- vasárnap:
„Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”
Láss! Hited megmentett. Lk 18,35–43
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Az írót idézem, aki hangsúlyozza többek között, hogy a „legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.” (Mikszáth Kálmán). Hiterősítő istentiszteletünk alkalmával úgy döntöttem, hogy a vak Bartimeusról szóló történetet ismertetem, illetve szövöm köréje meglátásaimat. Megjegyzem, hogy bonyolult feladatra vállalkoztam, annál is inkább, mert a bibliai gyógyítások, ebben az esetben éppen a szóban levő, nem tartozik a kedvelt témakörünkbe. Tagadhatatlan, hogy én is sokszor úgy teszek, mint az átlag, aki elhallgatja azokat a történeteket, csodákat és csodával határos eseményeket, melyek komoly feladat, magyarázati nehézség és egyebek elé állítanak minket. Mivel azonban most egyházi beszédről van szó, ennek szem előtt tartásával sorolom a tudnivalókat.
Előbb a bibliai történet: „Történt, hogy amikor Jerikóhoz közeledett, egy vak koldus ült az út szélén és kéregetett. Hallotta, hogy nagy tömeg vonul el arra, megkérdezte hát, hogy mi történt. Megmondták neki, hogy a názáreti Jézus halad arra. Erre elkezdett kiabálni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Akik elöl mentek, csitították, hogy hallgasson. De annál hangosabban kiáltozott: „Dávid fia, könyörülj rajtam!” Jézus megállt s szólt, hogy vezessék elé. Amikor odaért, megkérdezte: „Mit akarsz tőlem, mit tegyek?” Azt válaszolta: „Uram, hogy lássak!” Jézus így szólt hozzá: „Láss! Hited megmentett.” Azon nyomban visszanyerte szeme világát és Istent dicsőítve követte. Ezt látta az egész nép s magasztalta az Istent.”
Mielőtt bármit is mondanék, szívesen leszögezem, hogy rengeteg tanulmány, nem ritkán okoskodás látott napvilágot a jézusi gyógyítások magyarázata, annak valóságtartalma kapcsán. Nekem más a feladatom. Lelkészként hangsúlyozom is, hogy a hitet kell erősítenem és nem a kételkedést. Éppen ezért a történet záró részére figyelek akkor is, amikor elkezdem gondolataim felsorolását. Ne feledjük, hogy sokat foglalkozik a Biblia a vakság kérdésével, de ezt gyakran a világosság és sötétség, illetve a vakság és látás összefüggéseiben tárgyalja. Hangsúlyozom, hogy, amikor vakságról beszélünk, akkor általában a látás hiányát említjük, melyhez szorosan társítjuk a sötétséget is egyben, amit máris tapasztalhatunk, ha rövid időre behunyjuk a szemünket. Lényeges szempontnak bizonyul a Szentírásban az is, hogy látónak, illetve hívőnek nevezi az embert, esetenként pedig hitetlennek, azaz sötétben tapogatózónak. Végül feltevődik a kérdés és kényszeríthető rá a felelet, hogy kié a világosság, vagyis a látás, illetve ki hordozza magában a sötétséget? A választ egyénenként kell megadnunk. Ennek megfogalmazásában nyújtok a következőkben némi segítséget.
