– általános beszéd –
„/…/ ne adj nekem se nyomort, se gazdagságot! Hadd egyem kimért kenyeremet.” Péld 30,8.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Ha arra gondolok, hogy milyen könnyen elintézzük beszélgetéseink során a gazdagok, vagy újgazdagok sorsát, akkor el kell mondanom, hogy rosszul tesszük, hiszen lehet, hogy nem tartozunk közéjük, de ennek ellenére mégis emberségesebben, keresztényibb módon kell viszonyuljunk hozzuk, mert nem csak az a feladatunk, hogy egyházi beszédekben kimerítsük a témát, hanem megkeressük az együttélés, a szeretet lehetőségeinek gyakorolható formáit. Ez utóbbi a nehezebb, s éppen ennek érdekében kell belepréselnünk a gazdagsággal kapcsolatos gondolatainkat a Biblia megfelelő tanításaiba. Ezért választottam mai beszédem alapgondolatául a felolvasott szentleckét, hogy ne éljük bele magunkat egyetlen emberi állapotba se, de mert valamelyikhez csak tartozunk, lehetőségünk legyen arra is, hogy ne csak egy imádságszerű kérésben továbbítsuk óhajunkat Isten felé, hanem megtaláljuk így, vagy úgy megfelelő helyünket a társadalomban, de főleg embertársaink bizalmában. És még valami – éppen a szentlecke kapcsán! Legyen „napra kimért a kenyerünk”, de további gondolataink is!
Arról olvastam valahol, hogy a gazdagság viszonylagos fogalom. Ez tapasztalható a Biblia összefüggéseiben is, ahol erről a témáról olvasunk. Én azonban helyesbítenék, hiszen nem a fogalommal van gond, hanem azzal, ami megtölti azt. Hogy értem ezt? Két tényezőből indulok ki. Az elsőre a Példabeszédek írója hívta fel már régebben a figyelmemet, aki azt mondja, hogy: „mind a kettőt az Úr teremtette” (Péld 22,2). S mert ez csakugyan így van, akkor másodsorban nyugodtan igazat adhatunk Pál apostolnak is, aki arról értekezik, hogy a gazdagság nem az ember érdeme, hiszen semmije sincs, amit ne Istentől kapott volna (1Kor 4,7). Persze ideérthetjük a szegénységet is, bár ezt egyikünk sem tartja ajándéknak, míg a gazdagságot igen. Pedig nem tudni, hogy melyik bizonyul nagyobb ajándéknak: a szegénység, vagy a gazdagság.
A gazdagság viszonylagos voltáról továbbra is beszélhetünk, s amennyiben figyelemmel követitek mondanivalómat, tapasztaljátok, hogy itt-ott ismételten megjelennek az ezzel kapcsolatos meglátásaim. Induljunk el azonban a soron következő kérdések felsorolásában, s mindenek előtt vegyük számba a gazdagság jó oldalait! E helyen kettőt említek csupán.
Sok barátja lehet a gazdag embernek. Azért mondom, hogy „lehet”, mert nem vagyok megbizonyosodva, hogy követelményként szerepel egy vagyonos ember esetében, hogy igazi barátokkal bővelkedjen. Tudom, hogy ez kemény fogalmazás, de így találtam helyesnek, hiszen egy olyan jézusi példázat jutott eszembe, melynek elhangzása után Jézust is sok támadás érte a benne foglaltak miatt. Főként, ha arra a megjegyzésre figyelünk, miszerint arra buzdítja hallgatóságát, hogy szerezzenek minél több barátot a „hamis mammonból”. De miről is van szó?
A hűtlen intézőről szóló példabeszédben előnyt szerez magának a csaló. Szinte, mintha bennünket is buzdítana Jézus a hasonló eljárásra. Mielőtt azonban mi is vádlók padjára ülnénk, el kell olvasnunk a példabeszédet követő részt, hogy megértsük, miként vélekedik Jézus a gazdagságról, illetve arról az állapotról, ha majd elfogy a pénz. Arra biztat ugyanis, hogy szerezzünk barátokat, akik gondoskodjanak a szükséges időben rólunk, de ne feledkezzünk meg egy pillanatig sem arról, hogy két úrnak senki sem szolgálhat. Vagy Istent keresi és szereti, vagy a csalásnak hódol, s abban az esetben megveti Istent.
Sok jót tehet a gazdag ember, hiszen lehetősége van rá. Lehet, hogy különösnek találjátok a példát, de ennél a pontnál Arimátiai József személyét említem, akiről tudjuk, hogy elkérte Pilátustól Jézust testét, majd gyolcsba csavarta és saját tulajdonú sírjába eltemette. Hogy miként jön ide egy temetéssel kapcsolatos példa? Csak azért kedves testvéreim, mert a közelmúltban ismét eszembe jutott, hogy milyen sok nincstelen embert helyeznek örök nyugalomra abban a temetőben, ahol lassan villa nagyságú, és nagy értékű kripták sora hirdeti a tehetős hátramaradottakat. Szeretném tudni, hogy a közelmúltban volt-e olyan dúsgazdag embertársunk város viszonylatban, aki nemcsak aprópénzzel segített a bajba jutottakon, hanem esetleg arra is gondolt, hogy mi történik ezekkel a nincstelenekkel, amikor kilehelik a lelküket? Mert az nem igaz, hogy nem juttathatnának tetemes vagyonukból erre a célra is!
