„Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát. Ennek a bilincsekben is hírnöke vagyok, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.” Efézus 6, 17-20.
Kedves lelkésztársaim, Atyámfiai!
Szeretettel köszöntök mindenkit! Bevezetőmben csakis arra hívom fel a szíves figyelmet, hogy most is gondot fordítok az evangéliumi üzenet átadására, s amikor megkeresem és rámutatok annak időszerűségeire, arra törekszem, hogy ne egy másik kollega szerepeljen megközelítésemben, hanem az én életem maradjon a figyelem középpontjában, de családommal, szeretteimmel, veletek, s végül, de nem utolsó sorban egész egyházunkkal együtt. Mindig arra törekedtem eddigi szolgálatom alatt, hogy megfelelően bemutassam prédikálásomban azt az utat, melyet – mint minden, hozzám hasonló szolga -–élmények és kudarcok árnyékában éltem meg. Így, hát e mai beszéd is, mostani gondolkodásomat, stílusomat tükrözi.
1). Beszédem alappilléreként négy verset olvastam, de igazán három gondolat kifejtésére fordítok komolyabb hangsúlyt. Sikerült jól gondolkodnia annak, közületek, aki máris észrevette a felolvasott versekben benne rejlő „harcias” szellemet. Rám talál, hiszen alapfokon azok közé tartozom, akik nem ijednek meg saját árnyékuktól, mások rágalmától, vagy általában az evangélium hirdetésének nehézségeitől. Na, de nem azzal akarlak meggyőzni benneteket, hogy milyen „vitéz” vagyok, s rátok erőltessem önrajzomat, hanem összefogást hirdetek azon a területen, melyet evangéliumhirdetésnek nevezünk. Ahogy Pál apostol fogalmaz: ragadjuk meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát.
Két területre mutatok. Az egyik, és egyben első a család. A második az a baráti környezetünk, ahol ismerik, szinte ki nem mondott gondolatainkat is. Ha lélekben máris e területek egyikén tartózkodunk, hallunk egy olyan, romboló megjegyzést, hogy: „Te nekem ne prédikálj!” Miért mondhatnak ilyent nekünk? Azért, mert okuk van rá. Nem tartottuk be, párunknak, gyermekünknek, szülőnknek, barátunknak tett ígéretünket. S ez nem csak egyszer fordult elő. Megszegtünk esetleg egy olyan fogadalmat, melyet – unitárius létünkre – annak idején, megerősítettünk emberek és Isten előtt.
Tudás és gyakorlat kézen fogja egymást, s míg évtizedeket tudunk magunk mögött a „prófétálás” tekintetében, időnként szájtátva hallgatják testvéreink, Isten beszédéről szóló fejtegetéseinket. Néhányunkat gyötör a fájdalom, hogy nem sikerül megismertetnünk szűkös családi környezetünkben Isten szavát, nem sikerül megmagyaráznunk hitetlenségben vergődő rokonaiknak a jézusi követelmény aranyszabály fektette középútját.
A fentiek ellenére, tehát áradunk, fürdőzünk az elismerések zuhatagában, visszautasítjuk az egyes felekezetek részéről jövő merész, vagy éppen szerény figyelmeztetéseket, miszerint nemcsak tévútra vezetjük követőinket, hanem a Pokol fertőjébe is rántjuk magunkkal őket.
Ebben az általános össze-visszaságban hangzik mai beszédem is. Nem veled foglalkozom, hanem saját lelkem háza-táján teszek egy kis rendet. S közben hangosan gondolkodom, hogy megérthessétek időnkénti vívódásaimat. Már Kőrispatakon ráébredtem, hogy, ha nem vigyázok, fejbe vernek. Ha csukott kapukat döngetek, nem csak a kilincset kell figyelnem, hanem az alázuhanó cserépre is kell összpontosítsak, különben komolyan, betörik a fejem. És igaz, hogy gyakran fordult elő ilyen. Aztán hányszor rám dobálták a kifogások, elégedetlenkedések köveit, mert szebben is elprédikálhattam volna családját üldöző, részeges hozzátartozójukat.
