Bibliai olvasmány: Lk 4,16-30
– advent – 2001/1 –
Elkísérem útjukon a vakokat, és vezetem őket ösvényükön; világosságra változtatom előttük a sötétet, és a göröngyös utat elegyengetem. Ezt teszem majd velük, és nem hagyom el őket. Ézs 42,16
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Isten is beleegyezett a felsőbbség rendelkezésébe, hogy advent első vasárnapja eseménydúsan ívódjon egyházközségi emlékeink közé. Ezért hálásak is lehetünk, hiszen másképp egy szokásos gyertyagyújtás maradt volna az alkalom fénypontja, így pedig könnyebben emlékeinkbe kapaszkodik a mai napra szóló tanítás. Öt gyönyörű gondolatkört ébresztett bennem Ézsaiás próféta, melyeknek közlésével kívánom megnyitni vallásos életünkben az eljövetel, a várakozás időszakát. Eljövetel, hiszen a keresztény világ sóvárogva várja ismét Jézus születését, amit természetesen összekapcsolunk az „Úr eljövetelével”, viszont azt is hangsúlyozzuk, hogy unitárius keresztény hagyományunkban inkább a várakozás gondolata ismertebb. Mindennél fontosabb, hogy sikeresen behangoljuk lelkünk húrjait a karácsonyig hátralevő időszakban, hogy aztán Isten könnyedén eljátszhasson rajta mindenkinek egy-egy kedves dallamot.
1). Elkísérem útjukon a vakokat. Figyeljük meg a prófétát, miként eleveníti meg Isten jelenlétét! Mi, látók azt tapasztaljuk, hogy általában vezetik a vakokat és gyengén látókat. Gyakran mellettük haladnak, akiknek vállát érintve közlekednek. A vakvezető kutyák is mellettük haladva segítik gazdáikat. Ezzel szemben Isten kíséri útjukon a vakokat. Ott áll a hátuk mögött, hogy onnan irányítsa. Időben szóljon, ha valamilyen veszély közeleg. „Nagyon fontos, hogy nem lehet valakit szeretni és közel kerülni hozzá annak a veszélye nélkül, hogy vége ne lenne a kapcsolatnak. /…/ Minden, amit az ember annak érdekében tesz, hogy biztonságban érezze magát, rabbá teszi. Az élet akkor érdekes, amikor az ember 100%-ig veszélyesen él. Mert /…/ az élet veszélyes. A halál az teljesen biztonságos. Amikor már meghaltál, akkor már semmi nem fog veled történni. Legalábbis nem olyan dolgok, amiktől most félnétek. Tehát sajnos, azért lesz az életünk unalmas, mert biztonságossá akarjuk tenni. Akkor izgalmas az élet, amikor a veszély nagy.” (Feldmár András).
Nemcsak a csökkent látásúakra, vagy vak emberekre leselkedik veszély, amikor közlekednek. Bennünket is fenyeget az állandó veszedelem, amikor bent vagyunk a házban, vagy kilépünk az utcára. Léteznek óvintézkedések, melyeket figyelemben tarthatunk és így elkerülhető néhány baj, de vannak rajtunk kívül álló figyelmetlenségek, melyeket embertársaink okoznak, s így bármikor utolérhet a veszedelem. Némelyek állandóan félnek ettől, mások viszont Isten kezébe tesszük le életünket. Rábízzuk magunkat. Vissza-visszapillantunk, hogy ott van-e Ő még mindig a hátunk mögött. És valóban, ott találjuk mindig. Olyan Isten, mint a szeretet. Csaknem észrevehetetlen. „Hétköznapokon csaknem észrevétlen a szeretet. Ám ha baj van, nagyon tud fájni. És te is, én is, akkor döbbenünk rá érzelmeink méreteire és fájdalmasságára, mikor veszély fenyeget. Miért így kell megtudnunk, mennyire szeretünk?!” (Vavyan Fable). A gondolatot evangéliumi összegezéssel zárhatom, melyben azt hangsúlyozza az apostol, hogy „Aki szereti testvérét, megmarad a világosságban, s nem szolgál botrányul másoknak.” (1Jn 2,10).
2). Vezetem őket ösvényükön. A zsoltáros fohászkodik Istenhez: „Küldd el világosságodat és hűségedet, hogy vezetőim legyenek, hogy vezessenek szent hegyedre, hajlékodba!” (Zsolt 43,3). Számunkra is mindennél fontosabb a világosság és a hűség. Amennyiben látunk az ösvényen, valamint hűségesen rajta maradunk, akkor nem fenyeget az eltévedés veszélye. Azért kopott az ösvény, mert korábban emberek használták. Nagy esély van arra, hogy bármelyik pillanatban szemben találhatjuk magunkat egy másik „utazóval”, aki talán felhívja figyelmünket, hogy rossz az irány. Vagy éppen ránk hallgat, akik nem emberi okoskodásokat követünk, hanem „toronyiránt” haladunk. A tornyok messzire ellátszanak. A torony, tájékozódási lehetőség. A torony több, mint jelkép, hiszen Isten létére figyelmeztet. Világosan látjuk az ösvény végén Isten hajlékát. Ezért maradunk hűségesek a kitaposott út mellett. „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó, tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon; az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor).