A gazdagságnak árnyoldalai is vannak. Sőt inkább ezek vannak túlsúlyban. Amiként viszonylagosnak minősítettem a gazdagság fogalmát, így nyilatkozom arról a felsorolásról is, mely beárnyékolja a gazdagsággal kapcsolatos ismereteinket.
Először arról olvastam a Bibliában, hogy a gazdagság kevéllyé teheti az embert. A Példázatok során téma volt annak idején az esztelen emberről szóló, melyből ez alkalommal a kevéllyé vált, gazdag ember megjegyzését emelem ki: „Ember, van annyid, hogy sok évig elég! Pihenj, egyél, igyál, s élj jól!” (Lk 12,20). A példázatban szereplő kijelentés nem jellemző minden vonatkozásában meggazdagodott embertársainkra. Miért? Azért, mert mindig más szemszögből látja ki-ki saját vagyonát, de ugyanakkor másként értékeli azt az időtartamot is, míg – számítása, elgondolása szerint – elegendőnek bizonyul számára. Sőt! Egyszerűen nem is elmélkednek a legtöbben ezen, hiszen még nem is cseperedik gyermekük, azonnal annak jövendő anyagi biztonságát alapozzák. Talán mindenik.
A másik – fenti megjegyzéssel kapcsolatos kérdés, hogy a gazdagodás útjára lépett egyének miként viszonyulnak a pihenéshez? Megosztott ez a helyzet is, hiszen igen sokan komoly gondot fordítanak arra, hogy kihasználják hétvégi, illetve esztendei pihenő napjaikat. Sőt, azzal sem lehet semmi kifogás, hogy „esznek és isznak” annak megfelelően, hogy komoly jövedelemmel rendelkeznek. Sem egyik, sem a másik üggyel nem lehet egyikünknek sem kifogása.
Van azonban mégis valami, amiről meg kell emlékeznünk ezen a helyen, amennyiben vallásos embereknek tartjuk magunkat, s az istentiszteleti alkalmakra is azért járunk, hogy megtöltekezzünk hittel, illetve megszerezzük azokat a tanításokat, melyekkel elboldogulunk megélendő időszakunk nehéz útvesztőiben. Ez pedig nem más, mint a szentleckében felvetett imádságszerű kérés két kitétele. Az egyik, hogy ne legyünk se szegények, se gazdagok, de ha igen, akkor elfogyaszthassuk kimért, napra szóló kenyerünket.
A bölcs mondások között olvastam valamikor, hogy „Úgy gazdagodik meg az ember – mondta Seneca, ha keveset, vagy semmit sem kíván”. Az még csak rendben van, hogy nem kívánunk szegénységet, vagy akár gazdagodást, de a legtöbben nagyon szeretnénk pl. egy esztendőben egyszer, bár egy kimért költségvetésű nyaralást. Bajnak baj, ha nem valósul meg álmunk, de nem szerencsétlenség. S ez már nem vigasz sem a magam részére, sem számotokra, de még egyszer említem a szentlecke vonatkozó intelmét: Hadd egyem kimért kenyeremet. Vagy ahogyan megtanultuk Jézus imádságából: a mindennapi kenyerünket adja meg Isten számunkra. Végeredményben úgy találom, hogy nincs és nem is létezik annál nagyobb gazdagság, ha ennek bizonyosságában lehet az ember. Ha ennek birtokában vagyunk, semmi okunk a kevélységre, hiszen minden embert megillet. Megnyugtatható lehet az is számunkra, hogy ezért későre lesz irigyünk.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Amint észrevettétek, ma is elrohant az idő, s így már nem maradt másra lehetőségem, csak arra, hogy összegezzem néhány mondatban az eddig elhangzottakat. Bizonyos tekintetben nyitva hagyom a témát, hiszen még következik a gazdagságról szóló, másik beszéd, de ettől eltekintve nem érzem magam érdemesültnek arra, hogy válaszoljak olyan kérdésekre, melyek nem tartoznak rám teljes mértékben, vagyis nem válaszolhatok rájuk helyettetek.
Első kérdésem, hogy mit tennénk, ha kifognánk az aranyhalat, de csupán egyetlen kívánságunk lehetne? Mit kérnénk tőle. Gazdagságot, szegénységet, vagy a mindennapi kenyeret? Beszédem megírásakor feltettem magamnak a kérdést, s természetesen megkerestem rá a feleletet is, hogy én, személy szerint miként állok a gazdag barátokkal? Vagy egyáltalán szereztem-e barátokat magamnak a mammon világából, hogy csalás, s hasonló módon szerezzem a magam és családom megélhetését? Arra a kérdésre is válaszoltam magamnak, mielőtt befejeztem volna jelen beszédemet, hogy utoljára mikor tettem jót valakivel, mert úgy éreztem, hogy tehetős ember vagyok, s ezt ő is ugyanígy gondolta rólam?
Végül pedig megtaláltam a megnyugtató megállapítást, hogy az idén is elveszítem néhány lehetőséget, de semmi baj, hiszen megkapom Istentől, ami a legfontosabb, s ami minden fölött büszkévé tehet, a mindennapi kenyeret. S ezt már nemcsak magamnak tudhatom, hanem az enyéimnek is. Ha van boldogság a földön, akkor nincs ennél nagyobb, hogy holnapra is meg van az Istentől kirendelt, kimért kenyerem. Nekem, s az én házam népének. Ezt kívánom, hogy ti is birtokoljátok mindannyian. Ámen.
Pap Gy. László 