– általános beszéd-
„Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” Mt 5,3.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Arra törekszem, hogy lehetőség szerint ne bántsak meg senkit, még kevésbé a jelenlevők közül. Olyan kérdésekre keressünk együtt választ, melyek fényt derítenek bizonyos homályosságokra, vagy kielégítik valamilyen szinten vallásos gondolkodásunkat. Helyezzük el saját magunkat valamelyik csoportba, de ne csupán az együttérzés alapján, hanem a valóságnak megfelelően. Keressük így azt a köztes utat, melyen aztán jól megférünk, amikor kiderül rólunk, hogy melyik kategóriába tartozunk. Az a lényeg, hogy ne a társadalmi rangsorolásunkat helyezzük előtérbe, hanem vallásos életünknek azt a vetületét, mely megfelel a mindenkori unitárius és egyetemes elvárásnak.
Elöljáróban még csak annyit, hogy alaposan utána néztem a szegénységről, illetve gazdagságról szóló bibliai tanításoknak, s szomorúan tapasztaltam, hogy mindkettő esetében inkább foglalkozik a Biblia a kimondott, anyagi szegénységgel, illetve gazdagsággal, mint annak lelki vetületével. Ajánlom azonban, hogy azokban az esetekben is keressük a bibliai alapozottságot, amennyiben alkalmakként rábillenünk az anyagiasság oldalára!
Mai beszédem a „Szegénység 1.” címet kapta, hiszen úgy gondoltam, hogy ez a téma elsőbbséget érdemel a gazdagsággal szemben. Másodsorban bő választékot kínál nemcsak a mai szegénység kérdése, hanem a mindenkori, s ráadásul a Bibliában meglelhető tanítások is ezzel kapcsolatosan, hogy nem préselhető bele egyetlen, egyházi beszédbe.
Igen könnyen kitalálhattátok, Testvéreim, hogy első pontban a Lelki szegénységről ejtek szót. Mennyire ismerősen hangzik a jézusi mondásból kölcsönzött megállapítás. „Boldogok a lelki szegények. Végeérhetetlen magyarázkodásokba kezdhetek, s ha visszaemlékszem még bibliaóra alkalmával is boncolgattam ennek a megállapításnak részleteit. Az a kérdés tevődik fel, hogy miként kell értelmeznünk a lelki szegénységet? Szerintem csakis arra kell gondolnunk, amit Jézus mondott ezzel kapcsolatosan. Persze, mint sok minden más tanítás, úgy ez is félre értelmezhető, de találtam egy olyan helyet a Bibliában, ahol egyértelműen világossá válik.
Bár sokszor nem hivatkozunk a Jelenések Könyvének tudósításaira, ebben az esetben kivételt teszek én is. Arról olvasunk benne ugyanis, hogy a laodiczeabeli egyház papja gazdagnak, tehetősnek érzi magát, ezzel szemben viszont Jézus a következőt mondja róla: „Nem látod, hogy nyomorult vagy, szánalomra méltó, szegény, vak és mezítelen?” Olyan jelzőket használ Jézus, melyek a szó szoros értelmében nem találnak az említett egyház papjára, hiszen bizonyára nem szűkölködött, ruházatban sem ennivalóban. Ennek ellenére, mégis ki kell mondanunk, hogy igaz a megjegyzés abban a vonatkozásban, ha a szánalomra méltó, vagy a vak kifejezéseket vetjük vizsgálat alá. (Jel 3,17.)
Szánalomra méltó az egyházi méltóság, hiszen éppen azt nem veszi észre, tehát „vak”, ami a legközelebb van hozzá, a lelkiséget. Maga, bizonyára sokat emlegeti a lélek fontosságát, de szánalomra méltó, hiszen éppen azért nincs része benne, mert egyszerűen vágyat sem érez arra, hogy megteljen a lelke a szegényeknek hirdetett evangélium örömével.
Ha azonban nem eléggé meggyőző az előbbi példa, akkor még egyetlen Jézusi tanítást kell említenem, s akkor feltétlenül meg kell értenünk, hogy mire gondolt Jézus, amikor a lelki szegénységről beszélt. Lélekben szegény ember – szerinte -, aki lelkében kárt vall. Érdemes idéznem a teljes szöveget erre vonatkozóan: Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért? (Mt 16,26.).
Végül pedig eszembe jutott egy egyszerű történet a szegény Aphialtesről, akit barátai 200 talentummal kínálták. „Nem fogadom el – mondta ő. Ha elfogadnám, akkor jogaimból kellene valamit odaadnom és, ha nem adnék, hálátlannak tartanátok”.
Visszaemlékszem egy korabeli bibliaóra idevonatkozó megnyilatkozására, amikor a magyarázat összegezését követően megjegyezte valaki a megjelentek közül, hogy bármit mondunk is, Jézus tanítása a szegények vigasztalása érdekében történt. Nem mondtam ellent akkor az atyánkfiának, sőt megerősítettem véleményében őt. Azt azonban most is kihangsúlyozom, mint akkor, hogy nemcsak nekik, vagyis a szegényeknek szólt az evangélium.
