Bibliai olvasmány: 1Kor12, 12-20.
A tagok egysége
– A nemzeti összetartozás napja alkalmából –
„Ám sok a tag, de a test csak egy.” 1 Kor 12, 20.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A nemzeti összetartozás emlékünnepe alkalmából szeretném bemutatni a testet, mely nemcsak csont, hús, vér, hanem földi életünk sajátja, és az a méltóság is, mely fontos élethelyzetekben, összenemzeti gondolkodásunkban, éppen nagyra hivatottságában éri el hatásfokát.
1). Nézzük emberi testünket! Pál apostol gondolata arra vonatkozik, hogy elménket szépségben, testünket pedig ártatlanságban őrizzük meg (1 Tess 5, 23.). Vagyis gondolatainkkal ésszerűségeken csüngjünk, melyek nem szárnyalják túl emberi képességeinket. Ahogy, pl. nem tudunk ősszé tenni fejünkön egyetlen hajszálat, úgy nem tudjuk termetünket megnövelni, vagy akár csökkenteni egy arasszal. Ez igaz még akkor is, ha teremtő társaivá váltunk Istennek. Jézusnak van egy szép tanítása, melynek az a lényege, hogy a test drágább, mint az öltözet (Lk 12, 33.). Két képpel szemléltetem ezt:
(1). Egy gondtalanul fürdőző fiatal lánynak eldugják értékes ruháját, s mikor tapasztalja, hogy meztelenségét képtelen elfedni, akkor karjával igyekszik eltakarni féltett testrészeit. Ez azt érzékelteti, hogy mindennél drágább meztelen teste.
(2). Egy édesanya nem tudja biztosítani apró gyermekének az értékes, és szükséges ruhadarabot, s emiatt sajátjával, de inkább karjaival szorosan magához ölelve védi, óvja gyermekét. Valljuk be, hogy számunkra saját testünk, de édesanyánknak is a mi testünk a legértékesebb ezen a világon. S mégis ez a sokat féltett, óvott, ápolt test olyan, mint a mező füve, mely reggel sarjad és estére elhervad. Vajon rövid életű virágról, vagy érzékeny növényről van szó e testi összefüggésben? Nem. Egy törékeny emberi testről, mely minden látszat ellenére romba dőlhet egyik pillanatról a másikra. Ez a gondolat három valóságot vetít elénk:
1/. Az egyik, Pál apostol megfogalmazása szerint abban rejlik, hogy testünkben hordozzuk Isten templomát. Ezt viszont akár úgy is értelmezhetjük, mint, mikor Jézus az ő testének templomáról beszélt (Jn 2, 21.). Ilyen összefüggésben miként történhet, hogy összeomlik egy test, mely magában hordozza Isten templomát?
2/. A második gondolatot szintén Pál apostol ébreszti, amikor sugallja, hogy testünk Jézus tagja. Mit is jelent ez? Azt, hogy eggyé válunk vele. Szorosabb értelemben azt kell érteni, hogy lába, keze, szeme füle lettünk Jézusnak. Ez a hozzá való tartozás többé nem támaszt további kérdéseket, hiszen megértettük, elfogadtuk, tudjuk, hogy ismeretünk teljessé vált. Igaz, kissé nehézkes elképzelnünk, hogy ilyen testi egységet alkothatunk valakivel. Ennek ellenére mégis tapasztalati példák sorával közelebb kerülünk állításomhoz. Tudjuk, hogy az édesanya és magzata szoros testi kapcsolatban áll egymással. Ezt az állapotot sokáig, – szemmel láthatóan – tapasztalhatjuk mindkettőjük viselkedésében. A gyermek – még ha nem is „szaggatja meg kötelékeit” – könnyen elfeledi ezt a függést. A jó édesanya viszont soha. Ő mindig összehangoltnak érzi gyermekével életét, s meggyőződéssel vallja, hogy sem élet, sem halál el nem választhatja tőle.
3/. A haza és nemzet gondolata kiteljesíti maradék érzésvilágunkat. Szoros értelemben véve nem kell lokálpatriótának lennünk ahhoz, hogy megvalósuljon szellemi világunkban ez a függőség. Sőt nem kell szélsőségesnek sem bizonyuljunk ahhoz, hogy egységes és egészséges nemzeti gondolkodás birtokosaivá váljunk.
2). Beszédem következő részében hangsúlyozom, hogy testben eggyé tartozunk azokkal, akikkel testi és lelki, vérségi és szellemi kötelékek fűznek össze. Akarattal és nem megszokásból említem a lelki kapcsolatot, hiszen minden más, mely nem a vérségen alapul erre az egységre épül rá. Négy példával szeretném megerősíteni ezt, melyek közül az első kettő tulajdonképpen eggyé olvasztható:
(1). A férj és feleség, ketten lesznek egy testté – olvassuk Máté evangéliumában (19, 5.). Gonosz gondolatnak minősülne, ha csupán a testi együttlét gyönyörének pillanatait neveznénk egy testnek.
(2). Durva, de sokat mondó példát említek, melyben egy baleset után az egyik házastárs mozgásképtelenné válik. A szerencsétlenül járt házastárs gyakran a szeretetteljes pillanatokra hivatkozik, amikor egymásnak hűséget fogadtak, amikor egymásba olvadtak, amikor ketten egy testet alkotva új életet akartak megteremni. Az áldozatot vállaló társ gondolkodásának, érzésének keserves pillanataiban gyakran megelevenedik a régi együttlétek emléke, de már nem a régi hangsúllyal. A gondozó fél számára a testi egységet az ápolás, a simogatás, a gyengéd ölelés jelenti. A test egységét szellemileg is megőrzi addig, míg Isten döntése nem változtatja meg azt.
