Az Egyházi Képviselő Tanács Elnöksége 2018. május 30-án „elhatározta a minden év június 20-át követő vasárnapra ajánlott, idegenekért történő imádkozás gyakorlatának bevezetését az egyházi életbe”. (73/2018. számú elnökségi határozat)
Az idézett határozat végrehajtásaként tisztelettel felkérjük gyülekezeti lelkésztársainkat, hogy a soron következő (június 24.) vasárnapi istentisztelet keretében foglalják imáikba mindazokat, akik idegenként élik megpróbáló életüket.
Az elnökségi döntés hátterét széles körű nemzetközi kezdeményezés képezi, amelyet erdélyi/romániai egyházak és segélyszervezetek is felkaroltak. Megjegyezzük, hogy a kezdeményezés célcsoportja nem korlátozódik csak az egyik vagy másik szempontból idegennek minősülő embertársainkra, hanem teljesen egyetemes jelleggel ajánlott a gyülekezeti imádkozás. Az idegenek fogalomkörbe tartozó csoportok jellege amúgy fölöttébb összetett. A tényleges életveszélyek elől menekülőktől kezdődően a saját gyülekezeteinkből kivándorolt vendégmunkásokon át a saját nemzetük és egyházuk keretében – vagy akár a családjukban is – idegenként kezelt embertársainkig terjed a skála. Ha jól belegondolunk, akkor alkalmi imáink végső soron mindenkiért szólhatnak, mert aligha létezik olyan ember, aki valamilyen vonatkozásban soha nem tapasztalná meg az idegenség, a kirekesztettség és az ilyen alapú megalázottság érzését.
Az idegenekhez való viszonyulásunk szempontjait illetően: a haladó vallási hagyományok, a lelkiismeret szava, az emberiesség alapvető követelményei, az I. István király intelméig visszavezethető magyar történelmi példáink egyértelműen megjelölik az eszmei alapot, akárcsak a nemzetközi kezdeményezés bibliai alapgondolatául választott jézusi idézet: Idegen (jövevény) voltam és befogadtatok. (Mt 25,36)
Türelemmel született reménység
– általános beszéd –
De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. Róm 5,3-4
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Arra gondoltam, hogy a reménység gondolatkörben imádsággal megtöltött ünnepnapunk alkalmával milyen jó lenne ismét egy olyan alapgondolat, mely nemcsak tapogatózna a téma körül, hanem megvilágítana olyan élethelyzeteket, melyek nem osztályrészünk állandóan, de volt részünk bennük, vagy lesz ez után, hiszen nincs olyan ember ezen a földön, aki előbb, vagy utóbb ne tapasztalná életében a szenvedést, majd az abból történő szabadulást.
Amennyiben figyelmesen meghallgattátok a felvett szentleckét, észrevehettétek, hogy egy olyan alapgondolattal állunk szemben, mely szép lassan fokozza a reményt. Mai beszédemet három pillérre helyeztem, viszont nem sikerül tartanom régebbi szemléletemet, s így ez a beszéd valamivel hosszabbra sikerült, mint az átlag. Nem tudom elkerülni, hogy megemlítsem azokat a fontos meglátásokat, melyek – úgy érzem – még fokozottabban meghatározóak lehetnek elkövetkezendő időszakunkban, mint általában.
Még szenvedéseinkkel is dicsekszünk – hangsúlyozza az apostol. Kétféleképpen látom, érzem ezt a meglátást, de csak a második magyarázatot fogadom el. Először induljunk ki abból, hogy a szenvedés sokaknak „kellemes téma”. Alig kérdezzük meg egymást hogylétünkről, a következő pillanatban tapasztaljuk, hogy beszélőtársunkból árad a panasz. Az a jobbik eset, ha azért mondja el nekünk, mert hiszi, hogy amennyiben elmondhatja valakinek, akkor szinte le is rakta magáról szenvedéseinek egy részét. De ne csak a másikat vádoljuk ezzel, hanem gondoljunk magunkra. Hányszor estünk mi is ugyanebbe a csapdába, s amikor észrevettük, szenvedővé tettük hallgatónkat is. Soha nem fordult meg eszünkben, hogy dicsekedjünk erőnket, egészségünket túlhaladó szenvedéseinkkel, de törekedtünk, hogy megismerje környezetünk azokat.
