Őszihálaadás – 2008

Elég, ami van – 2008

/…/ „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz!” Lk 5,12

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim, ünneplő Gyülekezet!

Mi tagadás, elgondolkodtam ünnepi beszédem megírása előtt, hogy miként tudnék kedveskedni elsősorban azoknak, akik február óta megjelentek legalább egyszer a templomban és most is itt vannak, de miként megfogalmazható és tolmácsolható a hála szava azok felé, akik most jöttek el, most hallják először az istenes élet útját követő beszédemet.

Hálaadásunk napja van, s így imádságban, beszédekben, énekekben, szívük rezdülésében egy hullámhosszra állnak a világ unitáriusai. Boldogság tölt el annak tudata miatt, hogy a mostani alkalommal, a világ összes táján akár még százezer imádság is megfogalmazódhat, s ennek köszönhetően csak esélyeinket növeli, hogy a hálaadás minden területére kiárad a figyelem. Ezt követően már csak az fontos, hogy megszülessen a közösségre kiterjesztett szándék.

Ezt tartom szem előtt én is, amikor megfogalmazom mai mondanivalómat. Intézem hozzátok, akik jelen vagytok, s egyben kérlek, hogy gondolatban ültessük magunk mellé távolban levő testvéreinket is.

El kell mondanom, hogy szinte minden alkalommal arra törekedtem, amikor szószékre álltam, hogy kedveskedjek hallgatóságomnak a beszédemben megfogalmazottakkal. Persze kevesebb alkalommal sikerült ez, mint gondoltam, de ez csak meghatározó lett a későbbiekre nézve. Így fordulhat elő, hogy egy-egy beszéd meghallgatása után hiányérzet támadhat az elhangzottakkal kapcsolatosan. Nem azért, mert üresen kongtak a mondatok, hanem azért, mert még sok mondanivaló rekedt benn a sorok között.

Megszámoltam a jelenlevőket, hogy adatként is belefoglalhassam mondanivalómba, s így tudatom, hogy _____-en vagyunk jelen, akik egy-egy hálaadást hoztunk magunkkal. Amennyiben erre figyelünk, megállapíthatjuk, hogy ilyen értelemben nincs hiány. Csupán mindenkinek halkan, vagy hangosan el kell mondania, hogy miért hálás a mai napon.

Egy különösnek tűnő, gyógyítási történetből választottam a mai szentleckét, s ha fontos, bevallom, hogy joggal húzott feléje a szívem. A múlt hét folyamán több alkalommal is jártam a korházban, ahol nemcsak a betegséggel, hanem a felgyógyulással is találkozhattam. Ez a tény indított arra, hogy hangosan is elmondjam közösségre szóló, tartozó gondolataimat, s éppen a hálaadás ünnepén.

Olvastam Miroslaw Putnek gondolatát, mely a következőképpen hangzik: „Elégedettség. Senki se gondolná, de az elégedettség egyenlő a boldogsággal. Aki elégedett, az boldog is. Mit jelent elégedettnek lenni? Azt jelenti, hogy elég az, ami van és amim van. Nem akarok többet az élettől, csak annyit, amennyit éppen ad vagy netalán elvesz. Az elégedettség hálát is jelent. Aki nem elégedett, az hálás sem tud lenni.”

Két megjegyzés kapcsolt össze a szentlecke körüli eseményekkel. Az egyik, hogy elég-e az, ami van és amim van, a másik pedig, ha nem sikerül elégedettnek lennem, akkor a hála is elkerül.

Nagy, életre és halálra figyelő kérdések feszülnek bennünk, amikor elfogy az egészségünk. Valljuk be – a legtöbbünk esetében teljes az elégedetlenség, hiszen ki az az egészséges társadalmunkban, aki megelégedéssel beszél mindarról, ami van, és amije van? Már csak ráadás, ha elfogy az egészség. Érdekes módon alakul azonban az ilyen ember megítélése, értékelése, s hálája.

Azt mondják a szakértő orvosok – főként a rokonoknak, de már nem kímélik sokan a beteget sem -, hogy nincs sok esély a túlélésre. A helyzet menthetetlen, s csak idő kérdése, amire fel lehet készülni. Ennek ellenére a legtöbb, szerető rokon elpróbálja a lehetetlent is. Komoly pénzösszegeket kér fel kölcsön, megkeresi a legjobb, bizalmas orvosát, fizet és vár. A beteg pedig egy egészen különös folyamaton megy át. Átértékeli lehetőségeit, hangnemet változtat. Mint a leprás, – mondogatja: Ha lehet, ha akarja, akkor gyógyítson meg – doktor úr! Az Isten. Aztán a sok fájdalmas góc közül megszabadul néhánytól, átmenetileg visszatér az egészsége, jobban mondva tűrhetőbbé válik az állapota, s amikor megkérdezzük: Hogy érzi magát, akkor őszintén válaszol. Hála Istennek, most már sokkal jobban.

Nem félrevezet minket, hanem elégedett az állapotával, s így ennek köszönhetően megszületik a megfelelő hála is. Most még csak azt kell elgondolnunk, hogy hányan férnek bele ebbe a hálaadásba. Visszafelé haladva az orvostól – bocsánat – az Istentől a pénzt kölcsönzőig.

A mi hálaadásunk egy évre szól. Köszönjük meg, hát Istennek, hogy átvezetett minket a sok, nehéz megpróbáltatáson, s elégedetlenkedő viszonyulásainkat követően ma hálássá változtatott bennünket. Ámen.

