– általános beszéd –
Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. 1 Tessz 4,11
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Arra kérlek Testvéreim, hogy amennyiben bizonyos ellentmondásokra figyelnétek fel beszédem során, próbáljátok megjegyezni, s majd istentisztelet után szívesen, elbeszélgetek az adott kijelentésemről. Gondolkodjunk el a békességen! Ajánlom, hogy arra a békességre összpontosítsunk, ami a legközelebb van hozzánk, vagy éppen a legtávolabb. Ez pedig nem más, mint saját családunk békessége. Miért mondtam, hogy a „legtávolabb”? Azért, mert sokszor a családtagok között hiányzik a békesség. Azaz ebben az esetben távol áll tőlük. Ha nem lenne így, akkor nem is kellene beszélnünk erről. A baj csak az, hogy sokszor a lehető legügyesebben eltitkolják előlünk azok, akik hasonló helyzetben vannak.
Mai beszédem alapjául egy Pál apostoli tanítást választottam, melynek magyarázatát két részre osztottam. Az első tudomásunkra hozza mindazt, aminek meg kell lennie minden élő családban. Becsületbeli kötelességként kell felfognunk és megélnünk három fontos tényezőt. Ezek között első helyen említi az apostol, hogy békességben éljünk. Végeredményben ez adta a családra szóló, békességre összpontosító fejtegetéseim indítékát. Az a gond, hogy éppen ennek a békességnek a megélése okoz rengeteg nehézséget. Említek ezek közül néhány, kézen fekvő példát. Ezek megtörténhetnek családomban, de minden további nélkül előfordulhatnak a tiétekben is. Igen sok családban előjön a kérdés vicces, vagy valódi formában, hogy „nálatok ki viseli a kalapot”? Amennyiben mókásnak tűnik a fogalmazás, akkor én ki is jelenthetem, hogy nem szeretem a kalapot, de nem viselek sapkát sem. Ez esetben a gyengébb nemre terelődhet a figyelem. Ugyanakkor feltevődik számtalanszor a kérdés, hogy „ki, kinek a nevét viseli”? Ez egy újabb hivatkozás arra, hogy ki a „fő” a háznál. De feltevődnek olyan kérdések is, melyeket a feleség fogalmaz meg. Pl., „kinek köszönhetően van ismét vasalt inged”, vagy „meg sem köszönted, hogy a kedvenc ételedet készítettem el” stb. Nagyon jól tudjuk, hogy kérdések nem csak a házastársak között hangzanak el, hanem a gyermekeink felé, vagy éppen tőlük mifelénk. Ezekből a kérdésekből nem válogattam, csak megjegyzem, hogy mi „szabályos” útra akarjuk kényszeríteni őket, ők viszont saját elképzeléseiket követik, mint többnyire mi is tettük „annak idején”.
A gond nem a felvetett kérdésekben, hanem azok megválaszolásában van. Mindegy, hogy ki adja a feleletet. Lehet az a lehető legjobban megfogalmazott, előfordulhat, hogy még a nyelvtani szabályoknak és általában minden követelménynek megfelel, sőt, még a hangsúly is a megfelelő helyen van, hogy abba se lehessen belekötni, csak éppen a válasznak nem kellett volna elhangzania. Vagyis, maradjon inkább elkiáltott mondat a kérdés, minthogy jöjjön, érkezzen rá egy rossz megoldás, vagy újabb útbaigazítás.
Miként élhetjük meg, tehát a békességet saját családunkban? A kérdés válaszolatlan marad abban az esetben, ha egy családon belül a társak, vagy a gyermekek nem tudják megkeresni a békességet. Vagyis a kérdés új kérdést szül, a megjegyzés újabb indulatot, s a békeszándék így örökös álom marad. Nem tudom a megoldást, de annyi bizonyos, hogy a hibát mindig a másikban látjuk, s így van igaza az irodalomtörténésznek, aki azt írta, hogy „még a családokban – amelyek egykor a békesség szigetei voltak – is gyakori a széthúzás, meghasonlás, hogyne nőne ez hatalmassá nemzeti méretekben?” (Rónay László). Ne akarjuk rendbe hozni a nemzet békéjét addig, míg van tennivalónk a házunk táján!
Azt mondja az apostol, hogy a magunk dolgával törődjünk. Ha ezt a tanácsot nyomban összekapcsolom az előbb tett kijelentéseimmel, akkor máris előtérbe kerül az első ellentét, amiről említést tettem beszédem elején. Ennek értelmében ugyanis saját magunk dolgával kell törődnünk, s ne azzal foglalkozzunk mindig, hogy mit tesz, mond a másik, miért áll hozzá így és nem úgy a családja, a világ dolgaihoz? Azaz a férfi lásson saját teendői után, a nő pedig hasonlóan. A gyermek végezze a ráháruló feladatokat, s akkor meg van a békesség családon belül. Igen ám, de mindannyian jól tudjuk, hogy ez nem így működik. Nem, mert míg egyik családban munkalebontás van, addig a másikban sokszor egyszemélyes feladatként végzi valaki a két, vagy több ember feladatát. Mert, ha egyik sem vállalja fel a másik teendőit, akkor ott már nagy baj van. Békesség van ugyan a semmittevésben, de ez hosszú távon nem vezet jóra. Ha pedig korán elengedjük gyermekeink kezét, akkor sok megbánnivalónk lehet a későbbiek során.
