„Ti pedig ne hivassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok.” Mát. 23.8
Kedves Testvéreim, szeretett atyámfiai!
Ma ünnepeljük Debrecenben az unitárius világvasárnapot, hiszen bevett szokássá vált egyházunkban, hogy január folyamán megünnepeljük azt. Egy érdekes témát választottam abból a célból, hogy összefogjam minden unitárius ember érzését. Mint mindig, úgy most is hiszem, hogy jól döntöttem, amikor az atyafiságon keresztül boncolgatom testvériségünket. Ahogy azonban Isten sem óv meg bennünket a váratlan fordulatoktól, a megpróbáltatásoktól, úgy a Biblia sem kímél meg azoktól a figyelmeztetésektől, melyekben saját magunkra ismerhetünk, amennyiben jelen van életünkben az említett állapot. Nézzük azokat a vonásokat, melyek beletartoznak az „atyafiság” gondolatkörébe!
1). Mindenek előtt felteszem a kérdést, hogy mi a véleményetek, kik az atyafiak? Arról már hallottunk, hogy ki a mi felebarátunk, most azonban a feltett kérdésre kell válaszolnunk.
a). Először is bizonyára azok számítanak atyafiaknak, akik egy anyától születtek (5Móz 13,6). A bibliai példák egyből eligazítnak ebben, ha csak Káin és Ábel (1Móz. 4.2), Ézsau és Jákob (1Krón. 1,34), vagy Jakab és János (Mt. 10,2) személyére gondolunk. Igen ám, de nyomban feltevődik egy újabb kérdés: amennyiben más édesapától származnak a gyermekek, akkor atyafiaknak számítanak-e? Egyértelmű a bibliai megállapítás, miszerint az anyától született gyermekek testvéreknek, azaz atyafiaknak minősülnek.
b). Atyafiaknak számítanak a rokonok. Azonnal hozzáteszem, hogy nem csak a jó rokonok, hanem azok is, akikről más a véleményünk. Röviden kifejtem, hogy mit is gondolok, hogyan vélekedem erről. Először is nem találtam sehol megjegyzést a Bibliában, ahol pozitív rokonságról esne szó. Ez egyáltalán nem az a kép, ami uralkodik közöttünk, de bizonyos tekintetben magán hordozza a mindenkori állapotot. Közelebbről, hogy milyen viszony létezik rokon és rokon, azaz atyafi és atyafi között. Lássuk először a bibliai előfordulásokat, hogy legyünk túl a kellemetlen részen! Mindjárt azzal kezdem, hogy Abimélek megölte 70 atyjafiát (Bír. 9.56). A zsoltáríró úgy látja, hogy atyánkfia ellen szólunk (50,20). Tapasztaljuk azt is, hogy igaz barátunk sokkal becsületesebb, mint az atyafi (Péld 18,24). Aztán szembe találjuk magunkat a közmondássá vált megjegyzéssel, miszerint jobb a közel való szomszéd, mint a messze levő atyafi (27,10). Nem kell csupán az Ószövetségnél maradnunk a példák kiválasztásában, hiszen Jézus is hangsúlyozza, hogy halálra adják egymást az atyafiak (Mt 10,21).
Nem folytatom a sort Testvéreim, hiszen nincs értelme. Részben, mert negatív példákkal találjuk szemben magunkat, másfelől pedig nem éppen úgy van életünkben, ahogyan azt a felsorolt példák állítják. Maradjunk annál a felfogásnál, hogy vannak közöttünk, akik mindent megtesznek azért, hogy ápolják a rokonságot, s ezen keresztül az atyafiságot. Vannak, akik nagyon jó rokoni kapcsolatokat tartanak fenn a második unokatestvérekkel is, s a világ túlsó végéről is hazautaznak, hogy ne csak temetésen, hanem egy családi ünnepen is részt vegyenek. Vannak, akik soha nem vonnák kétségbe rokonuk szavahihetőségét, vagy becsületességét, s ugyanakkor nem is emlegetnék őt barátjukkal egyszerre. Véleményük szerint a barát, barát, a rokon pedig rokon marad. A „vér vízzé nem válik” mondás alapján sokra becsülik az atyafiságot. A jézusi mondástól egyszerűen libabőrösek lesznek, kiveri a hideg verejték, ha arra kényszerítik, hogy rokonuk ellen tegyenek vallomást. A becsületes rokon, szerető atyafi százszor is átgondolja, hogy törvényre jutás esetén miként fogalmazza vallomását. Persze minden rokonnak is szól a jézusi felszólítás, miszerint: „Ha valaki követni akar, de nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet a tanítványom.” (Luk. 14.26). Legyünk nyugodtak, mert a rokon szerető atyafi jól értelmezi a felkérést. Elhagyja szeretteit, rokonait, de nem azonosul a gyűlölet érzésével. Tulajdonképpen nincs is szükség erre, hiszen mindannak, aki követi Jézust, csakis szeretet lehet a szívében, és nem gyűlölet.
