius hitvallásunk utolsó tétele így hangzik: „Hiszem az örökéletet”. A hitvallások történetéből ismerjük, hogy a vallásos felekezetek sokat foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Ez érthető, mert az élet egyik megállító problémája a halál. Élete küzdőterén megtorpan a munkás, az értelmiségi és komolyan elgondolkodik erről a kérdésről.
Mondják ránk, ma is, hogy hitetlen emberek vagyunk, pedig mi meg vagyunk bizonyosodva arról, hogy van nekünk egy lényegében és személyében egyedüli Istenünk, akiben bízunk és hisszük, hogy örök az élet, mert Isten a maga lelkéből szakít ki egy keveset, és adja nekünk ajándékképpen. Mint isteni rész, miként Isten is örök, a nekünk ajándékozott lélek is tovább él.
A bibliai versben az ifjú elvezet minket a Názáreti Mesterhez, hogy választ találjunk egy kérdésre: Hogyan nyerhetünk örökéletet? Nagyon meglepő, hogy egy ifjú ember teszi fel a kérdést, mellyel általában csak az idősebb nemzedék szokott foglalkozni. Talán merész a kijelentésem, az elgondolásom, de bizonyára az ifjú egy olyan ember volt, aki figyelemmel követte a gazdag élet folyását, s ugyanakkor ismerte a szegényebb sorsú emberek életét is. Biztosan találkozhatott olyan esetekkel a mindennapi életben, melyek nagyon meggondolkoztatják az embert. Az ifjúi szívében megszületett az elindító kérdés: Vajon ennyi egy emberi élet? Csak azért él gondtalanul, nemtörődömségben, hogy holnap, holnapután eltemessék, és elfeledjék? Bizonyára valami több kell!
Kihasználja az alkalmat. Meghallja a gazdag ifjú, hogy a Názáreti Mester a közelében tanít Isten országáról, és elhatározza magát: Elmegy és megkérdi a Mestert, hogy melyik lenne az a biztos út, amelyen járva nem végződik be az emberi élet a sírral, a halállal?
Meg is érkezik a tanítómesterhez, s nyomban felteszi a kérdést, hogy: Mi jót cselekedjem, hogy elnyerjem az örökéletet? Jézus megmondja az első feltételt: Tartsd meg a parancsolatokat! Melyeket? – kérdi az ifjú. Az emberi élet alap-, erkölcsi törvényeit, amelyeket Mózes adott, a Tízparancsolatot. Nyugodtan mondja az ifjú, hogy ezeket mind megtartotta. A Mester ráadásul még két parancsolatot említ: Szeresd Istent és felebarátodat. Ezt is teljesítette az ifjú egész életében. Most a döntő tanács következett: Jer, kövess engem! És ez lett nehéz az ifjú számára. Észre veszi a jézusi élet értelmét, felismeri, hogy az életnek célja, értelme kell legyen. A jó cselekvése, tehát a helyes céltudatos élet felé irányul.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Gondolkoztatok-e az ifjúhoz hasonlóan ezekről a kérdésekről? Gondoltatok-e életetekre, mely gyorsan és váratlanul ellentétes irányba mozdulhat? Jöjjetek, nézzünk a lelkünkbe! Vizsgáljuk meg, hogy képesek vagyunk-e járni a jézusi úton? Húsvét elindít, hogy lelkünk mélyén megfogalmazzuk Jézus hívására az igenlő, vagy tagadó választ. Akarjuk, vagy megtagadjuk követését?
Nekünk bizonyságot kell tennünk, hogy nem elegendő a céltalan, bolyongó élet. Kevésbé megnyugtató, hogy születtünk, s akkor meghalunk. „Porból lettünk és porrá válunk”, s a sírral mindennek vége. Bizonyságot kell tennünk, hogy Istentől kapott ajándékunkat, lelkünket, meggazdagítva, megsokszorosítva adjuk vissza.
A kibontakozó tavaszban vegyük észre az életet. A rendben a céltudatosságot. Lépjünk a céltalan életből a jézusiba. Ebben a megújuló tavaszban, a pompában épülő, pompás világban boldogan és még nagyobb biztonsággal kiáltsuk szerte a világba az élet örömével és szeretetével: Hisszük az örökéletet!
Ezekkel a gondolatokkal kívánok egyházam, gyülekezetem, s a magam nevében minden Bihari Napló olvasónak Kellemes Húsvéti Ünnepeket!
Nagyvárad, 2006. húsvétján.
Pap Gy. László
Pap Gy. László 