Bibliai olvasmány: 2 Sám 14,4-19.
„/…/ ne legyen számkivetve előtte az eltaszított sem.” 2 Sám 14,14.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Május első vasárnapja van, a hónap első napja és nem lehet szebb feladatunk annál, hogy köszöntsük lélekben és valóságban édesanyánkat, gyermekeink édesanyját, minden édesanyát, aki vállalta a teremtés feladatát. Mai beszédemet egy ószövetségi történetre építettem, melynek egyik központi mondanivalójába, a megbocsátásba kapaszkodom. Ennek rendjén fogalmazok a gondolkodóval, aki a következőképpen látja saját helyzetét: „Mindig megbocsátom mások haragját, mert az ember természetéhez tartozik, hogy dühbe gurul. Általában megbocsátom, ha valaki hazudik nekem, mert az emberi természet nagyon gyenge, és nagyon gyakran nem elég szilárd ahhoz, hogy szembenézzen a nehézségekkel, és elmondja a teljes igazságot. Azt is megbocsátom, ha valaki alaptalan híresztelést vagy pletykát terjeszt rólam, mert nagyon könnyű kísértés, hogy másokat így próbáljanak meggyőzni.” (Yoshio Markino)
Elárulom, hogy mai történetünkben megtalálható a megbocsátás ténye. S mert az édesanya a legjobb megtestesítője ennek is, elmondom, hogy: „Az édesanya szíve mindent megbocsát. Ha már az örök hazába költözött is, utolsó szava, utolsó kérése, utolsó figyelmeztetése a sírig ott cseng a gyermek szívében…” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 501. Old.) Ezeknek előrebocsátása után, ma egy újabb, ószövetségi, példabeszédet, történetet ismerünk meg. Ez a tékoabeli okos asszony példázata.
1). Tudnunk kell előzményeként, hogy Absolon meggyilkolta Dávid király fiát Amnont. Előzően azt a hírt kapta a király, hogy mindenik fiát megölte Absolon, de aztán megnyugtatták, hogy hamis a hír, sőt meggyőződhetett maga is, amikor távollét után megérkeztek várva-várt fiai. Amnon hiányzott közülük. Tette miatt, de Dávid király haragjának következményeitől is tartva, Absolon Gessur királyához szaladt, hogy ott időzzön, míg elmúlik Dávid király haragja.
2). A történet tartalma. Jóáb, Dávid király főhadnagya, naponként látta királyát, s mivel bizalmasai közé tartozott, látta, tapasztalta, hogy a király egyre jobban vágyódott Absolon közelségére. Tudta azonban, hogy ez csak abban az esetben valósulhat meg, ha valamiként sikerül feledtetni Dávid király haragját. A történet végén Dávid király rájön arra, hogy az egész megtévesztésben Jóáb, hadnagyának az eszelőssége található, de a mód, ahogyan sikerült kiengesztelni a király haragját, szinte egyedi, és a tékoabeli asszony leleményes okosságát dicséri. Végül is Jóáb hallhatott megelőzően a tékoabeli asszony fondorlatos gondolkodásmódjáról, melynek következtében megkerestette és elmondta neki, hogy valamiként meg kell oldani a fennálló viszályt Dávid király és Absolon között.
Az asszony a következőképpen járt el és beszélt: Mindenek előtt felkereste Dávid királyt, aki miután fogadta, a következő történetet ismerhette meg a történetbeli asszonytól: Panaszolta az asszony, hogy megsokasodott gonddal és törődéssel van tele, hiszen nemcsak hogy időközben megözvegyült, hanem viszály támadt fiai között is. Éppen olyankor verekedtek a mezőn, amikor senki nem tartózkodott a környéken, akik közül megvédhette volna valaki őket. Persze – folytatta az asszony – a verekedésük annyira elmérgesedett, hogy az egyik megölte a másikat. Nem volt elég az édesanya ezen szomorúsága, még azzal is szembe kellett nézzen, hogy életben maradt fiára támadtak a meghalt rokonai. Képzelje csak el a király, és mindenki azt a mély fájdalmat, melyet képes okozni a fokozott bosszú. Gyilkosságba keveredett fia halálával, még az a „kicsi szikra” is kialudna, mely férje nevét, emlékét, maradékát idézhetné!
Úgy látszott, hogy a fenti elbeszélés után megpuhult a király szíve, hiszen rögtön, a hallottak után azt mondta az asszonynak, hogy menjen csak nyugodtan haza, mert parancsolni fog az „ő dolga felől”. Az asszony viszont még mindig tartogatott valamit a király számára, s hangsúlyozta, hogy kész felvállalni a bűn súlyát, hogy ártatlan maradjon a király trónja. A király aztán erre a kijelentésre még határozottabban védelmébe vette az asszonyt, amikor kifejezésre juttatta, hogy előtte kell számot adnia az asszony esetleges bántalmazójának. Észrevehető, hogy az asszony még mindig elégedetlen a király kijelentéseivel, s mintegy kikövetelte életben maradt fia biztonságát. Arra kérte a királyt, hogy vessen véget a bosszúállásnak, miáltal fia is életben maradhat. Ekkor mondta ki a király azt, amit régóta hallani akart a tékoabeli asszony: „Él az Úr, hogy a te fiadnak egy hajszála sem esik le a földre.”
