– általános beszéd –
Fiam, ne feledd el a tanításomat, parancsaimat őrizd meg szívedben! Péld 3,1
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Egy újabb beszéd következik a Törvényről. A szentleckében említett gondolat képezi mondanivalóm gerincét, hogy ismételten figyeljünk tanítónkra, aki szülőnk is lehet, vagy éppen Isten, aki arra kér, hogy ne feledjük el tanítását, parancsait őrizzük meg a szívünkben. Nem ilyen egyszerű a tanács, hiszen a bibliai alapokat kifejezések tarkítják, ha úgy tetszik nehezítik az elfogadást, melyről bővebben kell értekeznem. És miért ne tenném, amikor éppen a Törvényről szól a beszédem.
Mindenek előtt az a kérdés, hogy mit kell értenünk azokon a bibliai üzeneteken, melyekben olvassuk többek között, hogy vegyük a törvényt Isten szájából (Jób 22,22), vagy fogadjuk el Istentől és szavait mélyen véssük a szívünkbe! Egyszerre két ismeretlennel is szemben állunk, hiszen az egyik éppen a sokat vitatott hallás, vagy süketség, miszerint nehezen, vagy talán soha nem hallják az emberek Isten szavát. Ebben az esetben miként sikerülhet, hogy közvetlen Istentől halljuk a törvény parancsát? A másik, talán még nehezebb kérdés, hogy amennyiben nem halljuk a parancsot, akkor miként sikerül a szívünkbe vésnünk azt? Nem szükséges tovább bonyolítanom ezt a kettős ismeretlent, hiszen a tanácsot átvitt értelemben fogadhatjuk és ez a legegyszerűbb módja a megértésnek, ha elfogadjuk, hogy amit olvasunk a Bibliában ezzel kapcsolatosan, vagy más összefüggésben és témában, az nem más, mint Isten szava.
Ha sikerült túllépnünk a bevezető gondolatok nehézségein, akkor máris megérkeztünk a mondanivaló kellős közepébe. Az első kérdéskör ugyanis azzal kapcsolatos, hogy kötözzük fel ujjunkra, írjuk fel szívünk táblájára a parancsolatokat (Péld 7,3). Máris szemben állunk a következő problémával, ami nem más, mint a kötés-kötözés. A legtöbben ismerjük a fogalmat és a hozzá társított cselekvéseket. Legyen ez fizikai, vagy valamilyen lelki kötelék. Miként is vélekedünk legtöbbször ezzel kapcsolatosan? „Mindig, mikor megérkezik és szól hozzád a kísértés, mely barátságot, szenvedélyt, bizalmasságot, kötést ígér, tudjad: az anyag, melyből az ilyen kötés készül, romlandó, mert emberi anyag. Ami ma eskü, holnap nyűg, ami ma szenvedély és vágy, holnap érthetetlen és torz emlék, ami ma hűség, holnap szomorú kötelesség. Hasztalan mosolyog, ígér, reménykedik a kísértés. Hasztalan él halálig szívedben a vágy, teljesen és bizalommal megosztani az élet magányát valakivel. Nincs módod erre, mert ember vagy. Mindig tudjad ezt.” (Márai Sándor). Vagyis minden emberi kötelék elszakad egyszer. Akarjuk, nem akarjuk egy adott pillanatban minden véget ér. Az a szomorú, hogy semmit nem tehetünk e befejezés ellen. Akik ismertek engem, már tudjátok, vagy legalábbis sejtitek a folyatatást. Íme a megoldás egyik lehetősége: „Ki tudja, melyik nagyobb kín? Azon eszmék, mik az őrült égő agyában fogamzanak, vagy amiket a csöndes, hallgatag gondolat a szív fenekére zár? Az szenved-e jobban, aki tombol és üvölt, akit megkötöznek lánccal, aki fogait csikorgatja, és nehéz tusájában vérverítéket izzad, vagy aki hallgat és mosolyog, és érzi azt az eszmét, amitől könnyű volna megőrülni?” (Jókai Mór).
A következő gondolatsorban arról elmélkedem, hogy ez a szívbe írt törvény, vagy parancs miként válik előnyére a keresztény embernek? Itt is kétféle magyarázattal szolgálok. Az első szerint egy „romlott világban az ember a saját szívén kívül nem követhet senkit! Se az apját, se az anyját, se a hatalmat, sem a társadalmi törvényeket, sem a neveltetését, sem az iskoláit, de még a gyóntató papját sem, semmiféle ideológiát, elvárást, politikát, morált – csakis a saját lelkiismeretét! Saját szívünkön kívül minden jó tanács, elv és parancs megvizsgálandó! Különben mi is bagollyá válunk, és huhogunk!” (Müller Péter). A második értelmezésem nem sokkal különbözik az elsőnél, hiszen Pál apostol meglátására alapozom meggyőződésemet, miszerint „Amikor a pogány törvény híján a természet szavára jár el a törvény szerint, törvény híján saját magának a törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény szabta cselekedet a szívébe van írva. Erről lelkiismerete tanúskodik és önítélete, amely hol vádolja, hol menti majd azon a napon, amelyen evangéliumom szerint Isten Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett dolgai fölött.” (Róm 2,14-16) Valóban ennyire bonyolult nemcsak a Törvény, hanem Pál apostol gondolkodásmódja is. Éppen ezért leegyszerűsítem az apostol véleményét, hogy ez által minél érthetőbbé váljon, főként a törvényre vonatkozó rész. Első az, hogy mindennél fontosabb a törvény holléte. Nem mindegy, hogy kőtábla, valamilyen könyv, vagy más forrás gondoskodik arról, hogy élő törvény határozza meg cselekedeteinket. Éppen ezért a legfontosabb, hogy a szívünkbe legyen beírva Isten minden egyes törvénye. A második tennivalónk, hogy eszerint cselekedjünk. Vagyis, amit tanácsol a szívünk, azt tegyük még akkor is, ha ez öntörvényűségnek látszik. Ne feledjük viszont, hogy mindig kordában tartanak ilyen vonatkozásban a polgári rendelkezések. Vagyis azt tesszük, ami szabad akaratunk szerint, meggyőződésünkből eredően helyes. Azért megnyugtató ez a viszonyulás, mert nyomban előre tör a lelkiismeret ténykedése, miszerint nyugodt, vagy háborgó a lelkünk. Tehát tiszta, vagy rendezésre szoruló.
