1999 – Húsvét

Az unitáriusok húsvétja

Mint minden más keresztény felekezet, mi is elsőrendű bizonyítéknak a Bibliát találjuk arra, hogy bemutassuk hitünk igazságait. János evangéliuma 17. Részének 3. Versében olvashatjuk, hogy: „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent…”.

Unitárius hitvallásunk utolsó tételeként valljuk, hogy: „Hiszem az örök életet”. Nem csak ránk vonatkozik az a megállapítás, hogy életünk minden más kérdésében igyekszünk feleleteket keresni, minden nehézséget valahogy megoldani, hanem általában felekezeti hovatartozás nélkül érvényes az. A halállal szemben azonban mindannyian értetlenül állunk, s a feltett kérdésekre olyan válaszokat kapunk, melyek egyértelműen a hit területére kényszerítenek bennünket. A mi unitárius hitünk egyszerű: egy oszthatatlan Istent imádunk és valljuk az élet örökkévalóságát.

Ez a hit érdekes módon megáll magára, egyszerűen úgy, ahogy hisszük: az élet örök. Nem azért, mert fizikai értelemben porból lettünk és azzá válunk, hanem azért, mert az élet, a lélek, melynek a test „csak” temploma, az örök Szellemből, Istenből van, s mint ilyen, nem szűnhet meg soha. Istenből még egy porszemnyi sem pusztulhat bele a semmibe!

Húsvét, az élet győzelmének diadal-ünnepe, tavasszal tör be életünkbe. A téli csendet felváltja a megújuló élet éneke. Lerázza magáról a rügy a világ, a halál csendjét és véget ér a mozdulatlan merevség.

A húsvét az unitáriusoknak mégis ennél többet mond:

Mi, az örökkévalóság egy bölcső és koporsó közötti szakaszának rajongó énekesei vagyunk, akik igyekszünk gyarapítani a szépséget, tisztaságot, szeretetet, jóságot, igazságot, becsületességet, hűséget, a lélek minden erényét. Egész benső világunk, hitünk, értelmünk összefog, s az elmúlt 25-30, vagy 70-80 esztendőre figyelve egyszerre tiltakozunk, hogy nem leszünk „avar az idő nagy fája alatt”, mikor a lehullott levél helyén ott van az alvó rügy, ami csak a tavaszt várja, hogy ismét beléphessen az életbe.

A megvert, megkorbácsolt, a megölt életnek diadalát élte át az emberiség egy kis csoportja az első húsvétkor. Ennek boldog mámora hatja át az unitáriusok szívét is azóta. Ez a hitünk nyert beteljesedést és ujjong fel bennünk évről-évre.

Ahogy a kegyetlen, „téli világokból” sikerült átmenteni a „tavaszokba”, a csüggedésből és szomorúságból az örömbe életünket, a félelem kérge alatt melegedni kezdett a hitünk, s a reménység sugara élteti, dicséri nekünk mindig ezt az új életet. Fizikailag és lelkileg is akkor támadhat fel az unitárius ember, mikor hidat tud építeni egy olyan szakadék fölé, mely átmenti a háborúból a békébe, a pusztításból az építésbe, a halálból az életbe. Az örökélet hídja nem más, mint amely még halálunk előtt egymáshoz elvezet, s így kéz a kézben sétálunk Isten elé, aki nem akarja, hogy magunkkal vigyük templomaink, vallásaink jelvényeit, mert Ő, Isten a mi örök életünk, akié voltunk és maradunk „az idők végezetéig”.

Nagyvárad, 1999. Húsvétján.

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel:

Pap Gy. László

Unitárius lelkész