(3). A harmadik példát a jó barát személyesíti meg. Két idegen ember egymásra talál gondolat- és érzésvilágban. Minden külső befolyás nélkül megosztják kenyerüket, gyakran pénzüket is. Örömükről elragadtatással beszélnek, és hangoztatják, hogy barátságuk a sziámi ikrek közelségéhez hasonló. Az is nyilvánvaló, hogy eltérőek céljaik, terveik, de ennek ellenére együtt álmodják az égig magukat.
(4). A negyedik példában a szülőföld ölelését hozom bizonyítékként. Nehéz megfogalmaznom az érzést, mely nemzetiségem, nemzetem születési helyének szorításában csúcsosodik ki. Olyan ez, mint a ránk boruló táj gyönyörűségének élménye. Akkor valósul meg, amikor egy „földi” szeretettel magához ölel. A találkozások hosszú ölelésbe torkollnak, melyet még hosszabban ismételünk a búcsúzáskor, hogy a következő találkozásig érezhessük testünkön a szeretetteljes összetartozást.
3). Még van egy újabb gondolat, melyet szóvá kell tennem. Tudjuk, hogy ami testtől született, test az (Jn 3, 6). Ennek ellenére azonban a legtöbben nem tudjuk megtagadni testiségünket. Szükséges nekünk az ölelés, a csók, a kézfogás. Ilyennek neveltek, ezt szívtuk magunkba és így akarjuk érzékeltetni, hogy együvé tartozunk. Tulajdonképpen ez fejezi ki e beszéd központi mondanivalóját, amikor test és lélek együtt alkotják meg az eszményi egységet. Ennek azonban akadályai vannak. Pál apostol szerint az emberi testet három hatalom hajtotta szolgaságba: a törvény, a bűn és a halál.
A törvényről már szóltam egyik beszédemben. A bűn fogalmát a test összefüggésében szintén Pál apostol feszegeti, miszerint a „test vágyódása halálra vezet, a lélek törekvése életre és békére” (Róm 8, 6.). Ne értsük félre a test ápolásának, gondozásának tagadását, a test nem kívánt cselekedeteivel. Ezek közül csak egyet emelek ki, pl. a testnek szüksége van a vízre, de mellőzendő a házasságtörés. Nem arról van szó, hogy valaki elhanyagolja testét, vér szerinti egységének ápolását, hanem arról, hogy megtartóztassa magát a rossz, káros hatásoktól.
A halál kérdését ma nem feszegetem, annál is inkább, mert lassan elfogy e prédikációra fordítható időm. Az emberről szóló beszédek során kimerítem ezt a témát. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy egy testi egységet megélt ember méltóságteljesen tud átlépni a gondolaton és a halál tényén. A halálba történő fájdalmas átmenetkor, nehéz megválni testi egységünktől: rokonainktól, barátainktól, ettől a világtól. Mégis éppen unitárius hitünk segít abban, hogy túl a halálon újabb egységet fedezzünk fel. Amennyiben földi életünkben egymást kiegészítő testrészünkké váltunk, s így megalkottuk a földi, testi egységet, Isten templomát, akkor máris részévé váltunk Istennek.
4). Sejtem, hogy többen szerették volna, ha a test és lélek egységét hallják a fenti fejtegetések helyett. Itt és most elmondhatom, hogy lélek nélkül egyszerűen nem beszélhetünk a test egységéről. „A test és a lélek állandóan hatással van egymásra. Ennek megállapításához még csak természettudományi, vagy orvosi ismeretek sem kellenek. Ha valaki alkoholos italtól becsíp, megváltozik a lelkülete. A becsületes ember becstelenséget követhet el, a szelíd ember megvadulhat, a zsugori bőkezűségre képes. A test hatott a lélekre, mert a testnek egy kis fizikai-kémiai befolyásolása változtatta meg a lelket, az illető lelki természetét. /…/”. „Megfordítva a lélek hat a testre, /…/ Állandó félelem, súlyos gondok és más lelki bajok lesoványodást, sorvadást, és más testi betegséget okozhatnak. A test és a lélek kölcsönösen szüntelenül hatással vannak egymásra.” (Dr. Völgyesi: Minden a lélek).
5). Végül az úrvacsora egyik jelképe, a kenyér álljon itt záró gondolatnak. Az a kenyér, melyet Isten segítségével ünnepek alkalmával megtörünk, az egység érzetére ébreszt bennünket. Ilyenkor hisszük, hogy egy test és lélek vagyunk. Ekkor nem a tagról és gyomorról gondolkodunk, hanem a közösségről, melynek unitárius tagjai vagyunk. Bármilyen származásúak legyünk is, ebben a közös érzésben új emberként a közösséget kiegészítő, teljessé tevő tagokká válunk. Ezzel a gondolkodással áll rokonságban a nemzetiségi és nemzeti egység. Korábban nem beszélhettünk Trianonról és arról, ami nemzetünk szétszakításával, várható következményeivel járt. Ma ünnepi megemlékezések során ápolgatjuk haló félben levő érzéseinket, hogy vallási és nemzetiségi kötelékeink erősítgetésével magunkhoz kötözgessük a leválasztott nemzet lelkét és testét. Erre szolgál minden június 4-e, vagy minden istentiszteleti alkalom, amikor ennek a gondolkodásmódnak a szellemében fogalmazzuk meg ünnepi érzéseinket. Egységről vallott összefüggéseinkre alkalmazva ismételjük, hogy 65-70 ezer unitárius lélek van a Kárpát medencében, ez mégis csak egy test. 15 millió magyar él a világon, de ők is egy testet alkotnak. Adja Isten, hogy ez valóban így legyen. Ámen.
Pap Gy. László 