Bármennyire is különösen hangzik, de képzeljük bele magunkat a vak Bartimeus helyébe. Ott ülünk némán, gondjainkba temetkezve a Jerikó felé vezető úton, amikor egyszer csak halljuk, hogy hangosan hömpölyög felénk a zúgó tömeg. Mivel segítségre szorultunk, most is a látó emberekhez fordultunk kérdéssel, akik jelezik, hogy éppen Jézus tart erre. Azonnal eldöntjük, hogy cselekszünk. Mivel életünkben rengeteg megaláztatásban volt részünk, ez szabadításnak számít. Elkiáltottuk magunkat és Jézus segítségét kértük. Ő megkérdezett bennünket, hogy mit szeretnénk. Nyomban átvillant bennünk a felismerés, hogy nem is enni-innivaló, vagy pénz lenne jó, hanem a legfontosabb, a látás, a tisztán látás, aminek hiánya miatt nehezek a mindennapjaink. Látni szeretnénk – mondtuk, mire egyszerre megjött a látásunk. Míg a jelenlevők máris Istent dicsérték, addig nem hallották, hogy Jézus próbára tett minket, amikor régi hitünkre hivatkozott. Felnyitotta a szemünk, melyben ismét észrevettük, hogy „/Miért is kezdtem emberrel nagyot,/ /Ki sárból, napsugárból összegyúrva/ /Tudásra törpe, és vakságra nagy./” (Madách Imre). Milyen sokszor szidtak már eddigi életünk során azért, mert, ahogy mondták: Isten vaksággal vert meg minket, ami részben jó volt, hiszen nem láthattuk környezetünk minden szennyét, sarát. De az volt a gond sokszor, hogy fenyegetően egyszer csak magába szippanthat a végtelen sötét mélység. Kellett végre egy segítség, másmilyen, mint, ami akkor is a túloldalra vezeti a vakot, ha az menni nem akar. Kellett az az isteni szikra, ami végre kiváltotta a merészséget, hogy vállalva számtalan próba helyett egyet, a hit próbáját, kimondja a vak, hogy úgy érzi, megtartja a hite. E nélkül csak okoskodás lenne az egész. Talán még annyi látszana az események mögött, hogy Isten ismét jelt, vagy csodát művelt, de többre nem telne a világ hitetlenségéből.
Kedves Testvéreim! „Megverjük magunkat a mások iránti vaksággal. Az emberi sors, pontosabban az emberiben megnyilatkozó isteni sorsa: várni, amíg elmúlik a magunk vagy a mások vaksága, amíg a szemek kitárulnak, a szívek befogadnak. Generációk múlnak, évszázadok telnek ebben az örökös várakozásban; és soha nem lesz vége, sosem érkezik el a pillanat, amikor mindenki mindent és mindenkit felismert.” (Kertész Imre). Észre vettétek-e, amikor beleképzeltük magunkat a vak Bartimeus helyzetébe, hogy tudatunkon végig csordogált az abszolút meggyőződés, miszerint ez számunkra csak egy játék. Azért kell most is szembenéznünk önmagunkkal, mert nem ferdíthetünk a vakság, és a sötétben való botorkálás tényében. Átérezhetjük, magunkénak foghatjuk fel ugyan a testi vakságot, de míg valóban nem lesz mindennapjaink velejárója, addig erősen háttérben marad a valóságtudat. Így van ez a lelki sötétséggel is. Hiába hívják fel erre a figyelmünket, mi meggyőződésünk alapján állunk továbbra is, sőt kimondjuk, hogy ne vezessen vak bennünket. Vagyis míg másban több a sötétség, ne ajánlja fel számunkra a segítségét.
Vajon szabad-e nekünk egyszer is elfeledkeznünk arról, hogy mi történik, ha életünk felé tart Jézus és próbára teszi a hitünket? Mi történik, ha Isten kéri számon tőlünk azt, s akkor nem lehetséges a ferdítés, mert átlát rajtunk, mint a szitán? Mi történik, ha mély szomorúságba burkolózunk, mert kiderül, hogy helyenként gyenge a lelkiismeretünk? Mi történik velünk, ha egyik napról a másikra észrevesszük, hogy magunkba roskadtan, egyedül élünk valahol? „S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (…) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (…) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál.” (Wass Albert).
Végre bárki emberfia könnyedén beláthatja, hogy vagy segít rajta a hite, vagy cserbenhagyja. Számunkra is ugyanez a lehetőség áll fenn, de ugyanakkor segít is, hogy kinyíljon előttünk a bizalom kapuja. Ne feledjük, hogy van „egy kisbetűs és van egy nagybetűs életed. Egy hétköznapi életed – és egy ÉLETED. Ha rád nézek, két embert látok. Téged, és azt, akit úgy hívok magamban, hogy TE. Mindkét látás fontos – de a második az IGAZI.” (Müller Péter). Minél hamarabb önmagunkra kell találjunk azért, hogy egy pillanatra se késlekedjünk, ha halljuk a tömeget, amint Istent dicsérve hömpölyög felénk és tudomásunkra hozza, hogy közel van a gyógyító Mester. Vigyázzunk, hogy maradjon mindig szabadon az egyik kezünk, mellyel belekapaszkodhatunk az új lehetőségbe! Ámen.
Debrecen, 2018.02.25.
Pap Gy. László 