Bibliai olvasmány: 13. Zsoltár
– általános beszéd – 2011.
Így szól az Úr Isten: Nemde engem megkérdezni jöttetek-é? Ez 20, 3.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Örömmel látom, hogy sok, rég nem látott arc jelent meg Isten hajlékában. Bizonyítéka ez annak, hogy az Isten hajléka és az atyafiak utáni forró szeretet-tanács elhatolt a szívek mélyéig, aminek köszönhetően ma többen nézhetünk egymás szemébe, szólhatunk a megbocsátó szeretet nagyszerű jelenlétéről és fogalmazhatjuk meg békés, jövőre szóló együttműködésünk szándékát. Mi ugyanis azok közé tartozunk, akik szüntelen keressük Isten közelségét, azok vagyunk, akik szívesen bevalljuk, hogy tévedtünk, embertársaink megbocsátó szeretetét éhezzük és szomjazzuk. Nemcsak megbocsátunk nekik, hanem elhalmozzuk őket ígéretekkel is, hogy a jövőben még nagyobb szeretettel és megértéssel vesszük őket körül, és arra is fokozottan odafigyelünk, hogy egyetlen alkalmat se adjunk a meg nem értésnek, viszálykodásnak, ármánynak.
1). Az emberfiáról szóló 17. beszédet hallhatjátok atyámfiai, s a bevezetőt követően azonnal rátérek a mai gondolatok elősorolásába. Ezékiel próféciájának lényeges pontjait gyűjtögettem egy csokorba, melyek központi témája a cselekvés. Talán azt is mondhatjuk, hogy a próféta cselekvés közben. De ennél többről is szó van. Arra kéri először Isten a prófétát, hogy beszéljen. Beszéljen először a vénekkel és kérdezze meg tőlük, hogy nem azért mentek oda, hogy megkérdezzék Istent? Ha mégis, akkor hozza tudomásukra, hogy nem engedélyezi, hogy feltegyenek egyetlen kérdést is.
Apropó, kérdés! „A szeretet éppoly problémátlan, mint egy jármű. Csak az a kérdés: ki vezeti, ki utazik, és merre visz az út.” /Franz Kafka/. Ez is egy kérdés. Vagy azonnal itt van egy másik: Gondoljuk csak el! Azért járunk mi a templomba, hogy beszéljünk Istennel. Azért szólítjuk meg őt imádságunkban, hogy elsősorban szeretteinknek, embertársainknak jól legyen soruk. Legyen egészségük. Szeretet a szívükben és mindaz, ami szükséges a lelki életük kiteljesítéséhez. Mi történne, ha ezzel fogadna bennünket az Isten embere, a szolga, hogy hiába kérdezitek Istent, mert nem válaszol nektek. Sőt nem is engedélyezi, hogy feltegyetek neki egyetlen kérdést sem. Hát nem értitek? Soha nem tiltotta el magától Isten az embert, aki nyitott szívvel, őszinte lélekkel és az abból fakadó imádsággal ment eléje. Csak azoknak tiltja meg, akik fondorlatosságot, csalárdságot, álnokságot, ármányt építgetnek szívükben. Akik magukban elmondott kérésükben embertársuk vesztét szeretnék kérni Istentől. Már az Ószövetségben megismert és megismertetett Isten sem tudta megérteni az alattomos embert. Azt viszont bármi áron a tudomására hozta, hogy egyszer felelnie kell álnoksága miatt.