Pál apostol egy más viszonyulásról beszél. Arról ugyanis, amikor a római gyülekezet, akár a későbbiek, ma pedig mi, eljutunk arra a lelki magaslatra, ahonnan nem felületesen, nem felülről szemléljük szenvedéseinket, mint akik győzedelmeskedtek rajtuk, hanem, mint, akik túlléptek az adott időszak megpróbáltatásain. Engedjétek meg Testvéreim, hogy példákat hozzak a fenti megállapítás hangsúlyozására. Az egyik bibliai alak istenfélő ember, akit folyamatosan érnek a csapások. Nemcsak testi fájdalmak gyötörik, hanem elveszíti minden vagyonát, s ráadásul családját is. A másik példa személytelen, bár itt kellene igazán nevet, neveket mondanom. Azokra a szenvedő emberekre gondolok, akiknek egyetlen napjuk sem telik el fájdalom nélkül, akik korlátozottak valamilyen szinten, de soha nem hallunk zokszót tőlük, hanem inkább azt kérik, hogy egyenrangú embereknek tekintsük őket. Persze, hogy azokra az embertársainkra gondolok, akiket meglátunk az utcán, s pillanatokra összeszorul a szívünk, majd „édes jó Istenem őrizz meg” kéréssel fordulunk el, s aztán éppen olyan gyorsan elfeledjük őket, mint, amilyen hamar megesett rajtuk a szívünk. Nem sajnálkozásra van szükségük nekik, vagy nekünk, ha hasonló helyzetbe kerülünk. Még kevésbé arra, hogy amennyiben nem látszik szenvedésünk, akkor a világ tudtára hozzuk. Mindennél fontosabb –, s most mondom ezt Pál apostollal –, hogy dicsekvés tárgyává tegyük pillanatnyi, vagy tartós szenvedésünket. Ha el nem kerülhetjük, hogy beszéljünk róla, akkor úgy dicsekedjünk, mint, akiknek ebben is részünk volt, s ne úgy, mint, akik sajnálatra szorulnak ember, vagy Isten részéről.
A szenvedésből türelem fakad – nyugtat meg az apostol. Gondolom nem kell senkinek sem magyaráznom, hogy mit jelent a türelem. Már az első, szülői intések, figyelmeztetések között szerepelt. Voltunk, akik komolyabbnak számító „leckéket” is kaptunk ezzel kapcsolatosan. Ennek ellenére sokan még sem váltunk teljesen türelmes emberekké. Ha pedig számon kérik rajtunk valamilyen formában, akkor azzal mentjük magunkat, s az adott helyzetet, hogy ilyeneknek születtünk. Korábban foglalkoztam a türelem kérdésével unitárius vallásunk összefüggéseiben. Pál apostol is valami hasonlóra buzdítja gyülekezetét, de szerintem sok tekintetben néz figyelmeztetése a mindennapi élet felé. Sőt, még inkább, amennyiben a szenvedés gondolatánál maradok.
Többször is beszélgettünk istentiszteletet követően arról a valóságról, hogy szabad-e és mekkora mértékben, tudatosan félre vezetnünk halálosan beteg, szenvedő hozzátartozóinkat, embertársainkat? Miként van az, hogy egy értelmes embertársunk, ha éppen nem rólunk van szó, – nagy-nagy türelemmel viszonyul sorozatos hazugságainkhoz – egészségi állapotát illetően, majd aztán egyszer ő mondja el a valóságot mindarról, amit gondol, remél megmaradt életéről. Belátja, hogy igenis meg vannak számlálva napjai, de ennek ellenére nem toporzékol Isten, ember, vagy sors ellen. Türelmes a korral, a következményekkel, de a halállal szemben is.
