Pünkösd – 2015.

Vallomás – mi vagyunk

– pünkösdi beszéd –

„Az élet útját mutattad meg nekem, és örömmel töltesz el színed előtt.” ApCsel 2, 28.

Kedves Ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai!

Amikor a pünkösdi eseményekről beszélünk, akkor meg kell említenünk a húsvétot megelőző történéseket. Mindenek előtt a Gecsemáné kerti eseményeket, ahol nemcsak éberséget és imádkozást követelt Jézus, hanem erőgyűjtést a későbbi időszakra. Emlékszünk arra, hogy egyedül Isten volt és maradt mellette. A tanítványok és hallgatósága elhagyták Jézust és ezért nem tévedünk, ha gyáváknak nevezzük őket. Igen ám, de ezt követően történt valami. A tanítványok újjáéledtek gondolkodásukban, amiben rejlik a pünkösdi ünnep titka.

Közös vágyunk, hogy megmutassuk környezetünknek, a világnak, hogy kik vagyunk, és valójában mennyit érünk, mint emberek. Más szóval bizonyítani szeretnénk. Nehezen viseljük, ha embertársaink nem ismerik el teljesítésünket, s csapásként éljük, ha leminősítenek. Szomorúakká válunk, ha kézlegyintéssel intézik el a válaszokat, melyeket hallani szeretnénk tőlük.

A tanítványoknak is idő kellett, hogy átértékeljék viselkedésmódjukat. 40 napra volt szükség (áldozócsütörtökig), hogy ráébredjenek mulasztásaikra, és arra a felelősségre, amit Jézus helyezett vállaikra, amikor köztük volt. Az a kérdés, hogy mi mehetett végbe a tanítványok lelkében?

Amikor a fenti kérdésre válaszolunk, önmagunkra kell gondolnunk. Mi történik bennünk, amikor elmarasztalnak? Amikor elmulasztunk egy feladatot? Lelkiismereti nehézséggel küszködünk, s nyomban szóval és tettel bizonygatjuk, hogy ma már másként látjuk a dolgot, s ha van mód a jóváírásra, akkor annak értelmében cselekszünk.

Másodszor – éppen a fentiek után – bizonyságtevésünk foglalja el a helyet. Így voltak a tanítványok is, akik bizonyságot tettek megváltozott önmagukról, s azért hangsúlyozták, hogy Jézus élete, tanítása, jelenléte hasznos és elmaradhatatlan számukra.

Harmadik helyen hitüket hangsúlyozták, azt a hitet, melyet három év alatt állandóan erősített Jézus, s mely mégis olyan törékenynek bizonyult, amikor nagy szükségük volt rá. Hitbeli bizonyságtevésük után azt olvassuk róluk, hogy apostolokká lettek. Egy más tanítás indult útjára, melynek megalapozóivá váltak az első pünkösd alkalmával.

Ma, pünkösd ünnepén felvetődik a kérdés, hogy a 21. század emberének mondanak-e valami közelebbit a több, mint 2000 évvel ezelőtti, pünkösdi események? Megmozgatják-e fantáziánkat, hitünket, reménységünket? Jó tanácsként elfogadható-e, ha időközönként, s történetesen most, visszaemlékezünk, s visszaidézünk néhány fontos állomást. Amikor ezt tesszük, lássuk benne az embert, aki soha nem volt másabb, mint a Jézus idejében élt tanítvány. Megtaláljuk a gyávaság, félénkség, ingatagság embereit. Persze azokat is, akiknek köszönhetően csirába szökkent az újat, a jobbat kívánó eszme. Annak is látjuk példáit, akik igazolták magukat az által, hogy élethűen ecsetelték élni akarásukat. Más szóval, egyikük sem élt hiába, hiszen az esetleges mulasztás után, belátva tévedésüket, nagyobb erővel pótolták, amit ideig-óráig elmulasztottak.

A mai pünkösdben megfogalmazódik egy fontos kérdés: Ilyen emberek voltak a tanítványok, ilyen ingatag, bizonytalan, gyáva emberek? Jogos a kérdés, de a válaszunkból kicsendül egy következő: Milyen emberek vagyunk mi? Milyen a mi bizonyságtevésünk? Gyermekünk kérdezheti meg tőlünk: Milyen ember vagy? Felszólíthat az állásfoglalásra: Mondd meg, hogy ki vagy?

Van-e kitérés a válaszadás elől? Van-e mód, melyben kijátszhatnánk a jövendő ígéretének, gyermekeinknek velünk szemben táplált bizalmát? Nincs. Éppen ezért szükség van mai bizonyságtevésünkre. Ez pedig nem csupán megnyugtatásukra hangzik, hanem tükröznie kell a lelkiséget, melyet magunkban hordozunk, melyre tovább épülhet a jövő keresztény anyaszentegyháza.

Mai bizonyságtevésünk – véleményem szerint – nem a pünkösdi nyelveken szólás, nem az égből ívelő kettős tüzes nyelv, hanem a gyakorolt szeretet köré fonódik. Ez a szeretet termi az ajándékokat, melyeket elvárnak tőlünk gyermekeink, és elvár a világ embere is.

