Bízunk az úrban
„Várom az Urat, várja az én lelkem és bízom az ő ígéretében.” 130. Zsolt 5.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
A zsoltáríró megérzi az emberi gyarlóságot, másra szorultságot. Ez a „más”, pedig nem más, mint Isten, aki mindenre képes: – teremt, óv, véd – számon kéri a bűnt és – jutalmaz a bűn megbánása után. A zsoltár szavaiból könnyen érthető, hogy: Izrael népe Istentől megtalálja a bűnök megbocsátását, de itt egy komoly feltétel is van: – csak cserében. És hogy gondolja a zsoltáríró ezt? Amennyiben Izrael népe bízik Istenben, Isten cserében hűségesen megbocsát.
Mondjuk a zsoltáríróval: Várom az Urat, várja az én lelkem és bízom az ő ígéretében. Nézzünk magunkba Kedves Testvéreim! Te testvérem emlékszel-e fogadalmaidra? Emlékszel-e arra az órára, amikor a templomok harangjai búcsúztattak és köszöntöttek egy évet? Emlékszel-e arra, amikor az örömtől meghatódottan, az öregedés keserves tudatától kínozva, az év gazdag áldásaiban reménykedve imádkoztál? És úgy érezted, hogy tiéd a világ, érted van minden. Szíveddel, lelkeddel tudsz te is másért élni, küzdeni, szenvedni, vállalni? És kérted Istent. Meghallgatott-e? Ne mondd, hogy néha! Isten igazságos. Istenben még soha, senki nem csalatkozott. Mi, emberek saját magunkban és másokban sokszor csalatkozunk. Valljuk be: Sokszor elfeledkezünk. Kevesen vannak, akik úgy tudnak a hétköznapok küzdelmében dolgozni a mindennapi kenyérért, hogy egy pillanatra sem feledkeznek el Istenről. Számunkra nehéz dolog ez. Azok számára, viszont természetes. Imádkozni és dolgozni.
Ősi szokásunkban is van valami mélységes: Amikor munkához kezd az ember, egy: Istenem segíts meg! – hagyja el ajkát. Ha délben a harangszót meghallja, megemeli kalapját. Este pedig, munkája végeztével, az első dolga hálát adni Istennek. Belátjuk: az imádkozó, vallásos léleknek mély megnyilvánulása ez, de vajon mennyire érthető, ha munka közben káromkodik, mert ökrei nem járnak úgy az eke előtt, ahogy szeretné, vagy arra gondol, hogy miként lehetne a szomszédéból egy barázdát a magáéhoz szántani?! A termést, ha betakarítottuk, hálát adunk érte? Van, aki igen, van, aki nem. Magától értetődik az ember mentegetőzése: A sok munka miatt képtelen voltam templomba menni, hogy Istennek megköszönjem. Ne tévedjünk! Istenhez bárhol lehet imádkozni, hálát adni neki mindenhol. Most jusson eszünkbe Isten áldását megköszönni. Egyetlen szóval, rövid hálaadással!
Persze nem feledkezünk el arról sem, hogy bánat is ért, sok bánat lett úrrá rajtunk az esztendei, könnyes imádkozás során. Rövid, emberi életünk velejárója, melyet csak a hit, az Istenben való teljes bizalom, az élethez való ragaszkodás ellensúlyoz. Családunkból, szeretteink közül elveszítettünk valakit? Biztasson, nyugtasson, hogy a halállal nincs vége mindennek. Van valami, ami a síron túl is él, amit tőlünk soha, senki el nem vehet. Ez pedig a biztonság, melyet Istenbe, a LÉT-be vetett hit nyújt. Kérdezzük meg önmagunktól, amikor zárt ajtó mögött imádkozunk: Nehéz volt-e az út, amelyet eddig megtettünk? Fájtak-e a tövisek szúrásai? Szomjazott-e lelkünk a templomi áhítat után? Maradt-e el valami, amit még meg kellett volna tennünk? Ha a zsoltáríróval szívből el tudjuk mondani: Várom az Urat és bízom az ő ígéretében, akkor hosszú idő áll rendelkezésünkre, hogy várakozásunkban mindent jóvátegyünk, minden rosszat megbánjunk, sírjunk, nevessünk, áldást kérjünk.
Kedves Testvérem! Hiszed-e, hogy Istennél van a megbocsátás? Örömet, nyugalmat, boldog életet ígér annak, aki benne bízik. Ha várod, hogy Isten neked is megbocsásson, akkor: Még jobban meggyőződsz arról, hogy Isten mindig veled, velünk van. Káromkodás és hamis gondolatok nélkül tudsz imádkozni és dolgozni. Minden áldásért sikerül időben hálát adnod. A sok munkád nem fog elvonni az istentiszteletek látogatásától. Ha tudsz sírni a sírókkal, majd észre veszed: Bánatod elviselésében olyanok is részt vesznek, akikről soha nem gondoltad volna. Akkor azt is hinni fogod, hogy a halál nem vont szakadékot közted és elveszettnek vélt szeretted közt, mert a szellemi életben a lélek társra talált, s Istennel egy eszményi élet megvalósulásában boldogan gyönyörködik.
