Nem láttunk, mégis hiszünk?
– húsvéti beszéd /1.
Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Jn 20,29.
Kedves Atyámfiai, szeretett ünneplő Testvéreim!
Egy jellemző történetet választottam ünnepi beszédem alapjául, melyből, – amint észrevettétek – kiemeltem Jézus összegezését. Gondolom, nem zavar senkit a tény, hogy az újszövetségi események húsvét vasárnapját követően egy héttel történtek. Végeredményben az a fontos, hogy Tamáshoz hasonlóan kiteljesedjen bennünk a hit, mely nemcsak bekapcsol a nagy tanítványi seregbe, hanem szolgálja egyéni boldogulásunkat.
A teljes megértés szándékával közeledtem a történethez, s így rajzolom meg az egykori tanítvány, Tamás jellemét. Nem szokásom, hogy alaptalanul elmarasztaljak valakit, még kevésbé, hogy negatív tulajdonságairól fecsegjek. Tény, hogy bárkinek jól esik, – s így vagyok ezzel én is -, ha pártfogóan szólnak rólunk, miután mi is beláttuk, hogy valamikor tévedtünk. Ezért hangsúlyozom, hogy nemcsak Tamás volt az egyetlen hitetlen, hanem először a tanítványok, akik hasonlóan kételkedve fogadták a húsvéti események hírét. De megemlíthető, hogy Tamás nem volt ott a tanítványok között húsvét vasárnapjának estélyén, amikor először megjelent Jézus.
Amennyiben tovább vizsgáljuk Tamás jellemét, azonnal észrevesszük, hogy ő egy borúlátó alkat. Legalábbis, ami a kellemes életfordulatokat illeti. Ez azonban többszörösen felerősítette benne a tapintható világ érzéseit. Így tapasztaljuk mi is, hogy Tamás nagyon szerette Jézust, s minden igyekezetével azon volt, hogy megmentse a jeruzsálemi eseményektől, sőt, kész is volt meghalni vele. S mert bekövetkezett, amitől a legjobban tartott, annyira megviselte, hogy egyedül akart maradni fájdalmával.
Nem tagadhatjuk el, hogy a tanítványok tudatták Tamással, hogy megjelent közöttük a Mester, de ő továbbra is kitartott régebbi meggyőződése mellett, hogy számára akkor hiteles az esemény, amennyiben érezhetővé, tapinthatóvá válik. Sőt ebben az esetben személyes találkozásra van igénye. Idecsatolhatóan védelmezem Tamást még egy mondat erejéig. Őszintének tartom őt, mert nem mondja, hogy hisz, amikor nem ez a helyzet.
Kedves testvéreim, szeretett Atyámfiai! Amikor ismét arra gondolok, hogy az események idején nemcsak Tamás volt az egyetlen hitetlen, nyomban eszembe jut, hogy milyenek vagyunk mi? Mennyire félünk a kellemetlen eseményektől? Szenvedéstől? Fájdalomtól? Szeretteink elvesztésétől? Ha mi nem is éltük át, de volt alkalom életünk során arra, amikor ismerőseink nemcsak borúlátó kijelentéseket tettek, hanem a bánat, a fájdalom miatt készek voltak, hogy szakítsanak mindennel és mindenkivel.
Mi is a helyzet a hitünkkel? Igaza van-e a költőnek?
/Hitünk, ha volt, tövig kiszáradt./ /Emlékeink lemart csontvázak./ /Önmagunktól szakadtunk távol,/ /kihullt a világ a világból, /a mulandó végtelent vesztett –/ /csak a Halál nem hord keresztet./ (Szemlér Ferenc: Katasztrófa)
Én azt vettem észre, hogy a tanítványoknak megadatott a gyógyulás lehetősége már az első találkozás alkalmával. Erre mondta Jézus, hogy boldogok azok, akik láttak és hittek. Itt vagyunk azonban mi, talán időnkénti kételkedésekkel, mint Tamás, akiknek szükségünk van a mindenkori bizonyosságra. Be kell látnunk azonban, hogy nekünk nem lehet részünk a tanítványok élményéből, s ezért nem marad más hátra, csak ha megfogadjuk Jézus tanácsát. Vagyis nem látunk, de ennek ellenére mégis megkeressük hitbeli boldogságunkat.
Ne legyünk türelmetlenek, hiszen előbb-utóbb „látni” fogunk. Linné is megmondta: „Isten az Ő szentélyét nem egyszerre tárja ki előttünk. Sokszor hisszük, hogy már a belsejébe hatoltunk, pedig még csak az előcsarnokban ácsorgunk.” Tudom, hogy nem vigasztal senki nyomorúsága. Nem is erről van szó, hanem inkább arról, hogy észrevegyük, meglássuk a sok fájdalom mögötti reménységet. Egy katona mondta egyszer a fronton, hogy: „Szemem világát elveszítettem, de a hit világosságát visszanyertem”. Imádkozzunk, hogy Isten megadja mindannyiunk számára húsvéti boldogságunk tisztán látását. Ámen.
Gyalázkodás
– húsvéti ágenda –
Gyalázták azok is, akiket vele együtt fölfeszítettek. Mk 15,32.