2). Az elkövetkező beszédekben a keményebb prófétát is látni, hallani fogjuk. Most a csendesebb hangvételűvel ismerkedünk. Azt mondja neki Isten, hogy „Te pedig, embernek fia, kezdj gyászéneket” (Ez 27, 2), mondjad: „Nemzetek fiatal oroszlánja, elvesztél; hiszen te olyan valál, mint a krokodil a tengerekben, mert kijövél folyóidon és megháborítád lábaiddal a vizeket és felzavartad folyóikat.” (Ez 32, 2). Nem értette a nép a próféta szavát. Kérdezgette maga közt: vajon ez mit beszél? Kell félnie egy évmilliókat átvészelő állatnak? Ha sikerült annyi időn át fennmaradnia, akkor továbbra is zavarhatja a vizet, gerjeszthet félelmet és könyörtelenül lenyelhet bárkit, akár keresztben is, ha erre van kedve. A gyászének azoknak való, akik bánatban, szomorúságban vannak és nem olyanoknak, akik szomorúságot és bánatot okoznak másoknak. Azért van a próféta, hogy időben figyelmeztesse a megátalkodott népet: kezdjétek el velem együtt énekelni a szomorúságnak énekét, hogy amikor rátok köszönt a szomorú hajnal, ne érjen váratlanul a veszteség feletti megtapasztalás. A nép ebben sem hallgatott a prófétára. Talán úgy járnak, mint az író, aki hangsúlyozta, hogy a gyászének olyan „/…/ érzés volt, mintha valaki egy hatalmas flaskából folyékony szomorúságot öntött volna le a torkomon, mígnem úgy éreztem, menten összerogyok vagy kidurranok a gyásztól. Ezer éhes gyerek hangja volt, a férje sírja fölött haját tépő tízezer özvegyé” /Christopher Moore/.
3). Fordulat következik. Isten most már arra kéri a prófétát, hogy ne csak gyászéneket énekeljen, hanem kiáltva nyögjön. Mutassa a világ fájdalmát népe felé. „Kiálts és jajgass, embernek fia” (Ez 21, 12), mert különben vesztébe rohan mindenki, ha továbbra is a most választott úton marad. Sőt „embernek fia, nyögj! Derekad fájdalmában keserűséggel nyögj szemök láttára” (Ez 21, 6). „Embernek fia! sírj Égyiptom sokaságán, és szállítsd alá őt te és a hatalmas nemzetek leányai a mélységek országába azokhoz, kik sírgödörbe szálltak” (Ez 32, 18). Olyan legyen a fájdalmad, ha e világ minden halottját siratnád. Mély, szomorú, elkeseredett.
A próféta tudja, hogy nem színjátékot kért Isten tőle. Mélyen elítéli ugyanis, aki szüntelen megjátssza magát. Aki szépet mutat embertársa szemében, háta mögött pedig megfojtaná egy kanál vízben. A próféta már a kezdetektől tudta, hogy neki nem sikerül kétszínűvé válnia népe előtt, hiszen ebben az esetben Istennel szemben nem találna megfelelő magyarázatot, s így csakis és kizárólagosan egyetlen járható út maradt számára: az egyenesség Isten feltétlen szolgálatában. Vagyis azt szólja a nép felé, amit Isten mond neki. Ha pedig elérkezett a vigasztalás, vagy a reménykeltés ideje, akkor annak megfelelően fogalmazza át jövőre szóló próféciáját.
4). Arra kéri Isten a prófétát, hogy végre nézzen szét maga körül. „Embernek fia! emeld föl csak szemeidet” (Ez 8, 5), s amikor szétnézett a próféta, mit látott? Ott állt a templom bejáratánál a bosszúság bálványa. Azt nem tudom, hogy jelesre vizsgázott-e a Tízparancsolatból Ezékiel, de annyi bizonyos, hogy jól ismerte a parancsolatot: Bálványt ne csinálj és ne imádj. Ha pedig már valaki elkészítette és beindította a templomba, akkor kötelessége volt kitiltani onnan. Nyomban mély szégyen fogta el, hogy mivé lett népe. Ő kezdett szégyenkezni bálványimádó atyjafiai miatt. Aztán összeszedte magát és ráébredt, hogy ez nem az ő mulasztása, sőt nem is pillanatnyi figyelmetlenségének eredménye, hanem népe megátalkodottságának, Istentől való elfordulásának egyenes következménye. Nem vívódott sokáig, mert azonnal meghallotta Isten szavát, aki így szólt hozzá: „Te, embernek fia, hirdessed Izráel házának ezt a házat, hogy piruljanak vétkeik miatt.” (Ez 43, 10).