Szolgáló hála – 2008

A hála gyümölcsét teremtem meg ajkán. Békesség, békesség a távol és közel levőknek! – mondja az Úr. Igen, meggyógyítalak.” Iz 57,19

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim, ünneplő Gyülekezet!

Ne tévesszen meg senkit a felismerés, hogy úrvacsorára felkészítő beszédem szentleckéjébe is belecsempésztem a gyógyítás gondolatát. Már csak azért sem, mert tudnotok kell rólam, hogy nem szeretek visszaélni az ünnepi hallgatóság türelmével, s így arra törekszem, hogy a lehető legtömörebben megfogalmazzam mondanivalómat, és ezáltal az ünnepi szolgálat megmaradjon egy általános istentisztelet időkeretei között.

Igen, meggyógyítalak – halljuk az idézetben, csakhogy most ez egy másik irányt képvisel. Egy olyan gyógyításról szól Ézsaiás próféta, ami túl a testi betegségeken, sőt a lelki nyavalyákon is, gondolati gyógyítást feltételez. Azaz, ami aztán átcsap a legfontosabba, a szolgáló hálába. Elmondom, hogy miként látom ezt.

Azt írja – többek között Alphonse Karr, hogy: „Vannak, akik mindig morognak, mert a rózsáknak töviseik vannak. Én hálás vagyok, hogy a töviseknek vannak rózsabimbói.” Micsoda derűlátás!

Hát az biztos, hogy nem adhatunk Jézus szájába hasonló mondásokat, de azt elfogadjuk tanításait figyelve, hogy igen gyakran támaszkodott az életből „ellesett” példákra. Sőt, unitáriusokként gyakran hangoztatjuk, hogy Jézus példabeszédeiben, tanításában olyan követőkhöz szól, akik a gyakorlati élet mindennapjaiban akarják kamatoztatni a szeretetre épülő szolgálataikat.

Nem tagadjuk viszont, hogy éppen ebben a mindennapi életben van részünk a tövisek bő felhozatalában. Nem azt jelenti a fenti megállapításom, hogy a kedveskedések során, – mire átvergődünk a nehézségek akadályain, s így eljutunk a megcélozott személyig, – már csak a rózsa szára marad tövisekkel, virág nélkül.

Az bizonyos, hogy csakugyan elég sok a tövis, ami nemcsak nekünk okoz gondot, hanem annak is, aki átveszi tőlünk. Abban is megegyezhetünk, hogy a rózsa átadásakor nem marasztalnak el sem a tövisek, sem pedig a virág megviselt állapota miatt. A mögötte álló indíttatás, a kedvesség, a szeretet, az elismerés, a hála a fontos.

Így vettem észre Ézsaiás próféta megjegyzésében a Jézus tanításába, mindennapi életünkbe beékelődő figyelmeztetést, amikor ismételjük, hogy a hála gyümölcsét termi meg ajkunkon Isten. A kedveskedés szolgálatával sikerül hálára indítanunk környezetünk fájdalommal megtelt emberét. Miért? Azért, mert annyira elegünk van a tövisek okozta csalódásokból. De nemcsak, hanem már fáj minden érintés. A látszattól megdermedünk, hogy egy újabb fájdalom vár ránk. Azt mondjuk, hogy inkább nem kell a rózsa, csak ne szúrjon meg. Nem kell a virág szépsége, illata sem már, csak ne kelljen ápolnunk a vázában, még kevésbé kecsegtet az alkalom, amikor szemétbe kell dobnunk azt.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim, ünneplő Gyülekezet!

Amikor úrvacsorai beszédeimet írom, amikor a kenyér és a bor közös elfogyasztására kérem a mindig változó, de sok szempontból azonos hullámhosszon levő gyülekezetet, – magam elé képzelem Jézust tanítványaival. Nem tudom mellőzni ezt a képzeletbeli élményt, hiszen legtöbbször szeretnék magam is ott lenni közöttük. Szeretném hallani a hangját, ahogy hátrahagyja tanítványinak, hogy mit tegyenek az úrvacsorát illetően, miként gondolkodjanak, de főként hogy miként cselekedjenek testvéreikkel, általában az embertársaikkal.

Önkéntelenül is eszembe jut az eltelt 24 esztendő megannyi úrvacsora osztása. Ha most egy helyen állna az a sok ember, igen csak nagy templomra lenne szükség. De hol férne el az a sok fájdalom, amit a tövisek okoztak ezeknek az embereknek. A tövisek, melyek legtöbbször mi voltunk és vagyunk egymásnak. És tudjátok, hogy mi a legérdekesebb az egészben, a sok fájdalom ellenére? Ezeken a közös úrvacsoravételeken soha nem fájt semmi. Nem láttuk a mellettünk álló embertársainkban a szálkát, a tövist. Nem, mert munkált a megbocsátó szeretet, a szolgáló hálaadás. Ha rövid időre is, ha átmenetileg is, de „nagy emberekké váltunk”.

„Mindenki lehet nagy ember… mert bárki képes másokat szolgálni. A szolgálathoz nem kell egyetemi végzettség. Nem kell hozzá egyeztetni az alanyt az állítmánnyal. Csak hálatelt szív kell hozzá, szeretettől áthatott lélek.” (Martin Luther King)

Erre van szükségünk, nekünk, debreceni unitáriusoknak is, s midőn kiállunk az úrasztalához, kérjük a gondviselő Istent, hogy adja meg mindenkinek ezt a lehetőséget. Ámen.

Debrecen, 2008-09-28.