Bizony, sokszor kaptam a fejemhez, hogy na aztán ennyi elég. Mindannyiszor megéreztem azonban az üdvösség sisakját. Mindez rendben is volt, amikor megtudtam, hogy Isten rakta a fejemre, hiszen ő vigyáz minden gyermekére. Így rám is. Az is rendben van, hogy ahányszor elfeledem, mindig fejemre helyezi, mert a jó szülő így viszonyul gyermekéhez. Azonban eljött a pillanat, amikor megkérdeztem saját magamtól, hogy megérdemlem-e ezt a gondviselést, fejemre húzhatom-e saját kezűen, unitáriusként az üdvösség sisakját?
Egy olyan ponthoz érkeztem, ahol már nem létezik a hallgatóság félrevezetése. Ismer a családom, a baráti köröm, nagyjából gyülekezetem is tudja, hogy mennyit érek szavaimban, s mi vagyok tetteimet figyelve. Lehetek a hitünknek tudós szónoka, egyházam befutott szolgája, de semmi vagyok, ha a legkisebb szél lefújja fejemről a sisakot, megsüti fejem tetejét a nap, s a következő pillanatban elfeledem azt is, hogy hol kiáltottam bele sírva magam ebbe a világba.
Határozottan állítom előttetek, s mindenki füle hallatára, hogy igenis, fejemen viselem az üdvösség sisakját, s bizakodással hiszem, hogy Isten engem, unitárius szolgáját is megvédelmez, s idő érkezésével megáld üdvösségre szóló, ígéretéből származó ajándékaival. Hadakozó természetemnek megállást parancsol – amikor igazán szükség van rá – a lélek kardjával, a lelkiismeretemmel. Mindig arra kérem Istent, hogy ne a másik embertársam lelkét mutassa meg nekem, ne abba segítsen belelátnom, hanem segítsen, hogy kifehérítsem az enyémet. Ne mások miatt, hanem saját magamért. Amikor ezekkel készen vagyok, veszem a Bibliámat, saját gondolataimat, életem- s jó embertársaim életvitelének helyes megvalósításait, s arról prédikálok, hogy mit teszek, ha te holnap bekopogsz hozzám. Készséggel fogadlak, mert rég voltam nálad, s talán még régebb érezhettem vendégszereteted.
2). Mai szentleckénk második figyelmeztetése az imádság felé fordul. Amilyen sok irányultsága van a sokfelé ágazó imádságunknak, éppen annyi figyelmeztetésre szakítható az apostol tanácsa is: Minden alkalommal imádkozzatok. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is. Nekem három fontos üzenetet mond az apostol kérése:
a). Legyünk éberek. Nehéz dolog. A keresztényi kötelességek teljesítésének sorában, az egyik legnehezebb. Hogy mit jelent számomra az éberség? Azt, mint, amikor kormánykerék mögé ülök az éjszaka kellős közepén, s több száz kilométert kell vezetnem el, vagy haza. De mit jelent a még több éberség? Azt, ha mellettem, mögöttem ott vannak családom tagjai, vagy még valaki rajtuk kívül. Mit jelent ébernek lennem szolgálatom őrhelyén? Ugyanaz a vezetés, csak még több felelősséggel. Hogy ezek nagy szavak, vagy részleges mellébeszélés? Nem, hiszen ez nekem lelkiismereti kérdés. Nemcsak azzal kell ugyanis megbarátkoznom, hogy magammal és azokkal nézek szembe, akik körül vesznek, hanem – hitem szerint – egyszer Isten is számon kéri tőlem mindazt, amit megtenni elmulasztottam. Elmondom azt is, hogy nem sikerült megtartanom mindig a teljes éberséget. Aki kíváncsi, annak szívesen beszélek erről, más alkalommal.
b). Maradjunk kitartóak az imádkozásban. Kinek kellene, másnak megfelelő gyakorlatot mutatnia, mint a lelkésznek? Itt is akkor járunk el a leghelyesebben, ha nem másokat biztatunk, hogy szüntelen imádkozzatok, hanem állandóan beszélünk is arról, hogy szükség van a kitartó imádkozásra. Nem Istennek, természetesen, hanem saját magunknak. Szükségünk van a közösségi, kitartó imádkozásra, éppen úgy, mint otthon, a magunk „hasznát” megcélzó könyörgésekre.