3). Világosságra változtatom előttük a sötétet. El hisszük Isten ígéretét. Ez annál is könnyebb, mert segít ebben az apostol, amikor hangsúlyozza, hogy „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak.” (Jak 1,17). Általában azzal magyarázzák a teológusok ezt a jelenséget, hogy felhőben halad Isten népe előtt és úgy mutatja az utat számukra. A kétkedők markukba temetik ajkukat, hogy ne lássuk rajtuk a kinevetés jeleit. Mi viszont, akik bízunk Istenben, tudjuk, hogy nem tart elénk erős fényű lámpát, melyben örökéletű elem biztosítja az állandó fényforrást, hanem elsősorban a lelkünket teszi világossá. Eloszlatja bennünk a sötétség félelmét. Mindennél jobb példa erre maga az eljövetel időszakának készülése. Minden nappal közelebb kerülünk Jézus születéséhez, amikor a világosság győzedelmeskedik a sötétség fölött. A jelkép valósággá válik, mert a nap 24 órájából végre több lesz ismét a világosság, mint a sötétség. A kérdés viszont marad: engedjük-e, hogy lelkünkben is megvalósuljon ez az állapot? Vagyis hosszabb ideig legyen jelen a világosság, mint a sötétség! Ezt az evangélista a következőképpen fogalmazza meg: „Ha tested csupa világosság és nincs benne semmi sötétség, olyan világos lesz egészében, mintha a villám fénye világította volna meg.” (Lk 11,36).
4). A göröngyös utat elegyengetem. „Van az életben néhány olyan pillanat, amikor az ember úgy érzi, az életútja kettéválik előtte, s bármelyik göröngyös ösvényt választja, a szeme ezután mindig a másik felé sandít, mert azt érzi, hibázott, mégiscsak a másik irányba kellett volna mennie.” (Jodi Lynn Picoult). Így van ez, amikor gyermekeink felé hangsúlyozzuk a régi szülői megjegyzést: „Na, úgy-e megmondtam?” Nem vagyunk ennyire „felnőttek”, amikor saját tévedéseinkről, vagy könnyebbnek látszó útválasztásunkról kell beszélnünk. Tény, hogy Isten nem küld úthengert elénk, hogy megkönnyítse göröngyös útjainkat. Sajnál viszont, ha keményre sikerül annak választása. Segítségünkre siet, amikor könnyes-fájdalmas pihenőt tartunk és magunkba szállva hozzá fohászkodunk, mert új erőre van szükségünk a továbbhaladáshoz. Ráébredt erre a költő is, aki kimondta, hogy: „Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,/ /úgy érzem én, barátom, hogy a porban,/ /hol lelkek és göröngyök közt botoltam,/ / mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak/ / /vendége voltam./” (Kosztolányi Dezső). Mi merészen Istennek nevezzük ezt az ismeretlen urat és ezért hangsúlyozzuk a prófétával: „Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.” (Ézs 58,8).
5). Nem hagyom el őket. Legszebb vallomás, melyet hallhatunk, vagy elmondhatunk azoknak, akiket szeretünk. Megismételjük, pedig tudjuk, hogy csalás, ámítás, valótlanság, amit mondunk. „Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban. Ez nem csodálatos, hanem a természet rendje szerint való, ez az egyszerű és természetes. Inkább az a csodálnivaló, hogy nem érnek mindennap nagy csapások. Ember vagy, tehát szenvedned kell; s szenvedésed nem tart örökké, mert ember vagy.” (Márai Sándor). Isten ígérete nem esik bele az emberi fogadkozások csoportjába. „Ez benne és bennetek igaz, hiszen már oszladozik a sötétség és világít az igazi világosság.” (1Jn 2,8).
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! Már csak az összegezésre maradt időm. Amilyen gyorsan elérkezett az első adventi gyertya meggyújtásának ideje, olyan gyorsan elszáll a várakozási idő, Jézus eljövetelének pillanata is. Boldogan hallottuk Istent, aki ma szólt hozzánk a próféta szavain keresztül: Elkísérem útjukon a vakokat, és vezetem őket ösvényükön; világosságra változtatom előttük a sötétet, és a göröngyös utat elegyengetem. Ezt teszem majd velük, és nem hagyom el őket.
Mindenki nyugodt lehet, hogy bár nem látja tisztán a dolgokat, vagy bizonytalan az Isten felé vezető ösvény megválasztásában, netán még mindig túlteng lelkében a sötétség, vagy fél a göröngyös út nehézségeitől, Isten velünk van, csak hinnünk kell benne. Mindnyájunk felé hangzik az ígéret: „A napod nem nyugszik le soha, sem a holdad meg nem fogyatkozik, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, és véget érnek a gyász napjai.” (Ézs 60,20). Úgy legyen! Ámen.
Debrecen, 2011-11-27
Pap Gy. László 