A kipróbált erényből reménység születik, halljuk az apostol mai, utolsó figyelmeztetését. Egy irodalmi példával szemléltetem további mondanivalómat. József Attila írta:
„/Nagy bánatomnak égő csipkebokrán/ /ó, én Uram, hogy megjelentél nekem:/ /tán már nem is bús fájdalom lobog,/ /te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen…/ /Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,/ /erény rongyán, bátorság mentebőrén,/ /mégis mindent levetkeztem, Uram,/ /s elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén…/” (József Attila: Uram).
Mielőtt még bármit is mondanék, hadd szólaljon meg egy vallásos gondolkodó az erénnyel kapcsolatosan: „/…/ Sok jó szándékunk abbamarad, mert nagyon puhák és gyengék vagyunk. Az /…/ erkölcsi követelmények sokszor keménynek, nehéznek tűnnek. Szeretnénk ugyan a bűnt elkerülni, de erőfeszítést már nem vállalunk. Szeretnénk az erényt gyakorolni, de érte áldozatot hozni nem akarunk. Pedig tudomásul kell vennünk a komoly valóságot, hogy /…/ a bűn kerülése és az erény gyakorlása önlegyőzés, önmegfeszítés nélkül lehetetlen!” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 29 . Old.)
A költő és a pap szavait hallhattuk. A két személy, két külön világ, ha szemléletüket kutatjuk, mégis megegyezik véleményük az erény tekintetében. De megegyezik a miénkkel is. Itt nincs is baj szemlélet dolgában, hanem akkor kerülnek elő a bonyodalmak, amikor nem sikerül meghoznunk azt a plusz áldozatot, amit az erény követel. És most segít Pál apostol. Az eddigiekben és az elkövetkezőkben rejlik az igazság. A megvalósulás. A megpróbált erény ugyanis megtermi a megfelelő reménységet. Tovább fokozhatjuk a mai szentlecke fényében: A sorozatos és türelemmel viselt szenvedés erényes emberekké tesz, s észrevétlenül megszületik, a különben mindig mellette ápolt remény.
Kedves Testvéreim! Szeretett Atyámfiai!
Utolsó megjegyzésként, egyben beszédem összegezéseként lefordítom nyelvezetemre a fenti megállapításokat. Előbb, vagy utóbb mi is azok sorába tartozunk majd, akik folyamatosan megélik a testet-lelket megpróbáló szenvedéseket. Emberi gyengeségünket tükrözi, ha eljön egy pillanat, amikor hosszasan elmélázunk gyötrő fájdalmainkat körülölelő gondolataink fölött. Talán nem sikerül felemelkednünk szomorúságunkon, s akkor úgy érezzük, hogy nincs tovább, nem érdemes így folytatnunk az életet.
Eszünkbe jut vallásunk sok szép tanítása, melyek közül némelyik vigasztal, más pedig még jobban elkeserít. Arra gondolok első sorban, ami úgy látszik, mintha elfecsérelt szeretet lett volna életünk során. Egy azonban messze kimagaslik hirtelen a többiek közül, s ez nem más, mint a reménység.
Ekkor jut eszünkbe az is, hogy – bizony – amióta tudjuk az eszünket, soha nem csalatkoztunk Istenbe helyezett reménységünkben. Amikor szülőnkért, gyermekeinkért, szeretteinkért imádkoztunk, mindig meghallgatott, amikor azt kértük tőle, hogy el ne távozzon tőlünk nehézségeink között, velünk maradt. Most, amikor magunkért imádkozunk, amikor engem, a benne bízót kell meghallgasson, megsegítsen, éppen most hagyna el engem? Éppen most kellene zokogva hátat fordítanom ennek a világnak? Hát nem! Ez a saját megnyugtatásom, de ennél sokkal beszédesebb az apostol reményt keltő figyelmeztetése: De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. Ámen.
Pap Gy. László 