Mi tehát a dolgunk családunkon belül és azon kívül? Vagyis mire kell törekednünk mindenek előtt? Szerintem két fontos tényezőre: az egyik, hogy – éppen az apostol gondolatkörében maradva – „birtokolni”, „tulajdonunkban tudjuk tartani” egymás „edényét”, azaz testét és lelkét. A birtoklást, a tulajdonban tartást én a lehető legjobb értelemben használom. Amikor azt mondom, hogy feleségem, gyermekeim, szüleim, stb., akkor ezt a legjobb érzéssel teszem. Úgy beszélek róluk, mint, akik az enyémek, saját tulajdonom. Úgy szólok róluk, mint, amikor ti azt mondjátok, hogy „a rokonokat ne keverjétek bele és édesanyámat se emlegessétek abban az összefüggésben”!
Na, de Kedves testvéreim! Amennyiben az előbbiek alapján birtokoljuk egymást, akkor az a feladatunk, az a dolgunk a családban, s azon kívül is, hogy őket, akár még jobban szeressük, mint saját magunkat. Az a dolgunk, hogy mindig és mindenben a békességre igyekezzünk, s ne egyéni meglátásaink érvényesítésére. Azt olvastam valahol, hogy a „békesség egy olyan virág, amelyik csak az igazság földjében terem”. Óvjuk meg először családunkat bármilyen békétlenségtől, s akkor csakugyan számíthat környezetünk is a mi békénkre.
A harmadik tanításra térek rá, melyben azt olvastam, hogy saját kezünk munkája után éljünk. Itt kell bevallanom, hogy 1985-ben prédikáltam először az adott gondolat összefüggésében arról, hogy mindenkinek kötelessége, hogy saját keze munkája nyomán biztosítsa megélhetését. Elhangzott ez a beszéd életem második temetési szertartásán, egy roma ember ravatalánál. Bevallom, azóta sem változott a felfogásom. Sőt, mindig arra törekszem, hogy olyan munkákat is elvégezzek, melyek egyáltalán nem vallanak értelmiségire, vagy nem éppen a megélhetésemet szolgálják. Azt mondom magamról, s néha ez a meglátásuk másoknak is, hogy a „véremben van a tenni akarás”.
Az apostol idejében azért hangzott el a tanítás, mert tisztességet jelentett egy ember számára, ha kezének munkája nyomán biztosította megélhetését. Ha tisztességes munkavégzését követően kenyeret adhatott gyermekei szájába. Tisztességet jelentett magára nézve, de tiszteletet mások iránt is. Elhangzott ez a követelmény akkor, amikor legfentebb két órát dolgozott egy szabad ember. A kétkezi munka a rabszolgák feladata volt. Engem személy szerint megnyugtat, boldogít a tudat, hogy csakugyan nem szégyellem többet is dolgozni, mint amennyi szokásos egy műszakban. Tisztességnek tartom, hogy felkészüljek a templomi szolgálatokra, s így érdemeljem ki azok tiszteletét, akik nemcsak meghallgatnak, hanem véleményük is van arról, amit elmondok nekik, nektek.
Végül következzen a rövidebb, második rész! Azt hangsúlyozta az apostol, hogy mindezeket azért tegyük, mert a lelkünkre kötötték. Visszagondolok gyermekkoromra, a tegnapra, a mai reggeli ébredésre és sorozatokat írhatnék mindarról, amiket a lelkünkre kötöttek. Szüleink, feleségünk, gyermekeink, mások. Amióta ismerlek titeket ti is sok mindent kötöttetek a lelkemre, s azóta is törekszem azok teljesítésére. Most azonban én is így teszek veletek, de a történész szavaival: „A világ kínálta békéket és békességet ismerjük. Azt átélve bizony nyugtalankodunk és szorongunk, hogy miféle harcokat, háborúkat, küzdelmeket hoz a holnap, de akit egyszer is megérint az Istennel való párbeszéd felszabadító nyugalma, ahogy a lélekben eluralkodik a Rá való hagyatkozás biztonsága, az megérzi, hogy ez a kapcsolat merőben más, mint az, amely a világhoz fűz bennünket. Ebben a békében és biztonságban szeretnék élni, amennyi még megadatik. Kiengesztelődve szívből egymással, Isten gondviselő szeretetében.” (Rónay László)
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Gondolom, nem sértettem meg senkit, még kevésbé zaklattam fel valakinek szendergő érzéseit a jelenlevők közül azzal, hogy a családbeli békességről elmélkedtem. Fontosnak tartom, hogy időnként még jobban odafigyeljünk azokra, akikkel megosztjuk otthonunkat, s akik nélkül értelmetlenné is válna rövidre szabott életünk. Pláné, ha nem övezné békesség mindennapjainkat! Ámen.
Pap Gy. László 