Kedves Atyámfiai, szeretett ünneplő Testvéreim!
Mindenek fölött álló követelménynek bizonyul, hogy húsvétkor, vagy valamelyik más ünnepen, úrvacsoravételre történő felkészülésünk alkalmával, visszaidézzük azokat a korabeli eseményeket, melyek hallatán beleképzelhetjük magunkat a kor történéseibe. Sőt, még azt is megkockáztatom, hogy akár azonosulhatunk is bizonyos személyekkel, s ez nem jelenti azt, hogy mindenképpen a pozitív alakokat kell előnyben részesítenünk.
Jelen alkalommal abba a történetbe kapaszkodom, mely nem sokkal választja el halálától Jézust. Ott látjuk már őt a kereszten, de nem akármilyen társaságban, hanem egy – egy gonosztevővel a bal és jobb oldalán. Azt mondjuk mi, késői magyarázkodók, hogy azért tették ezt annak idején, hogy még hangsúlyosabbá váljon Jézus bűnössége, valamint azt az akkori elképzelést, miszerint megérdemelte a keresztre feszítést. Én nem vonom kétségbe ezt a magyarázatot, bár tudom, hogy nem csak a két gonosztevőt végezték ki Jézussal egy időben, sőt, bármiként is keresgélünk a korabeli ítélet összefüggéseiben, semmiképpen nem találunk – annyi év távlatában sem – halálra méltót Jézus cselekedetében.
Egyben nem akarok megbántani senkit sem a jelenlevők közül, de ha mégis valaki azonosulni szeretne a Jézus szomszédságában keresztre feszített gonosztevőkkel, akkor rajta, mert itt a lehetősége ennek. Azon ugyanis nem vitatkozhatunk, hogy a két illető ténylegesen elkövetett tetteikért szenvedtek. Bár ma nekik is megkegyelmeznénk, mert sokkal értékesebbnek találjuk bármelyikünk életét annál, hogy egy ítéletnek köszönhetően, önkényesen elvegyük valakitől azt.
Nem is erről van szó akkor, amikor éppen úrvacsorára történő felkészülésünk alkalmával elhangzik a kijelentés. Közülük is, főként az egyik volt hajthatatlan, pedig tudta, hogy már nem áll messze az elkerülhetetlen haláltól. Ennek ellenére mégis hangsúlyozta, hogy a Messiás, Izrael királya most szálljon le a keresztről, s akkor majd hiszek neki.
Ez a jelenet, ez a kijelentés, egy kemény, életbeli történést juttatott eszembe, s ezért hoztam szóba. Ha a rég múlt idők történéseire gondolok, akár arra az időszakra, melyet én is részben megértem, gyakran olvastam, hallottam, vagy tapasztaltam valamilyen módon, hogy igen sok ártatlan embert halálra ítéltek, és a kor szokásának megfelelően ki is végeztek. Esetenként kiderült, vagy éppen kiderítették, máskor még mindig titokban maradt az illető ártatlansága, de halálukat követelték. Arról azonban nincs ismeretem, hogy más, bűnös emberek társaságában tették volna e szégyen cselekedetet, éppen azért, hogy még hangsúlyosabbá tegyék a koholt vádak alapján megszületett ítéletet. Mindez azonban a híres, vagy később azzá vált embertársainkra vonatkozik.
Van valami jellemző a hétköznapi emberekkel kapcsolatosan is, ami egészen furcsa összefüggésben jelentkezik. Sokan követnek el főben járó bűnöket, vagy tesznek rosszat embertársaikkal szemben. Nem azt mondom, hogy feltétlenül megérdemlik a halálbüntetést, de mindenképpen ítélet alá esnek, illetve el kell szenvedniük a társadalom ilyen irányú bélyegét. Jelképesen, tehát megfeszített, gonosztevő emberekké válnak, akikről azt kellene gondolnunk, hogy lesütött szemmel viselik mindazt, amit méltán megérdemelnek. Ők viszont tücsköt-bogarat szórnak ártatlan embertársaikra, hasonló helyzetbe kívánják egykori cinkosaikat, vagy éppen idegen embertársaikat. Vagyis, elég nagy bajban vannak, de nem annyira, hogy ne gyalázzák más okból „megfeszített” embertársaikat.
Kedves testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Nem akarok senkit sem sértegetni, de mindenki tudja magáról, hogy milyen múlttal, jelennel rendelkezik. Ismerős köreinkben nagyon jól tudtuk a múltban, s most a jelenben is, hogy ki, mennyit ért és ér. Ne mondjuk ki hangosan, de valljuk meg lélekben Isten előtt, ha vétkeztünk embertársaink ellen. Ha keresztre kívántuk őket, mert bűnösnek tartottuk, vagy annak hittük. Lássuk meg, hogy nem enyhíthetünk saját nyomorúságunkon azzal, ha másokat is szenvedésbe kívánunk, vagy kergetünk. Ha időnként gonoszokká is válunk, ne annyira, mint a Jézussal keresztre feszített. S amennyiben ott vagyunk Jézussal a szenvedésben, higgyünk neki, mert az örökéletről szólt nekünk. Ámen.
Pap Gy. László 