C.N.S.A.S.

Kedves Naplómra látogató, olvasó!
Korábban, más helyen és összefüggésben elmondtam az átvilágításra szabott gondolataim egy részét. Míg némelyek úgy értelmezték szavaim, hogy magam mentettem, vagy mostam tisztára azt megelőzően, hogy erre szükség volna, mások pedig azzal gyanúsítottak, hogy ok nélkül védelmezem az árulkodásba belekerült, vagy kényszerített «társaimat», addig több gondolat is motoszkált a fejemben, hiszen olyan sok mindent összehordtak már az átkos rendszer kiszolgálóival kapcsolatosan.
Eszembe jutott akkor többek között Laurell Kaye Hamilton egyik mondása, aki a következőképpen fogalmazott: „Az embernek elvileg az ismeretlentől kéne félnie, de a tudatlanság is boldogít, ha a tudás ennyire rémisztő.” Ezt persze nem csak én alkalmaztam azokra a személyekre, «kollegákra», akik szükségből, vagy valami másért belemártották magukat a szolgálat eme kevésbé dicsőséges változatába. De nemcsak erről van szó, vagy jobban mondva volt szó régebbi, kavargó, félelemmel és ismeretlenséggel övezett érzéseimmel kapcsolatosan, hanem főként azokkal a gondolatokkal, melyeket papírra is vetettem, hiszen másként nem szólhattam sem magam, sem mások érdekében. Ezekben a sorokban azt feszegettem ugyanis, hogy milyen félelmetes az állapotunk, akik nem tudjuk, hogy van-e dossziénk tevékenységünkről, vagy nincs. Persze, akik tudták, hogy «felderítők», «kiderítők» voltak, azoknak az ismeretlen volt jó, mert amíg tudatlanságban, azaz titokban maradt, hogy kik voltak ők, addig éppen az ismeretlen jelentette számukra a boldogságot.
Egyik alkalommal úgy fogalmaztam, hogy engem nem boldogít egyáltalán az a tény, hogy több « kollégám» jelentésével találkoztam. Ezek nem rólam, vagy velem kapcsolatosan tájékoztatták a korabeli, kommunista vezetést, de nevesítve megjelölték azokat, akiket magam is jól ismerek. Valahogy ennek sem örvendtem. Most még kevésbé. Sokkal boldogabb voltam addig, míg árulkodóként, besúgóként teljesen ismeretlenek voltak ezek az emberek. Sőt teljes mértékben beigazolódott számomra is a korábbi megállapítás, miszerint én sem sejtettem, hogy ilyen rémisztő lehet a tudás.
És még valami! Azt írja a C.N.S.A.S.-tól kézbe kapott irat, hogy ugyan nincs egyetlen, nevemre kiállított dosszié sem, de ígérik, hogy amennyiben találnak valamilyen anyagot a nevemmel kapcsolatosan, akkor írásban értesítenek. Ez akkor azt jelenti, hogy még mindig van egy félelemmel határolt terület, melyre csak akkor lesz bepillantásom, amikor véglegesen az is kiderül, hogy hányan tettek jelentést az „érdekemben”. Hát én arra kérem a fennvaló, egy igaz Istent, hogy ezt a tudást adja meg bárki másnak, aki kéri tőle, csak engem kíméljen meg, ha lehet.
Jelen írást magam vigasztalására tettem közzé, valamint azok tájékoztatásaként szántam, akiket érdekelt, hogy azok közé tartoztam-e, akik önként, vagy más okból kiszolgálóivá váltak a kommunista rendszernek. Utóbbiaknak jelentem: Bizonyíthatóan: nem.
Tisztelettel: Pap Gy. László