– általános beszéd –
„…de légy is a hívek példaképe beszédben, viselkedésben, szeretetben, hitben és tisztaságban.” 1 Tim 4,12.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Megelőzően már szóltam a jó példával történő elöljárásról, a mai alkalommal folytatom a témát. Pál apostol, Timóteushoz szóló figyelmeztetését választottam, hiszen az apostol inti a gyülekezeti tanítót, hogy ifjú kora ellenére járjon jó példával gyülekezete élén. Ez a tény erősíti azt a megállapítást, hogy példaképpé léphet elő egy fiatal tanító is, akinek életvitele, – magán- és gyülekezeti vonatkozásban egészséges.
A szentlecke összefüggésében azt mondhatom, hogy Timóteus, de bármelyikünk, aki gyülekezete, vagy kisebb közössége szolgálatára vállalkozik, meg kell feleljen legalább öt kívánalomnak.
Ezek között az első, hogy példakép, azaz jeles legyen a beszédben. Már utaltam arra, hogy két irányulása van az apostoli elvárásnak: az egyik a magán- a másik pedig a közösségi életben mutatkozik. Elhihetitek nekem, kedves Testvéreim, hogy a magamfajta, gyülekezetet szolgáló emberek közül kevesen tudjuk szétválasztani magánéletünktől a közösségit. Nemcsak azért, mert rajtunk van állandóan híveink szeme, hanem azért is, mert képtelenek vagyunk megjátszani magunkat. Nem sikerül egy félét beszélnünk és mást cselekednünk.
Vegyük, tehát a beszédet mindenek előtt! Ebben is, mint sok minden másban Jézus tanítása irányadó: Legyen igen, vagy nem! Ami túlmegy ezen, az a gonosztól van. (Máté 5,37). Ezt kell megjegyeznünk a beszéd első vonatkozásában. A másodikban viszont azt mondom, hogy a beszéd éppen olyan közönséges mindennapi foglalkozás, mint az evés, ivás, vagy az alvás, s következőleg, ezzel is éppen olyan könnyen esünk túlzásba, mint azokkal. Nemcsak nagy alvók, nagyétkűek, nagy ivók, bőbeszédűek is vannak. Nehéz volna hirtelen eldöntenünk, hogy melyik ártalmasabb, magára a tulajdonosra nézve. Szerintünk a bőbeszédűség rossz azért, mert sok idejét rabolja el a beszélőnek, és a hallgatónak is, de veszedelmes azért is, mert, aki beleszokott, az nem válogatja szavait. Sokszor mond sértő, illetlen, káromló szavakat, árulja el a legnagyobb titkot, szegi meg a legszentebb fogadást, mondja igaznak azt, amit csak annak képzel. Igaza van a közmondásnak: Hallgatni arany. Még csak annyit mondok ezek után, hogy a pap beszédének olyannak kell lennie, melyet meghallgatva soha nem ébred híveiben olyan érzés, hogy jobb lett volna hallgatnia.
Az apostol második tanítása a viselkedéssel kapcsolatos. Helyeseljük elképzelésünket, amikor hangsúlyozzuk, hogy csakis egyfajta viselkedési móddal végezhetjük feladatainkat. Ez negatív és pozitív irányultságú lehet. „Az életet egy feladathoz hasonlíthatjuk: születésekor az ember kap egy bizonyos anyagot (képességei, szándékai), célként az élete végességét, és harmadszorra bizonyos viselkedési módot, amelynek segítségével el kell jutnia a célhoz, illetve meg kell valósítani azt a veleszületett anyagból. Ez könnyedén sikerülhet, ha az anyag, a cél és a mód kiegyensúlyozott arányban szerepel benne. Minél távolabb esik e három összetevő közül kettő egymástól, annál nehezebb megfelelő viselkedést kialakítani, hogy megoldhatóvá váljon az „életfeladat”. (Dethlefsen, Thorwald: Élet az élet után.).
Sem Timóteus esetében, sem a miénkben nem képzelhető el másképp életfeladataink maradéktalan végzése, csak olyan magaviseleti formával, melyben nem kapunk elmarasztalást, viszont dicséretre méltóknak bizonyulunk embertársaink és Isten szemében.
A harmadik, tárgyalt téma, a szeretet. Látjátok Testvéreim, hogy nem csak karácsonykor szólhatunk a mindent pótló szeretetről, hanem akár húsvét és pünkösd közti vasárnapon is. Arra vonatkozik ebben az összefüggésben az apostoli intés, hogy Timóteus legyen példamutató a szeretetben. Bizonyára azzal a meggyőződéssel mondja, mely Istent tartja a szeretet örök forrásának: „Isten végtelenül szeret minket. Nemcsak a mindennapi kenyerünket akarja megadni, hanem a kenyér mellé ad mézet is. A méz mellé megadja a mindennapi rózsákat is. Megadja a mosolyt, a mosoly mellé a meleg szívet. A lelket emelő vonzalmat, a lelkesülést /…/. Ez az Isten csakugyan nem teremthetett másért, csak szeretetből.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 328. Old./.