5). Végül pedig a lehetőség reménysugarát villantja meg a próféta népe előtt. Vagyis szépen rámutat a jövőbelátás esélyére, amennyiben Isten szavát követik. Azt nem mondhatja, hogy ne kövessétek tanácsaimat, hiszen úgy beszél mindig, ahogy azt Isten elvárja tőle. Inkább folyamatosan hangsúlyozza, hogy ebből a fertőből, amiben népe található, már nincs sok kiút, ami veszteség nélkül kivezethet. Nem bízza rá népe jó belátására, mert már annyiszor tett ígéretet és megszegte azt, annyiszor hízelkedett és tört döfött a hátába, hogy nem hisz neki. A vagy-vagy lehetőségét kínálja fel utoljára „tálcán”, melynek visszautasítása az önmegsemmisítéssel azonos. Vajon mit kell értenünk Isten következő tanácsán: „És te, embernek fia, csinálj magadnak két utat” (Ez 21, 19). Engedtem öt másodpercnyi időt a gondolkodásra. Milyen következtetésre jutottatok? Elmondom nektek. Ti mind a kettőt a menekülésének tartjátok fenn. Pedig nem így van. Az egyik utat azért kell készítenie a prófétának, hogy azon eljussanak a templomba azok, akik tiszta szívvel keresik Istent, a másikon pedig el kell meneküljenek azok, akik a bejárathoz állították a bálványt, sőt némelyek azok közül is, akik puszta jelenlétükkel rombolják a gyülekezet istenes hangulatát. Így pedig már egészen más megvilágításba kerül Isten üzenete. Mert Isten megbocsátó, a próféta pedig lehetőséget felkínáló szolga.
Úgy érzem találóan kifejezi a pszichológus is egyéni meggyőződésemet, amikor kimondja, hogy „Sokan mondják, hogy “muszáj változtatni”, de ez csak egy utat jelent. Egy út megléte pedig még nem jelenti a szabadság meglétét. Két út közül már lehet választani. Eleve nem lehet mindenki boldog, az csak keveseknek jár.” (Csernus Imre).
Ezékiel könyvében van egy olyan tanács, melyet akár Isten beszédeként is elfogadhatnék. Tőle nem kértem volna engedményeket. Ő viszont nem is kért volna tőlem ígéreteket. Talán nagyon megsajnálta a prófétát és azért tanácsolta neki, hogy látványosan vándoroljon ki népe szeme előtt, hogy kivonulásával is bebizonyítsa: pártos házban nem akar lakni. Mondom még egyszer: ha Isten kért volna erre, szó nélkül én is magamra érvényesnek elfogadom a tanácsát. Mivel azonban jelesre végeztem évi házi feladatomat, s ennek ellenére is azt mondják némelyek, hogy készítsem magamnak a vándorútra való eszközeimet és vándoroljak ki más helyre innen, ahová isteni akarat rendelt, – sajnálom, nem tehetem. Ha majd Isten szól. Akkor összeszedem a sátorfámat. Addig viszont hadd tolmácsoljam Isten üzenetét azoknak, akik vándorlásra késztettek engem: Hát kit jöttetek megkérdezni? Engem, vagy Istent? Ha Isten házába érkeztetek, akkor őt kérdezzétek. Ő pedig elfordul tőletek, mert gonoszt fogattok szívetekben. Én pedig megkérdeztem Őt és azt válaszolta nekem: Engedjük el békében őket. Sőt, ha menni akarnak, ne vonjuk vissza ruhájuknál fogva. Úgyis ott lesz majd az általad megkészített út, melyen bármikor visszatérhetnek, ha engem tiszta szívvel keresnek. Úgy legyen. Ámen.
Debrecen, 2011. január 30.-án.
Pap Gy. László 