c). Harmadik pontban a nemzetség, illetve a nemzetiség jöhet számításba. Előbb a nemzetség kifejezésre keresek példát, s ezt nem értelmezhetem másként, mint ahogyan Dávid király fogalmazott: „Hisz a testvéreim vagytok, a vérem és a húsom vagytok.;”(2 Sám 19,12). Akár az atyámfiai, akár pedig a csontom, és testem kifejezésekre összpontosítunk, mindenik ugyanazt az egy értelmet hordozza: származásunkat, eredetünket illetően azonosak vagyunk. Lépjünk át a másik kifejezésre, a nemzetiségre, és akkor sokkal jobban megértjük, amit Dávid gondolt annak idején. Egy adott nemzetiség addig él, addig marad fenn a jövő számára, amíg megőrzi identitását, kultúráját, nyelvét, szokásait, vallását stb. Amikor lassan ezt is, azt is kevésbé fontosnak tartva elengedi a közöny, vagy közömbösség útján, akkor kezdődik a megsemmisülés. Amikor nem érezzük, hogy éppen nemzetiségünknek köszönhetően egy testet képezünk, hogy ez által rokonsági kapcsolatban vagyunk egymással, amikor a nehézségben, tragédiában nem számíthatunk egymás segítségére, akkor kezdjük eltépdesni a rokonság, az együvé tartozás szálait.
2). Kedves Testvéreim!
A fentiek után lépjünk ki a rokonság, atyafiság bűvös, vagy éppen sokszor kellemetlenül furcsa kapcsolatából, de azzal a kíváncsisággal, hogy miként válhat atyánkfiává a barát, vagy akár egy számunkra idegen ember!? Erre kell terelnünk most már gondolatainkat, mert ezt sugallja unitárius világnapunk, és erre kötelez keresztényi mivoltunk is.
a). Lássuk előbb tanítványságunkat! Azt kérdezi Jézus, hogy: „ha nem köszöntitek, csak barátaitokat, mi különöset tesztek? Nem így tesznek a pogányok is?” (Mt 5.47) Most két gondolat cikázik bennem. Az egyik az, ha arra gondolok, hogy hány barátom van, aki visszaköszönhet nekem? Nem sokszor kellene „Jó napot” kívánnom. Ha a barát helyett „atyafiút” használok, s ebben az esetben csakis rokonaimra gondolok, akkor is nagy bajba kerülök, hiszen többnyire távol éltem és élek rokonaimtól. Így hát itt is könnyedén megszámlálhatóak köszöntéseim, illetve azok fogadása. Meg kell értenünk, tehát, hogy köszöntéseinket, rokonságunkat ki kell terjesztenünk embertársainkra, akik nem rokonaink, nem is barátaink, nem is nemzetségünkből, vagy nemzetiségünkből valók, hanem egyszerűen Isten teremtményei, embertársaink.
b). Ne szégyelljük felvállalni teremtettségünket, s ezáltal atyafiságunkat. Hát: „Vajon nem egy atyánk van-e mindannyiunknak? Vajon nem ugyanaz az Isten teremtett-e minket? Miért viselkedünk akkor egymással szemben áruló módon, megsértve atyáink szövetségét?” (Mal 2.10) – kérdezi Malakiás próféta. Bizony egy Atyánk, és egy Istenünk van. Mi sem igazolja ezt jobban, hogy egy vérből teremtett mindnyájunkat, s lelkéből lehelt belénk, hogy elevenekké váljunk. Bár sok jelvény alatt imádjuk ŐT és kérjük segítségét, mindannyian ugyanahhoz az Istenhez rimánkodunk.
c). Végül, de nem utolsó sorban cselekedeteink tesznek rokonokká, atyafiakká. Néhány vonatkozását kiemelem megnyilvánulásainknak. Vegyük először a nagyszámú idős embertársunkat, akiket nem gondoznak gyermekeik, vagy nincs nekik, akik gondoskodjanak róluk. Milyen sokan szorulnak idegen emberek gondozására. Hányszor előfordult már velünk, hogy nagy bajba jutottunk. Nem volt mellettünk rokon, vagy barát, még ismerős sem, hanem idegen ember segített ki nehéz helyzetünkből. De nemcsak futó kellemetlenségekben nyújtottak segítséget idegen embertársaink, hanem gyakran megvigasztaltak mély, el nem múló bánatunkban.
Kedves testvéreim!
Unitárius világnapunk alkalmával nem találhatunk szebb üzenetet, mint, amelyet mai alapgondolatként választottam. Vegyük tudomásul, hogy igenis, mindnyájan testvérek vagyunk. Ezt a testvériséget, atyafiságot pedig csak abban az esetben élhetjük meg, amennyiben több gondot fordítunk egymásra. Ha nem várjuk a harmadik, negyedik segélykiáltást, hanem szaladunk az elsőre, hogy segítsünk bajba került embertársainkon. Ha őszintén vigaszt nyújtunk azoknak, akik mély szomorúságba estek, s úgy gondolják, hogy szeretett rokonukkal önmagukat is elvesztették. Ne habozzunk tovább keresztényi mivoltunk megélésében, hisz soha nem tudhatjuk, hogy mikor kell elengednünk szeretett rokonaink, barátaink, atyánkfiai kezét. Mutassuk meg gyakorolt szeretetünk által a világnak, hogy jó unitáriusok, jó keresztények, jó atyafiak vagyunk és leszünk életünk végéig minden egyes embertársunknak! Ámen.
Pap Gy. László 