Ilyenképpen kötelességünk mindnyájunknak, hogy átvegyük Istentől a szeretetet és ugyanakkor tovább is adjuk embertársainknak. Egyik gyönyörű jellemzője ez életünknek, amennyiben tapasztalhatják környezetünkben, hogy birtokunk a szeretet.
A hit képezi az utolsó előtti témát. Sokféleképpen meghatározhatjuk azt a hitet, mely már elég sokszor kisegített, és bizonyára támogat ezután is nehézségeinkben. Úgy látom, hogy figyelmeztetésünkre, hitünk megerősítésére szolgál Lange Hermann vallomása: „Ha megkérdezitek tőlem, mit érzek, ezt válaszolhatom: először is boldog megindultságot, azután valamilyen nagy, türelmetlen várakozást. Számomra ma már minden földi nehézség, minden nyomorúság befejeztetett – és Isten minden könnyet letöröl majd szemünkből. Milyen vigaszt, milyen csodálatos erőt áraszt a Krisztusban való hit, Aki előttünk járt a halálban. Mindig hittem Benne és ma, éppen ma, jobban hiszek, mint valaha és nem hozok szégyent magamra… Mi történhet velem, amitől megrettenhet Isten gyermeke? A halál, nem igaz, nem vágja el a gyöngéd szálakat, amelyek egymáshoz fűznek bennünket. Imáitokban gondolni fogtok rám és én mindig veletek leszek, hiszen ezentúl számomra nem lesznek többé határok, sem térben, sem időben…” (Tábori lelkész levele kivégzése előtt. A hitlerizmus alatt végezték ki 1944-ben).
Végül pedig a tisztaság kérdése kerül terítékre. Vajon fizikai, vagy lelki értelemben buzdította Pál apostol Timóteust, hogy igyekezzen a tisztaságra? Talán mindkettőre, hiszen nemcsak vallási szempontból volt szükség a rituális tisztaságra, hanem biológiailag és bizonyára lelkileg is. A kérdés azonban kérdés marad Timóteusnak és számunkra is, hogy mennyire tudott ő, és mennyire tudunk mi is megmaradni a minden értelemben vehető tisztaságban? Vajon hol van a határa annak a tisztaságnak, melyet Isten vár tőlünk? Annyira szeretném tudni, hogy vétkezünk-e ma Chateaubriand gondolatának ismétlésével! „Uraim, tegyék kezüket a szívükre! Nem lennének-e Önök hívőkké, ha tudnának tiszta életűek lenni?!”
Bizony sok alkalom adódik életünkben, amikor nehezen tudunk megmaradni felfogásunk tisztaságában. De hány olyan alkalmat élünk át, amikor leránt magával a szennyezett világ megannyi piszka, s úgy érezzük, hogy sem testileg, sem lelkileg nem leszünk többé képesek arra, hogy még egyszer megállhassunk gyermekségünk tisztaságában.
Bármi történjen is a világban, úgy hiszem, hogy: „Istent szeretni – a tisztaság első feltétele. Tökéletesen tisztának lenni annyit jelent, mint olyat szeretni, aki, vagy ami szeretetre méltó, túlzás és fukarság nélkül. Nehéz tisztának maradni, amikor a vak ösztönök követelődznek! A rossznak is meg van ám az alakító hatása, azért kell állandóan a jóra néznünk…” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 516. Old./.
Kedves Testvéreim! Meggyőződésem, hogy Pál apostol nem várt ember feletti teljesítményt Timóteustól. Hiszem, hogy Isten sem azt akarja tőlünk, hogy kibírhatatlan próbáknak vessük alá magunkat, s ez által bizonygassuk szerény életvitelünket. Az igazi kereszténység, melyet elvár tőlünk környezetünk, és Isten is úgy érzem belülről, lelkünkből fakad. „Az egész embert átfogja. Nem puszta külső vallásos gyakorlatok ismétlése a fontos! Nemcsak a szabályok szigorú megtartása, mert emellett üres lehet a lélek és tele hibával. Nem is az erényes élet rendkívüli, csillogó teljesítménye, még kevésbé a csodás tettek a lényegesek. Az igazi jámborság lényege a szeretet. A keresztény tökéletesség: a szeretet.” /Bánk József:Vasárnapok – Ünnepnapok: 321. Old./.
Adja a jó Isten, hogy meghatározóvá váljon példamutató életünk mindazok számára, akik ismernek minket. Ámen.
Pap Gy. László 