Bibliai Olvasmány: Márk 11,1-9.
Így vonult Jeruzsálembe, a templomba. Ott jól körülnézett, aztán a tizenkettővel kiment Betániába, mivel már esteledett. Mk 11,11.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Hál’ Istennek megértük 2012 Virágvasárnapját, amikor nemcsak a korabeli eseményeket frissíthetjük fel, vagy éppen csatlakozhatunk valamelyik csoporthoz, hanem új gondolatok is ébredhetnek bennünk, melyekkel teljesebbé válik vallásos ismeretünk, ünnepi várakozásunk. Ne szaladjunk elébe a gondolatoknak, hanem először frissítsük fel virágvasárnapi „emlékeinket”, amikor kiállunk a város szélére és várjuk az érkező Mestert.
Amint arról hallottunk a felolvasott bibliai versben, Jézus jeruzsálemi bevonulását megelőzően események történtek. Az egyik, melyben megismerjük a rejtélyes történetet, amikor egyszerűen eloldoznak egy szamarat és Jézushoz vezetik. A másik, melyben a tömeg előre értesült arról, hogy Jézus érkezik a városba, amiért kellő fogadtatásban részesítik. A harmadik tényező a templommal kapcsolatos, illetve annak megtisztításával. A negyedik történet a fügefa megátkozásával kapcsolatos, míg az utolsó, általam említett fontos tényező az Istenbe vetett hitbe, imádságba, valamint a megbocsátásba kapaszkodik. Beismerem, hogy egyszerre, egyetlen virágvasárnapi alkalomra soknak tűnik ez a tanítás, de kérdem én, hogy van-e az esztendőben ennél megfelelőbb időpont? Előrebocsátom, hogy ez a beszédem sem lesz terjengősebb, mint a többi, sőt ígérem, hogy a gondolat-gazdagság nem megy az ünneplés rovására.
1). A szamár elkötése. A bölcs szövegmagyarázók tisztában vannak a történet valódi jelentésével és erről sokat is értekeznek azoknak, akik kíváncsiak rá. Engem különösen foglalkoztat az a gondolat, melyet Jézus fogalmaz meg tanítványainak, akik a szamárért indulnak. Csak annyit mond, hogy szüksége van rá. Abban a világban és a miénkben is mi történik, ha valaki elköti a másik állatát? Bizonyos következményekre számíthatunk, de nem erről van szó, hanem arról, hogy a gazda tudta nélkül viszik el a tanítványok a szamarat. Vagyis nem beleegyezésével. A történetben nem tesz fel egyetlen kérdést sem, de ne feledjük, hogy a szamarat nem Jeruzsálem falainál, hanem a szomszédos faluban „szerzik be” a tanítványok. És még egy kiegészítés: arról szerzünk tudomást, hogy néhány ott álló engedélyezte végül a szamár elvezetését.
2). Kellő fogadtatás. Mindig feltételezzük, hogy Jézus jeruzsálemi útjának híre korábban eljutott a városba és megmozgatta a Messiás-váró emberek nagy részét. Szerintem nagyon keveset beszélünk arról, hogy erővel, hatalommal, fegyverrel érkező Messiást várt a korabeli zsidóság, aki Dávid király dicsőségével vonul majd be a városba, az emberek életébe. Képzeljük csak el azt a csalódottságot, mely látszott az összeverődött tömeg arcán! A szamár akkor még nem állt annyira megvetett állat hírében, de a lóhoz viszonyítva mégis csak alacsonyrendűnek bizonyult. A harmadik tényező a „kísérethez” kapcsolódik, ami a tanítványokból és még néhány alkalmi követőből tevődött össze. Valamennyi egyszerű ember ábrázatát mutatta, ahol nyoma nem volt a pompának és csillogásnak. Mindenek ellenére mégis sokan ruhájukat terítették az útra, mások pedig a réten tört lombos gallyakat dobálták a földre. A Jézusra váró sokaság megosztottan viselkedett abban is, hogy némelyek előtte mentek a város felé, mások pedig követték. A történet leglényegesebb momentumának számít, amikor hangosan kiáltották, hogy Hozsánna a Dávid fiának, Hozsánna a magasságban!
3). A fügefa megátkozása. Csodatörténetet olvasunk a bevonulási események között. Itt is eltévedhetnek gondolataink, ha azzal foglalkozunk, hogy igaz-e az eset, vagy nem. Sokkal lényegesebb, ha arra összpontosítunk, ami a történés mögött tapasztalható. Olvassuk a szövegben, hogy nem volt fügeérés ideje. Ez természetesen azt jelenti, hogy Jézus tisztában volt azzal, hogy hiába keres gyümölcsöt ilyenkor a fügefán. Ennek ellenére mégis másnapra kiszáradt a fa, mert megátkozta. Itt sem ezen van a hangsúly, hanem a jelképes cselekedeten. Egyszerűen a zsidó nép elvetését jelképezte Jézus tette, mely csak leveleket terem, vagyis a törvény külső teljesítése, a látszat a lényeg és nem a belső tartalom.
