2014.07.06 – Segítség – 3.

 

„/…/ Ne félj, én megsegítelek!” Ézs 41,13.

Szeretett Testvéreim, Atyámfiai! Két, megelőző beszédben a segítséggel foglalkoztam. Azokban arról szóltam, hogy bízhatunk embertársaink segítségében, és ugyanakkor kötelességünk segíteni azokon, akik segítségért kiáltanak. Ma, a harmadik, segítségről szóló beszédben az Istentől várható segítség bibliai példáival foglalkozom élethű tapasztalatokban. Korábban ellentmondásosnak tűnő kérdéseket állítottam egymásnak, de ma és a következőkben ilyenről szó sem lehet. Bizonyos, hogy megváltoztathatjuk ígéretünket, miáltal cselekedeteinkben, embertársainkhoz való viszonyulásainkban az elvárások alsó szintje alatt maradunk. Isten azonban gondviselő szeretetében, segítőszándékában és annak bizonyításában ugyanaz marad. Az Istentől érkező segítségadás kérdésköre szerteágazó, de nem összegyűjthetetlenül, vagyis csoportosíthatók azok az összetevők, melyek vallásos elmélkedésünk rendjén megadják az eligazításokat.

1). Az első kérdés, hogy kihez folyamodhatunk segítségért? (Ézs 10, 3). Az előző beszédekben rögzítettem, hogy embertársaink életük kockáztatása árán készek segíteni bajba, nyomorúságba jutott embertársaikon. Most a szentleckénk olyan valóságra hívja fel figyelmünket, hogy a legbiztosabb segítséget Istentől várhatjuk. Ézsaiás próféta megnyugtat minket, amikor hangsúlyozza, hogy semmi okunk nincs a félelemre, mert Isten jön, és időben megadja számunkra a kellő segítséget.

Előrebocsátom, hogy nem téphetjük ki magunkat a világ megszokott életéből, sőt abból a közegből sem menekülhetünk, melynek most tagjai vagyunk. Más szóval: Olyan társadalomban élünk, ahol nem jelenthet külön csoportosulást a helyesen, Isten akarata szerint gondolkodó és cselekvő emberek közössége. Ilyen körülmények között megtalálhatjuk a lehetőségét annak, hogy bizakodó hittel kapaszkodjunk gondviselő Istenünk segítségébe.

Sok gonosztevővel hajózott Bias egykor. Nagy szélvész támadt, a hajó, törést szenvedett, melynek utasai Istenhez kiáltottak segítségért. Csendben legyetek – intett nekik Bias – nehogy észre vegyék az istenek, hogy itt vagytok. Ez tehát azt jelenti, hogy sok esetben az isteni gondviselés részévé válnak olyan emberek is, akik tulajdonképpen hallgatásukkal érdemlik ki a megkülönböztetést, hogy részesülhettek Isten segítségében.

2). A második gondolatot Isten mindenhatósága ébresztette bennem. Amiként nyilvánvaló, hogy Isten segít bajba jutott gyermekein, feltételezhető, hogy akár meg is tagadhatja segítségét (2 Krón 25, 8). Gondolkodásmódunk velejárója, hogy időnként érezzük, mintha hiába imádkoztunk volna, mert nem érkezett el az isteni segítség. Türelmetlenebb testvéreink szemrebbenés, és minden különösebb lelkiismereti furdalás nélkül kemény megjegyzéseket is tesznek: Miért késlekedik Isten segítsége? Megtagadta Isten tőlem az ő segítségét! – és ehhez hasonló nyilatkozatok sokaságával bizonygatják, hogy megingott Istenbe vetett hitük.

Azt szoktuk mondani, hogy sok bibliai történetnek csupán mitológiai értéke, legfentebb tanító jellege van. Ezek közé soroljuk, pl. az egyiptomi kivonulást is, amikor az utolsó pillanatban kettévált a tenger a menekülők előtt, s így nem csak életüket mentették, hanem megszabadultak üldözőiktől is (2 Móz 14. R.). A jel csodával határos és a csodák közé is sorolható, bár a későbbiek során többször adták elfogadható természeti jelenség magyarázatát az eseménynek. Bármiként gondolkodunk, vagy vélekedünk is erről a történetről, annyi bizonyos: Amikor véget ér, vagy lehetetlenné válik emberi részről a segítségadás, akkor következik Isten részéről a gondviselésszerű segítségnyújtás.