Feltevődnek azonban a kérdések, hogy mennyire tudunk kitartóak maradni az imádkozásban? Mit célozunk meg felvetett kéréseinkkel? Hová kerülnek az adott hangsúlyok? Oh, hogy az Isten áldaná meg! – vagy , Óh, hogy az Isten áldja meg! Nem kell feszegetnem a hangsúlyok estét, vagy esetlenségét, mert a legtöbben, papok is jártasok vagyunk ezek használatában.
c). Imádkozzunk mindenkiért. A harmadik, s egyben legfontosabb üzenete az apostolnak a kitartó imádkozás tekintetében, hogy mindenkiért imádkozzunk. Ő azt mondja, hogy a szentekért és érte is. Azonnal két nehézséggel állunk szemben. Az egyik a szentek kérdése. Belekezdhetnék én is, mint mások annak fejtegetésébe, hogy mit hiszünk, vagy nem hiszünk ezzel kapcsolatban. Ezzel többre nem haladunk, mint ahol most vagyunk.
Inkább a második felé nézek, s ennek keresem lehetőségeit. Először arra kérlek, hogy imádkozz értem. Mit történik? Megígéred, hogy legyek nyugodt, mert megteszed. Lehet, hogy teljesíted, vagy úgy elfelejted az egészet, ahogy megígérted, hogy estéli imádságodba foglalsz.
Én megértem, ha vannak kifogások, tartózkodások a másokért történő imádkozás gyakorlását, vagy megvetését illetően. Nekem azonban fontos. Annál is inkább, mert papként igen gyakran kérnek fel hasonló cselekedetre. Élményeim közt ma is elevenen él bennem, amikorKőrispatakon azért hívtak egy beteghez, hogy imádkozzam, hogy minél könnyebben távozhasson az élők sorából. Ma is csak azt mondom, hogy imádkozom, de az életért.Nagyváradon rendszeres gyakorlattá vált, hogy nevük megemlítése nélkül imádkoztunk beteg testvéreinkért. S tudjátok, hogy mi az érdekes? Nem szeretteitől, vagy később tőle kaptunk dicséretet, hanem azonnal megéreztük annak örömét, hogy imádkozhattunk mások megtartásáért. Megtapasztaltuk azt a biztonságot, hogy, ha majd szükség lesz, akkor mások is imádkoznak értünk.
3). Végül a harmadik kérdés maradt, röviden. Természetesen azért is kérlek, hogy imádkozzatok értem, mert sokszor gyötörnek gyengeségek, betegségek, vagy éppen családomat éri utol a nehézség, s ilyenkor jól esik, ha mások is segítenek a lelki megerősödésben. Igen ám, de papként azért is kérem, hogy kitartóan imádkozzatok értem,hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát, sőt bilincsekben is hírnöke legyek, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.
Hála Istennek engem nem bilincseltek meg a régi rendszer pribékjei, de nem is bilincseltettem meg senkit. Ám időnként magam is rab, korom kihívásainak, velejáróinak fogja vagyok. Vannak segítőim, akik mellettem állnak, vannak, akik időnként letörik lelkesedésem szárnyait. Vannak, kik hirdetik a bátorságot, mások pedig megijednek a kipattanó bimbótól is.
Ha valaki még mindig kérdezné, hogy miért vagyok itt, akkor annak mondom: Nem azért, mert Rázmány püspök kihozott, hanem azért, hogy hirdessem az evangéliumot. Némelyeknek nem tetszett, hogy Keresztúron prédikáljak, másoknak az Aranyos mentén nem kellett a székely pap irányítása. Hogy itt ki hallgatja és tartja meg szavaimat, még ismeretlen előttem, de annyit tudok, hogy nem magamért, de értük és az evangéliumért arra kérem Istent, hogy legyen segítségemre munkámban. Bízom az emberben, segítségében, de örökösen reménykedem Isten gondviselő szeretetében. Ámen.
Budapest, 2008. július 11.-én.
Pap Gy. László 