– általános beszéd –
Minden gondotokkal forduljatok hozzá (Istenhez), mert neki gondja van rátok. 1 Pt 5,7.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Petőfi Sándor költőnk ismert sorait idézem beszédem kezdetén:
| Mert van a világnak Atyja,
Van egy hű gondviselője. |
Minden ember megláthatja,
Aki el nem fordul tőle. |
Van egy merész ötletem is. Játszunk el a gondolattal! Feltételezzük, tudjuk egymásról, hogy kinek-kinek mi a jelenlegi legnagyobb gondja. Így, hát ma nem azt keresem, hogy hány találatom lesz, amennyiben felsoroltam az azonos gondokat, hanem arra vagyok kíváncsi, hogy egyáltalán okozott-e gondot valaha, ha nem volt minden rendben lelkünk táján?
Átnéztem, átgondoltam a megfelelő bibliai helyeket, s igen különös megállapításra jutottam. Talán még a szerzeteseknek sem sikerül teljes mértékben elszakadniuk attól a gondterhelt, anyagias világtól, melynek részesei vagyunk mind e pillanatig.
Mielőtt tovább mennék elmélkedésemben, vizsgáljuk meg alaposabban mai szentleckénket! Azt ajánlja az apostol, hogy bátran forduljunk gondjainkkal Istenhez, mert Ő törődik velünk. Tudnunk kell, hogy az apostol a zsoltáríró tanítását ismételte, de hozzáadta azt a jézusi felfogást is, mellyel a „ne aggodalmaskodjatok” címszó alatt találkoztunk a tanítások rendjén.
Szépnek tartom a bizalmat, melyről tanúskodik Jézus szemlélete. Prédikációt is írtam a mező liliomairól – elég régen. Most azonban valami többletet ébresztett bennem az apostol meglátása. Szó szerint nagyobbra értékelem a szóban levő felhívást, mint a már sokszor hallott, ismételt tanítást, hogy „ne aggodalmaskodjunk a holnap miatt”.
Mondom az előbbieket azért, mert én is naponta megélem a sorozatos aggodalmat. Érdekes módon, soha nem azért aggódom, hogy mit teszek, ha netalán elhagy a gondviselés, vagy egyik napról a másikra megtagadna Isten, hanem az a nagyobb gondom, hogy megfelelően szeressem, tiszteljem azokat, akik vágynak szeretetemre, hogy semmiképpen ne okozzak bánatot, keserűséget azoknak, akik megosztják velem életüket.
S bár tudjuk mindnyájan, hogy Isten lelki ajándékairól beszélek, fontosnak tartom az említésre, mert ezek szorosan összefüggnek a mindennapi élet megszokott, küzdelmes, munkás napjaival.
Nem várakoztatlak tovább, s azonnal előjövök további magyarázatommal, hogy miként is gondolom a fentieket abban a formában, ahogyan eddig nyilatkoztam róluk.
Azt mondom, tehát a jézusi tanítás szellemében, hogy ne aggodalmaskodjunk életünk felöl (Mt 6,25.). Mit mondunk erre? Azt, hogy természetesen ismerjük Jézus tanítását, s egyáltalán nem visszük túlzásba saját életünkről való gondoskodásunkat. Csak az a helyzet, hogy legtöbbünknek van gyermekünk, vagy idős szülőnk, akikről gondoskodnunk kell. Na, de mi van akkor, ha a mi szüleink nem úgy gondoltak a holnapra, ahogyan mi látjuk a dolgokat. Mi van akkor, ha nem vásároltak nekünk autót, házat, vagy valami hasonló természetű vagyont? Írott követelménynek számít részünkre ma már, amit meg kell valósítanunk? Semmi másért, mert a szomszéd, vagy egyik ismerősünk már megtette?
Van egy történet az Újszövetségben, mely Mária és Márta esetét meséli el. Bizonyára ismerős a történet, bár én még soha nem foglalkoztam a benne foglaltakkal egy külön álló beszédben. Az elbeszélés szerint Mária és Márta egy helyiségben tartózkodtak a Názáreti Jézussal, valamint a tanítványokkal. Míg Mária letelepedett, és készséget mutatott Jézus tanításának hallgatására, Márta, a mindenkori, szolgálatkész nőt személyesítette meg, aki sürögve-forogva végezte a vendéglátással kapcsolatos tennivalókat.
Sokan Mártával értenek egyet, hiszen általában a nők szokták kiszolgálni a ház vendégeit, s érdekes módon, ennek ellenére mégis elmarasztalja Jézus őt. Első szavaiban megdicséri, hogy mennyire értékeli szorgalmát, de aztán nyomban hangsúlyozza, hogy Mária választotta a jobbik utat, hiszen készséget mutat Isten beszédének hallgatására, s ez minden más ténykedésnél fontosabb.