Mit kell hát tennünk? Istenhez forduljunk teljes bizalommal. Imádkozva kérjük bűneink bocsánatát. Isten vizsgálja a szíveket: tudja, ismeri útjainkat, képességeinket. Tőlünk függ, hogy mennyire vagyunk önmagunkkal őszinték, merjük megvallani tévelygéseinket. Ha bizodalommal fordulunk Istenhez, Ő biztosan megadja a lélek gazdag áldását, a lelkiismeret nyugalmát. Ezt adja meg számunkra a jó Isten. Ámen.
A hűség
– úrvacsorai ágenda –
„Jól van, te hűséges, derék szolga – mondta neki ura. – Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!”. Mt 25,21.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Fontos a hűség, hiszen komoly követelmény volt a múltban, az marad számunkra, és a jövő nemzedék részére is. Sőt nemcsak a hűségről beszélhetünk, hanem azokról az esetekről is, amikor éppen az ellenkezője tapasztalható. Olvastam a Zsoltárokban, hogy „Ne legyenek, mint atyáik voltak: nyakas, pártütő nemzedék; nemzedék, amely ingatag szívével nem volt hűséges Istenéhez.”
Fontos figyelmeztetés ez, melyben azt hozza tudomásunkra az író, hogy végeredményben atyáinkról van szó, akik nyakasok, pártütők voltak, s ingatag szívükkel nem mutattak hűséget Isten iránt. Arra kér minket, hogy ne legyünk hasonlóak atyáinkhoz. Vagy inkább váljunk olyanokká, mint a példázatbeli, hűséges szolga, akit megdicsér ura, mert helyesen, és főleg hűségesen járt el.
Egy távoli útra készülő gazda szétosztja rabszolgái között nem jelentéktelen készpénzvagyonát, hogy gazdálkodjanak vele visszatéréséig. Hogy ez hogyan történik, azt nem tudjuk, mert csak annyit említ a példázat a két első szolgáról, hogy vállalkozásba fogtak az összegekkel, és nyereségre tettek szert. Nem egyszerű bankügyletről van szó, mert ezt csupán mint jobb híján való, végső lehetőséget említi a gazda a harmadik szolgának.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Az otthon hagyott rabszolgák az Úr érkezéséig a gyülekezetben különféle súlyú és mértékű megbízatással élő és szolgáló keresztények. A gazda azzal is eleve számol, hogy ezek különböző képességűek, ezért kapnak eltérő súlyú megbízatást. A gyülekezetben tehát mindenki más és más mértékben kapja a szolgálatához szükséges lelki (karizmatikus) és természeti feltételeket. A gazda visszatérése számonkérés, és ennek során kitűnik, hogy szolgálni csak a bizalom lelkületével lehet: akiből ez hiányzik, az emberi szemmel nézve becsületes talán (a hűtlen szolga sem el nem sikkasztja, sem el nem veszti a talentumot), de valójában tiltakozik az Urával való közösségvállalás ellen, megvádolja, és lázad ellene. Helyzete nem válthat együttérzést még abból sem, aki a példázat félreértésével igazságtalannak tartja a számon kérő gazdát, mert ez a rabszolga nem tudott lélekben sem függetlenné válni gazdájától. Maga vallja be, hogy félt tőle, abban pedig a gazdának van igaza, hogy félelméből rossz következtetést vont le. Ilyen lélekkel nyilván nem lehet az egyházban élni, mert aki ezen az úton jár, az maga rekesztette ki önmagát Isten népének életéből.
A számonkérés során az is kitűnik, hogy a jutalmazás ellenére, amely a hű szolgák leleményes (és kockázatot is vállaló) „aktivitására” válasz, nem érdemről van szó végsőképpen, hiszen az üzleti vállalkozást csak a szolgákra uruktól rábízott javak teszik lehetségessé. Az egyház és tagjai életében Isten munkája minden, érdemeket emlegetni tehát egyszerűen Isten egyedüli dicsőségének meglopása.
Akkor értjük jól ezt a verset, ha számolunk azzal, hogy Jézus itt is, mint több más tanításában, az emberi együttélés valamilyen negatív jelenségét Isten országa egy-egy pozitív vonásának szemléltetésére használja. A képanyag a tőkén alapuló gazdálkodás rendjének körén belül mozog, így Jézus környezete számára jól érthető.
Az egyház szolgálata nem könnyű ügy, azok a körülmények, amelyek között folyik, komoly helytállást igényel.
Ezért kell mindenkinek teljes erejével arra törekednie, hogy ügyesen gazdálkodjék meglevő lehetőségeivel, mert aki ezeket – esetleg puszta sértődésből vagy méltatlankodásból – nem becsüli, aki kisemmizettnek érzi magát, az akkor jön rá majd semmibe sem vett esélyeinek értékére, amikor már eljátszotta ezeket. Ámen.
Pap Gy. László 