A fentiek tudatában megfogalmazom mai, pünkösdi örömüzenetünket: Remélem, hogy eljön a nap, talán éppen ma, amikor mindannyian érzékennyé válunk a lelki ajándékok után. Ma, pünkösdi ünnepen reméljük, hogy ezért az ajándékért nem kell karácsonyig várakoznunk. Ma, reméljük, hogy egy új élet igénye és érkezése járja át életünket.

Jöjjetek, Testvéreim, tárjuk ki karjainkat Isten felé, hogy beleáramoljon szívünkbe a pünkösdi lélek drága áldása. Áradjon át rajtunk a tiszta vallomás érzése, melyet lelkiismerettel vallunk Isten és ember színe előtt, mely által megerősödünk bizonyságtevésünkben és jövőt építő akarásunkban. Ámen.

A tanítványok

– pünkösdi úrvacsorai ágenda –

A tizenkét apostol neve a következő: Az első Simon, más néven Péter, aztán testvére András, Zebedeus fia, Jakab és testvére János, Fülöp és Bertalan, Tamás és Máté, a vámos, Jakab, Alfeus fia és Tádé, a kánai Simon és a karióti Júdás, aki később árulója lett. Mt 10,2-4.

Kedves ünneplő Testvéreim!

Itt állok a megterített asztal mellett, s most is azzal a céllal, hogy segítsek felkészülni arra az asztalközösségre, mely hitünk szerint emlékezéssé és buzdítássá válik Jézusra, illetve követésére. Évek gyakorlatával, szerzett tapasztalattal is be kell vallanom, hogy mindig feszül bennem valami kétség, hogy sikerül-e néhány mondattal meggyőznöm hallgatóságomat hitünk igazságáról, az általam elmondottak valóság értékéről? Van bennem meggyőződés, hit, s ami kell, de ilyenkor, pünkösd ünnepén mintha meg kellene mutatnom a lángnyelvet, a nyelven szólást, vagyis azt a csoda részt, amivel igazolhatnám a múltbeli események történetiségét. Erre pedig nem vállalkozom, hiszen van bennem tűz, de nem olyan, mint amilyent láttak annak idején, az őskeresztények.

Beszédemben van némi „él”, mellyel nem kívánok megsebezni senkit, s bármennyire is úgy tűnik, mintha hiányozna belőle a megértő szeretet, itt van a parányi szikrával együtt. Jézus emlékét elevenítem, és a tanítványokét. Azért soroltam fel nevüket, hogy újra együtt emlegessük a tizenkettőt. Jól hallottátok: Júdást is közéjük soroltam. Most is, amikor már tudjuk, hogy ő nem volt ott a pünkösdi eseményekben. Miért fontos ez nekem? Azért, mert hangsúlyossá teszek két tényt. Az egyik a tanítványokra vonatkozik, beleértve Júdást is, a másik viszont már ránk.

Köztudott, hogy Jézus választotta tanítványait. Úgy emlegették vallásóránk pap bácsijai, hogy „Jézus emberismeretét igazolta” a tanítványok kiválasztása. Tehát, nem a tanítványok közeledtek Jézushoz, s győzték meg, hogy vállalja fel ügyüket, hanem Jézus ment el hozzuk, s „kövess” felkéréssel állította Isten ügyébe őket.

Elképzelhetjük, mennyire fájt a szíve, amikor belátta, hogy félreismerte tanítványait, akik nem csak cserbenhagyták őt, s gyáván szaladtak szét, hanem megtagadták, sőt egyikük el is árulta. Nem csodálkozom már régóta azon, hogy miért ajánlotta szeretett tanítványát, Jánost édesanyja gondjaira, s fordítva. Azon sem töröm a fejem, hogy miért ígért teljes megbocsátást a melléje megfeszített gonosztevőnek.

Van azonban a második tény, ami szüntelen nyugtalanít. Mi a helyzet a mi tanítványságunkkal? Azért kérdezem, mert régebb közvetlen, frissen pedig közvetetten találkoztam olyan pap-lelkész ellenes megnyilatkozásokkal, melyekben elmarasztalták a protestáns papok komoly részét, s hűtlenséggel, gyávasággal, árulással vádoltak bennünket.

Tudtommal a vétkes saját vesztébe rohan, a hűtlen, gyáva, áruló menekül, de az, ki helyén marad, kinek mindennél fontosabb, hogy szeretetét, életének egy részét áldozza gyülekezetéért, – mint sokan teszik, s ezt követem magam is -, méltán várhatom, hogy lélekben megszólítson Jézus, s beállítson veletek együtt késői tanítványainak sorába.

Ne feledjük: a tanítványi mivoltra születni kell, s majd tettekkel bizonyítani mellette. Itt nem lehet érvényesíteni a rohanó, anyagiasodott világunkban gyakorolt helyezkedést. Lehet „” tanítvány egy gyáva, sőt „kedvelt” egy társairól árulkodó, de soha nem válhat belőle egy , elismerésnek örvendő tanítvány. Nekünk, debreceni és szórvány unitáriusoknak ez utóbbi kell legyen a hivatásunk. Így vegyük a kenyeret és a bort. Így tegye áldottá Isten a mi emlékezésünket. Ámen.