Ezt követően bárki megvádolhat engedetlenséggel, vagyis azzal, hogy messzemenően megtagadtam nevelőim, tanítóim tanácsait, és ennek köszönhetően saját fejem, szívem és döntéseim szerint járom az utam. Ez részben így is van, hiszen egyéniséggel rendelkezőnek ismerem magam már kora gyermekkorom óta, de hangsúlyozom, hogy nem csak a nagy társadalmi törvények szorítanak korlátok közé, hanem az ún. keresztény parancsolatok is néhol figyelmeztetőként állnak előttem. Az egyéni érzések, meglátások és parancsok követése soha nem fordul az állandónak mondható emberi kapcsolatok szabályozására szolgáló törvények ellen. Sőt, inkább folyamatosan arra törekszem, hogy ne csak másokat figyelmeztessek a régi ösvények fenntartására, hanem elől járjak az úttaposásban.
Egy régi mondás szerint bármennyire is szeretnék némelyek, senki nem választhatja meg a családját. Azt kell elfogadnunk, ahová beleszülettünk, amit az élettől ajándékba kaptunk és időközben, hogy miként alakul a helyzet, vagyis szeretve vagyunk-e, vagy éppen utálnak minket, ez utóbbi kellemetlen ugyan, de nem tehetünk róla, el kell fogadnunk, meg kell békélnünk a helyzettel, sőt birkóznunk is kell a nehézségekkel, ha szükséges. A másik mondás is a családdal kapcsolatosan arra hívja fel figyelmünket, talán mindenki megnyugtatására, hogy a család, melybe születtünk csak egy kiindulási pont, ahol gondoztak, etettek, itattak, ruháztak, vigyáztak ránk, időnként szerettek is, mindaddig, míg készen álltunk arra, hogy önállóan kilépjünk a világba és ráálljunk a saját magunk által választott útra. Aztán itt kezdődik az a folyamat, ahol ma mindnyájan állunk, vagyunk, és időnként bizonyságot teszünk arról, amit útravalóként kaptunk, vagy szomorúan mondogatjuk, hogy még mindig üres a vándortarisznyánk!
A mai tanítás utolsó gondolatkörében a Szövetségről ejtek néhány szót. Részletesen szoktam tanítani vallásórás gyermekeimet, hogy miről is szól Isten szövetsége, melyet kötött az emberrel az Ószövetség idején és mire kell gondolnunk ma, amikor feltételezzük, hogy Isten velünk is szövetségben áll. Bízva abban, hogy ismeritek ezeket a részleteket én most a beszédre megmaradt idő alatt néhány általánosnak mondható kérdést feszegetek. Jeremiás prófétát idézem, aki azt hangsúlyozza, hogy „Ez lesz az a szövetség, amelyet majd Izrael házával kötök, ha elérkeznek azok a napok – mondja az Úr: Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.” (Jer 31,33). Tapasztaljuk szinte nap, mint nap, hogy a következő pillanat új kihívás és sokszor döntés elé állít. Ilyenkor gyorsan visszapillantunk a múltba, röviden elmerengünk a jövendőn és egyetlen vágyunk, hogy olyan döntést hozzunk, amit nem kell megbánnunk, vagy amit megtanultunk régi, rossz gyakorlatunk miatt. Előfordul, hogy az új döntés friss szövetségeket követel. Nem azt jelenti, hogy lemondunk a régiekről, vagy felszámoljuk azokat, hanem egyszerűen válaszolunk az új idők új kihívásaira, melyekről tudjuk, hogy nem sikerül egyénileg véghez vinnünk. Legtöbb esetben nem kérdés, hogy szembe kerülünk-e az újszerűvel, hanem az, hogy a fordulat visz el bennünket, vagy sikerül kezünkben tartanunk életünket és ennek megfelelően nem a kedvezőt, hanem azt választjuk, amiben továbbra is sikerül irányítás alatt tartanunk az életünket. Mit gondolunk, tehát a következő véleményről? „Két embert sok minden összeköthet, de legkevésbé az ésszerűség. Inkább a vonzalom, a szeretet, az összetartozás érzése. Néha a közös rögeszme, olykor az érdekszövetség. Érzések, vágyak, indulatok, aggodalmak – például, hogy félsz egyedül.” (Müller Péter).
Kedves Testvéreim! Meggyőződésem, hogy „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.” (Weöres Sándor) Csakugyan rengeteg feladat és komoly kitartás szükséges ahhoz, hogy derekasan megálljunk kihívásainkban. Tudom, nem megnyugtató, hogy ezzel elődeink sem voltak másként, az viszont segít, hogy nekik sikerült. Vigyázzunk mi is a parancsolatokra! Ámen. 2018. november 25.
Pap Gy. László 