4). A templom megtisztítása. Régebbi virágvasárnapi beszédeimben bővebben érintettem ezt a kérdést, mely nem nyerte el a hallgatóság egyetértését. Több szempontból. Valahogy nehezen egyeztethető össze az ünnepi hangulattal az erőszakos Jézus templomi megjelenése, amikor felborítja az árusok asztalait és korbáccsal kiűzi onnan őket. Ez a látvány annyira átterjed a mindenkori templomi viselkedés kordában tartására, hogy amikor utalunk arra, hogy a templomban nem zajongunk, nem beszélgetünk köznapi kérdésekről, mert a templom az áhítat, az imádság helye, akkor nyomban olyannak vélik a figyelmeztetettek, mintha a lelkész ostorral állna középre és rájuk sújtana. Pedig nem erről van itt sem szó, hanem arról a tényről, amiért valóban épült minden templom: hogy imádság háza legyen és ne a hangoskodás, a versengés stb. színhelye. Lényeges szempont a történetben, hogy bár a papok haraggal fordultak Jézus felé, mégis féltek a néptől, mert az „lelkesedett” Jézus tanításáért.
5). Az Istenbe vetett hit. Gyönyörűen összekapcsolódik a történetben a kiszáradt fügefa és az Istenbe vetett hit. Nincs idő ennek teljes kibontására, de arra törekedtem, hogy az imádság és a hit szükségességének bemutatásával elérjem a megfelelő figyelmeztetést. Még egyszer pillantsuk rá a szentleckére, ahol megértjük, hogy Jézus első nap csak szétnézett a városban, a templomban, majd az este közeledtével visszavonult tanítványaival az olajfák hegyére. Lényeges szempont, hiszen minden bizonnyal azt az éjszakát is csendes imádkozással töltötte tanítványai körében. Erről a cselekvésről szól a második éjjel is, azzal a ráadással, hogy most már tanítványait is hangsúlyosabban buzdítja az imádkozásra, a hitben való megerősödésre és e kettőnek köszönhetően a megbocsátó szeretet érvényesítésére. Pillanatnyilag úgy tűnik, mintha Jézusnak lenne megbánnivalója a napi „tette” miatt, mégis ő az, aki mások tettének megbocsátására buzdít. Vagyis ez a cselekedete elővetíti a hamarosan bekövetkező eseményekhez való pozitív viszonyulását. Figyeljük csak meg, mennyire igaza van a gondolkodónak, aki a következőképpen nyilatkozik: „A meghallgatott imádság nem mindig azt jelenti, hogy megkapok Istentől mindent, amit kérek, hanem azt, hogy megkapok mindent, amire valójában szükségem van.” (Molnár Róbert). Tudom, hogy ezt a gondolatot sem sikerül megfelelően kibontanom, de akár istentisztelet után részletesebben is elbeszélgethetünk arról, hogy miként valósult meg ez Jézus életében és volt-e példa rá saját élettapasztalatunkban. Az utolsó gondolat a hitbe gyökerezik. Végtelen idézetekkel lehet alátámasztani ezt a lényeges lelki tulajdonságot, melyet a többihez hasonlóan Istentől kapunk és ő segít abban, hogy naponta gazdagodjon, bővelkedjen, növekedjen. A sok író és költő közül Babits gondolatát emelem ki, aki így vélekedik a hitről: „Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert “cél és értelem” emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több mint minden emberi, hiszek a világban, mert eszem el nem éri.” (Babits Mihály).
Összegezés. Kedves ünneplő Testvéreim. A magam részéről azzal fordulok Istenhez, hogy hálás vagyok, amiért megérnem engedte ez esztendő virágvasárnapját. Köszönöm azok nevében is, akik nem jöhettek el, de tartózkodásuk helyén hasonló köszönetet fogalmaznak meg feléje. A szamár elkötésének története arra emlékeztet, hogy valamivel mindenikünknek hozzá kell járuljunk a nagy ügyhöz. A kérdés az, hogy mi az, amiről szívesen, bármelyik pillanatban lemondunk, hogy feláldozzuk a közösség oltárán. Sőt mi az, amiért áldozatot hozunk és tudjuk, hogy teljes mértékben megfelel Jézus tanításának és Isten akaratának? A második gondolatkör is hasonlóan fontos, mert az a kérdés merül fel ismét ebben az évben is, hogy melyik csoportba tartozónak mondjuk magunkat. Netán két nap múlva mégis úgy határozunk, hogy nem ilyen Jézust akartunk magunknak és a szeretet-elvárásai messzire meghaladják képességeinket? Van-e még valami, ami hiányzik a „kellő fogadtatásból”? A harmadik tanítás is lényeges, hiszen csodák ma is történnek, amint arra utal a záró idézetem is, bár az egyáltalán nem csoda, ha arra törekszünk, hogy idejében megteremjük a megfelelő gyümölcsöt. Erre várnak azok, akik ilyen reményekkel közelítenek hozzánk. A negyedik gondolatban a templom megtisztításáról volt szó. Azt is mondhatom, hogy nem annyira az Isten tiszteletére épült hajlékra kell gondolni mindig, hanem arra az elsődleges „épületre”, mely bennünk van és ahol található Isten, a lelkünkre. Ebben az esetben senki másra nem terelhetjük a figyelmeztetés felelősségét. Végül az Istenbe vetett hit szüksége és annak szüntelen növekedése a fontos. Ezt magunktól nem valósíthatjuk meg, mert ebben Istennek van elsődleges, segítő szerepe. Végül a beígért idézet: „Imájában az ember azt kéri az Istentől, hogy tegyen csodát. Csoda alatt azt érti, hogy lépjen át az Úr a kérlelhetetlen törvényeken, és változtassa át a nehéz valóságot. Könnyítsen a súlyos életterheken, lágyítson a fájdalmon, segítsen gondolatai, reményei és vágyai megvalósulásában. Keresztény szóval az imádság kegyelmet kér törvény helyett. A kegyelem pedig – ebben a kőkemény törvényvilágban – csoda.” (Müller Péter). Ámen.
Pap Gy. László 