Most nem akarom megbántani férfi Testvéreim érzelmeit, de annyit elmondok, hogy néha nekünk is állást kellene foglalnunk, hogy melyik személy vagyunk a két történetbeli alak közül? Vagy éppen egy harmadik, akiről egyetlen szót sem ejt Jézus? Lehet, hogy mi nem is aggodalmaskodunk, de nem is teszünk semmit az otthon végzendő feladatok érdekében.
Továbbmenően arról is olvasunk, hogy ne aggódjunk, mert az adott alkalommal megtaláljuk feleleteinket a feltett kérdésekre. (Lk 12,11.). Két példával szemléltetem az előbbi megjegyzést. Minden rendben van a tanítással, csak vannak élethelyzetek, melyek feltétlen felkészülést, megfelelő hozzáállást igényelnek. Vizsgák, vagy érettségi előtt álló gyermekünknek soha nem mondjuk, hogy ne búsulj, mert bizonyára megtalálod a megfelelő választ a kihúzott tételre, hiszen azt tanítja Jézus, hogy ne aggodalmaskodjunk feleleteink miatt, mert a kellő pillanatban megtaláljuk a választ. Kellő tanulmány hiányában, sok esetben hiába várjuk a Lélek segítségét, mert az minden valószínűség szerint elmarad. Gyermekünk pedig ismétlőre.
Vegyük példának saját, felnőtt életünk egyik meghatározó töredékét! Van rá eset, hogy magyar, székely származásunkról, esetleg unitárius vallásunkról kell bizonyságot tennünk, nem éppen megfelelő körülmények között. Főleg olyan alkalomra gondolok, ahol célzással kényszerítenek erre. Mit teszünk ilyen esetben? Keressük-e a megfelelő, de ugyanakkor meghatározó, kibúvó magyarázatot, vagy minden feltétel nélkül kimondjuk, akinek érezzük, valljuk magunkat?
Kicsit hosszabban összegezem a ma elmondottakat, mint megszokhattátok az eddigiek során. Sőt, végül kimondom, amit gondolok az apostol meglátásáról.
Testvéreim! Bármilyen furcsán is hangzik, – főleg egy pap szájából, ki kell mondanom, hogy bizony van okunk aggodalmunkra. Először ott, amikor túlzásba visszük a holnapról történő aggodalmaskodásunkat. Amikor folyamatosan azzal törjük magunkat, hogy semmiképp nem lehet, hogy többje legyen a szomszédnak, mint nekünk. Tény, hogy velünk élő szeretteinkre csakugyan gondot kell fordítanunk, s nem is keveset, hiszen felvigyázásukkal megbízott minket a gondviselő Isten. Ne feledjük azonban, hogy szeretteinknek sokszor elegendőnek bizonyulna egy szelet üres kenyér, ha látják rajtunk, hogy megélt szeretettel adjuk át nekik.
Bevallom töredelmesen, hogy nem szívesen végzek számos házi munkát. Nálunk azonban nincs és nem is volt semmi baj érte, hiszen feleségem, saját „foglalatossága” szerint kezeli az ügyet. Fenntartom azonban, hogy szükség esetén beszállok segítségemmel, ha muszáj. Addig azonban maradok a szorgalmas hölgyek tevékenységének elismerője, és hálás megköszönője.
Végül pedig saját értelmezésemben úgy látom naponkénti gondjaink összetevődését, mely igen bonyolult, összetett közegnek minősül, ha csupán a jelenlevők gondjait tennénk is egy helyre, s nem gyarapítanánk fel gondjainkat az otthon maradottakéval is.
Mindenki gondja nagyobb a másikénál, de ha úgy érezzük, hogy megtorpanunk, Isten őrizzen megrokkanunk a gondok terhe alatt, akkor szóljunk bizalommal Istennek, hogy gondjaink felől, de főként Ő legyen mindennél, és mindenkinél fontosabb megszokott teendőink sorában. Reggel, délben, este, éjjel, vagy a napnak bármelyik szakában, amikor a gondok nyomasztanak.
Végül pedig a másik nagy költőnk, Arany János soraival zárom mai mondanivalómat:
| Gyermekszívvel öntudatlan
Nyugszom meg a gondolatban, |
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja. |
Hiszem, meg vagyok győződve, hogy Isten lesz számunkra bármikor a legjobb orvosság. Ámen.
Pap Gy. László 