Ettől a perctől kezdve fordulatot vett az asszony beszéde. Talán éppen azért, mert történetével elérte a kellő eredményt, vagy a király mutatott hajlandóságot a megbékélésre, pontosan nem megállapítható, de annyi bizonyos, hogy a fentiek után megkérdezte a királytól: Miért nem hívatja vissza azt, akit megelőzően elutasított magától? Ezek után olyan megjegyzés következik, mellyel a király lelkére hatott az asszony: „Mert bizonyára meg kell halnunk, és olyanok vagyunk, mint a víz, mely a földre kiöntetvén, fel nem szedhető, és az Isten egy lelket sem akar elvenni, hanem azt a gondolatot gondolja magában, hogy ne legyen számkivetve előtte az eltaszított sem.” A király ezek után sejthette, hogy mi célból látogatta meg őt a tékoabeli asszony, akit még mindig nem tartóztatott fel további mondandójában. Az asszony elismételte jövetelének célját, majd rövid dicséretben részesítette a királyt, mint jó uralkodót, aki egyaránt meghallgatja a jó és a rossz embereket. Majd Isten gondviselésébe ajánlotta.
3). Ettől kezdve a király rátapintott az asszony történetének lényegére. Nemcsak azt fedezte fel, hogy hadnagyának közreműködése benne van a dologban, hanem nyilvánvalóvá vált előtte az is, hogy az asszony, sajátjaként elmesélt története mögött tulajdonképpen az övé áll. Az ugyanis, hogy Absolon, akinek kezéhez gyilkosság, sőt gyilkosságok tapadnak, s akinek menekülnie kellett a király haragjától, csak megbocsátása után térhet vissza. Bármennyire is ösztökéli a bosszúvágy, szeretetre ébredő szíve megbocsátást parancsol. Kell azonban mindig egy olyan indíttatás, mely kimondja, vagy kimondatja a megbocsátok és visszafogadlak kifejezéseket. A tékoabeli asszony története időszerűséget hordoz számunkra is. Persze, nem abban az összefüggésben, mely egy adott közbenjáró, király, vagy éppen bíró személyére korlátozódhat, akinek esetében hatni lehet megbocsátásra induló, hajló szívére. A történetnek van egy mindenkori üzenete, melyet nem mellőzhetünk a legelvetemültebb gyilkos esetében sem. Ennek szép megfogalmazását olvashatjuk, ismételhetjük a 14. versben, de ugyanakkor megtaláljuk környezetünkben, vagy éppen saját életünkben is.
A mi, mai történetünk arról szólhat, tehát, hogy Isten előtt kedves minden lélek, még az is, aki a legnagyobb számkivetettségben éli életét. Ez nem azt jelenti, hogy Isten mindenképpen pártfogása alá akarja venni a bűnöző gyilkosokat, hanem arra figyelmeztet a hasonló történetekkel, hogy a hidegvérrel gyilkoló embernek is van édesanyja, akinek éppen olyan keservesen fáj gyilkos gyermekének tette, mint amiképpen fáj megölt gyermekének elvesztése. Arra is figyelmeztet a történet, hogy ezekben az összefüggésekben a fájdalom kizárja a bosszú vágyát. Az egyforma fájdalomban, melyet érez az édesanya, csak az marad hátra, hogy bizakodó maradjon az egyik seb esetleges begyógyulásában. Tudja az édesanya, hogy vesztésre áll, de szeretné, ha nem kellene elveszítenie mindkettőt gyermekei közül. Persze nehéz úgy érezni, mint a tékoabeli asszony. Erre csak egy igazi édesanya képes. A király megbocsátó szándéka, egyénisége viszont példakép lehet bármikor számunkra, és arra az esetre, akik akár testvérgyilkosság miatt, vagy valami más bűnért forralnának bosszút egymás ellen.
Garai Gábor soraival zárom mai mondanivalómat:
„S ha százszor becsapnak
és ezerszer csalódom abban
kinek szívemet, mint álmából
a rózsát kitakartam
s ha épp az árul el
kit életemmel fedeztem én
s ha tulajdon fiam tagad meg
és ha nem harminc ezüstért
de egy rongy garasért
adnak el engem barátaim
s ha megcsal a reménység
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem
s ha csak a bosszút hizlalja
a hála híveimben, s ha rágalom kerít be
– akkor se mondom, hogy nem érdemes!”
Isten legyen velünk megfontolt érzéseinkben és segítsen a mai történet is abban, hogy minél hamarabb kiejthessük a „megbocsátok” szót, miáltal nemcsak a bosszút zárjuk ki további életünkből, hanem egyben helyet biztosítunk annak a szeretetnek, mely alapfokon ott volt mindig bennünk, szívünk mélyén a bennünket megbántó testvér, rokon, embertárs iránt. Ámen.
Pap Gy. László 