Sokan mondják, hogy távol áll tőlük és mindennapi életüktől az ismertetett ószövetségi csodatörténet. Ez igaz, de sokszor kerülünk nehéz helyzetbe, amikor még időnk is alig marad arra, hogy Istenhez imádkozzunk segítségért. Azt is tapasztaltuk, hogy az isteni segítség valósággá vált életünkben. Pl. az, aki sokat utazik személygépkocsival, a mai zsúfolt közlekedési viszonyok között emberi életeket sodor(hat) veszélybe. A balesetek elkerülése után általában mély hallgatásba merül a bizonyos jármű utazó társasága. Időközönként egy-egy „Haj” – sóhaj érzékelteti, hogy bizony meleg helyzetben voltunk. Néhányan nyomban köszönetet mondunk Istennek, mások szóban, vagy gondolatban megdicsérik a rátermett vezetőt. Végeredményben ez a megmenekülés csak annak köszönhető, hogy belépett életünkbe az isteni gondviselés, segítségadás. Más szóval: Kérés nélkül is tudomásunkra hozta Isten, hogy itt áll mellettünk, mögöttünk, fölöttünk, megnyugtató, biztató, segítőkész szeretetével, gondviselésével. Az ilyen és hasonló eseményekben érvényesül az a szemlélet is, hogy idejében kell imádkoznunk, kérnünk Istentől a segítséget, és nem csak akkor, amikor már nyakig benne vagyunk a bajban. Amennyiben szerencsésen kikerültünk a kellemetlenségből, akkor ismerjük el, hogy elmondott imádságunk meghallgatásra talált, amiért jó hálásaknak maradnunk.

3). A zsoltáros ébresztette bennem a harmadik gondolatot. Hangsúlyozza, hogy hiába fáradoznak az építők, ha Isten nem segít nekik (127, 1). Itt is egy jól ismert történettel folytatom mondanivalómat. A Bábel tornyának építésekor minden rendben levőnek látszott. Volt cél, amiért olyan épületre volt szükség, ahová elmenekülhetett az ember, hogy kikerülje Isten haragját, vagy akár az özönvíz általi halált. Igen ám, de egy dologról megfeledkeztek az építésbe fogott emberek: Nem hívták segítségül Istent, aki a munka folyamán áldást adott volna az építők életére, egészségére. Mivel ez a segítségkérés nem hangzott el, ismerjük a történet végét: Nem sikerült megvalósítani a tervet.

Sokan hangsúlyozzák, hogy az imádkozást nem kell túlzásba vinni. Ezt el is fogadjuk helyes véleménynek, de nyomban tegyük hozzá, hogy egy vallásos, Istenben bízó ember csakis úgy képzeli el életét, hogy jártában-keltében magán tudja Isten gondviselését. Ez érvényes arra az esetre is, hogy ő képtelen Isten nélkül egyetlen lépést is megtenni. A példák azt is érzékeltetik, hogy sokszor a közvetett segítség-kérés is meghozza a reményt. Pl. a jó édesanya mindig imádságba foglalja közelben, vagy távolban élő gyermekét, gyermekeit. A gyermek, ha nem is ismeri el, sejti és sejteti időközönként, hogy imádsága elmaradása esetén is van életében valaki, aki számára segítséget kér Istentől:

Hallottátok annak a kisfiúnak a történetét, aki folyóba esett egy hajóról, és nem vették észre, hogy segítségért kiabál. Ez a gyermek gyenge létére is tudott úszni és elindult a part felé. Hanem a part nagyon messze volt. Olyan messze, hogy még egy felnőttnek is férfias munka volt elérni. És ez a gyenge gyermek kitartott. Amikor később megkérdezték, hogy mi adott erőt neki arra, hogy ilyen, erejét meghaladó munkára vállalkozott, azt felelete: „Mikor úgy éreztem, hogy kezeimet nem tudom tovább megmozdítani és húz az örvény alá, akkor az édesanyámra gondoltam. Az édesanyámra, akit nagyon szeretek és nem akartam, hogy meghaljak, és ő szomorkodjon utánam”. /Szántó Emil /.

Végül pedig elmondom meggyőződésemet, melyet lelkembe ültetett a mai szentlecke: Boldog vagyok, hogy imádságaimban segítségül hívhatom Istent. Ezt az örömemet csak tetőzni tudják a régi tapasztalatok, melyekben Isten biztató szavát hallottam én, és családom tagjai is. Bármikor számíthattam embertársaim segítőkészségére, sőt nem utolsó sorban az édesanyai imádságra, melyek felolvadtak Isten megnyugtató kijelentésében: Ne féljetek, mert én megsegítelek titeket! És valóban mindez ideig megsegített Isten! Hála legyen mindenkori segítségéért! Ámen.