Amennyiben komolyabban végig nézzük az újszövetségi helyeket, nyomban tapasztaljuk, hogy csakugyan, mint a szegények egyfajta vigaszai jelennek meg a tanítások, de esetenként a történetek is. Azt olvassuk Jakab apostol levelében, hogy Isten kiválasztotta a világ szegényeit, hogy gazdagokká váljanak a hitben (2,5.). Sőt, ismerős a történet, amikor lakomát rendez egy tehetős ember, s távol maradnak a meghívottak, majd az utca szegleteiről hívja be a szegény embereket, s velük fogyasztatja el a sok gonddal, nagy kiadással elkészített vacsorát (Lk 14,13.). Mit mondhatok, tehát ezek után? Csak annyit, amit látok és érzek magam körül és saját életemen. Nemcsak gondolataink vegyesek a szegénységgel kapcsolatosan, nemcsak érzelmeink áradnak túl a témával kapcsolatosan, hanem körülöttünk és rajtunk is hullámzik egy olyan szegénység, melyre mindenképpen választ, esetenként megoldást kell találnunk.
Beszédem második felében – szem előtt tartva az eddig elmondottakat – sajátos módon közelítem a szegénység problematikáját. Azok, akik ismerik prédikálási gondolatmenetemet tapasztalták, hogy személyes kérdés megválaszolására késztetem a jelenlevőket, anélkül, hogy valaki nyilvánosan, kéz felnyújtással jelezné hovatartozását. A kérdés ismételhető, csupán a szavakat kell kicserélnünk. Íme: Ki érzi szegénynek magát közöttünk? Nem kell előre válaszolnia – még magában sem senkinek -, hiszen előfordulhat, hogy téves lenne az első döntés, s akkor már késő minden megbánás az elhamarkodott válaszadás miatt.
Kétféleképpen tárom elő a helyes választ:
Olvastam valahol, hogy a Samniumiak, Fabriciusnak hálából a megadott békéért nagy összeget vittek. Nagyon egyszerű asztal mellett találták evés közben. Répát fogyasztott. Fabricius a felajánlott pénzt a következő szavakkal utasította vissza: Míg kívánságaimnak parancsolni bírok, addig nem leszek szegény. (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). Vajon kimondhatom-e a keresztény álláspontot: Amíg parancsolni tudok az erkölcsi normák és lelkiismeretem tiltásának, addig inkább legyek szegény, mintsem piacra vigyem a lelkemet. Azt mondhatom, hogy egyesek számára nem létezik olyan kincs, akkora vagyon, hogy odaadják érte lelkiismeretük nyugalmát. Eszerint inkább vállalják az anyagi szegénységet is, mint hogy elveszítsék számukra a világ minden kincsnél drágábbat, a lelküket.
Mielőtt áttérnék mai beszédem utolsó gondolatára, meg kell ismételnem a fenti kérdést. Lelki szegénynek érzi-e valaki közöttünk magát, mert nem sikerült megállania valamikor lelkiismerete magaslatán? Bajnak baj, ha valaki drága pénzért, vagy éppen apróért eladta lelkét, hiszen éppen azzal kergette magát szegénységbe, hogy vagyonosodásra gondolt. Tudunk ilyen emberekről, s a legtöbben arra törekszünk, hogy ne bántsuk őket. Ennek ellenére nem tudom elhallgatni, hogy bizony sokan vannak a mai egyházak életében olyanok, akik még a kommunista rendszer idejében eladták lelküket néhány garasért. Nem bosszanthat senkit, hogy ezek az emberek azóta megbánták tettüket, valamiként vissza kívánják szerezni elveszített lelkiismeretüket, s ennek érdekében úgy gondolják, hogy a templomos hangulat a legmegfelelőbb erre. Ezt jól hiszik, csak éppen annyi személyes kifogásom van ezzel kapcsolatosan, hogy nem itt hagyták el annak idején, hanem valamelyik pártkongresszuson, vagy politikai gyűlésen, s így nem is kereshetik hasonló helyen. Azt azonban nyugodtan megtehetik, hogy észrevétlenül meghúzzák magukat az utolsó helyeken, s ott kérik Istent arra, hogy adjon vissza valamennyit az elfecsérelt lelki gazdagságukból.
A második gondolatom már bevezet a következő beszédbe, az anyagi világ szegényeinek sorába. A mindenkori koldust látom magam előtt. Nem azt, aki pénzt csalt tőlem, vagy tőled, hanem azt, aki szegénysége miatt megalázza magát, reménykedve a mi segítségünkben. Ezek közé tartozik az a régi történet is, amikor Villanovában Montpellier püspök elé vezettek egy szegény embert, aki alamizsnát kért. A püspök, utasítást adott titkárának, hogy szép összeget adjon neki. Ekkor a titkár halkan a püspök fülébe súgta: „Nem tudja püspök atyám, hogy ez az ember protestáns?” „Még, ha zsidó, vagy mohamedán volna is, ő szegény, szerencsétlen ember és ez elég. Isten mindegyikünknek közös ura, és valamennyien egyformán testvérek vagyunk.”
Arra kérlek, Kedves testvéreim, hogy belátásunk szerint viszonyuljunk a koldus szegény embertársainkhoz, de egyet ne feledjünk, hogy mi is ugyanezt tesszük minden alkalommal, amikor Istenhez fordulunk imádságainkban, s rimánkodva kérjük, hogy még egy utolsó áldásban részesítsen bennünket. Nem lehet, ugyanis, hogy fájó lélekkel nézzünk a holnap felé. Ámen.
Pap Gy. László 