„Hirdesd az igét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással.” 2 Tim 4,2.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A mai szentlecke 5 üzenetet hordoz, s meg kell mondanom, hogy célzatosan választottam a felolvasott bibliai verset, annak érdekében, hogy külön-külön, de mégis egy beszédben tolmácsolhassam azokat a gondolatokat, melyek azóta foglalkoztatnak, hogy elköteleztem magam a lelkészi szolgálatra.
A timóteusi levélből kiragadott alapgondolat első tanítását felszólító módban szövegezhetjük: Hirdesd az örömüzenetet! Pál apostol fogalmazásában „ige” szerepel, de végeredményben arról az örömüzenetről van szó, melyet hirdetnie kell Timóteusnak. És mi ez az evangélium? Ennek értelmezését a korinthusi levélben találjuk: Nem magunkat prédikáljuk (2 Kor 4,5.). – mondja az apostol. Azaz, aki örömüzenetet szól, annak el kell feledkeznie azokról a dolgokról, melyek előtérbe hoznák saját személyét.
Magánbeszélgetéseink rendjén ezért is szoktam mondogatni, hogy nekem nincs időm másról prédikálni, mint az evangéliumról. Ha politikáról, vagy történelemről tartanék értekezéseket, akkor nem igen maradna időm arra, hogy Jézus tanításait és Isten akaratát ismertessem. Amikor tehát, nem magunkról szólunk örömüzenet hirdetésünkben, akkor eleget teszünk az apostol kérésének, hiszen nincs és nem is lehet semmilyen személyes téma Istenen és Jézus tanításán kívül, mellyel felállhatunk egy szószékre, mellyel megtölthetünk egy prédikációt.
Szentleckénk második üzenete még hangsúlyosabbá teszi az elsőt. Alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt hirdetnünk kell az örömüzenetet. Nincs szándékomban kijavítani Pál apostolt, vagy Károli Gáspár bibliafordítót, bár bizonyos mértékig nem tetszésemet nyilvánítom a fogalmazással szemben. Hogy alkalmas időben hirdetnünk kell az örömüzenetet, ez érthető. Pl. egy istentisztelet idején nem is lehet szebb elfoglaltságunk, mint hirdetni és hallgatni az örömüzenetet. Mit jelent azonban az alkalmatlan idő? Lehet életünkben egy olyan óra, amikor nem hallgatjuk szívesen az örömüzenetet? Szerintem nem is erről van szó! Pál apostol ugyanis úgy fogalmaz, hogy tejjel táplálta tanítványait, és később, rendre adott nekik szilárdabb ennivalókat (1 Kor 3,1-3.) Azaz akár még a hit területén is vannak ismeretek, melyek megértéséhez „felnőtté” kell válnunk ahhoz, hogy elfogadjuk azokat, és azok szellemében éljünk.
Életünk területein is vannak olyan helyzetek, ahol elképzelhetetlennek látszik a legkisebb remény is, hogy meghallgatásra találjon az örömüzenet tanítása, vagy reménységre mutató ígérete. Pl. lehet olyan embertársunk, vagy közeli rokonunk, akit irritál puszta jelenlétünk is. Nem kímél minket az Isten-káromlásoktól, s így minket is elmarasztal mindenért: istenes magatartásunkért, vallásos életvitelünkért stb. A kérdés itt és hasonló helyzetekben ismételten feltevődik: Kell-e ilyen alkalmatlan időben és környezetben szólni az örömüzenetet, mindannak ellenére, hogy Jézus nagyon szépen megkért mindannyiunkat, hogy ne szórjuk a disznók elé a drága gyöngyöket.
Pál apostol üzenete sok embernek bosszúságot okozott és fog okozni még ezután is. A felszólítás ugyanis, hogy Timóteus intsen az örömüzenet szavaival, mai prédikátorokat is, teljességgel feljogosultnak minősít, hogy is intő beszédekkel álljunk elő az evangélium ismertetése rendjén. Bizony sok embertársunknak nem tetszik ez a tény, hogy a lelkészek, a papok mondják meg nekik, hogy miként kell cselekedniük az élet váratlan fordulatai között.
Nézzük most más szemléletből ugyanezt a kérdést! Először mindenkinek meg kel értenie, hogy minden pap egyik, nagyon fontos kötelessége, hogy intsen az örömüzenet szavaival. Másodszor pedig – embere válogatja -, pl., az én esetemben, soha nem utasítottam egyetlen embertársamat sem, legfentebb kértem ez, vagy amaz cselekvésére. Harmadszor viszont mindig azt hangsúlyozom, hogy „így” kell cselekednünk és nem cselekednetek. Negyedszer, pedig – mondjátok meg őszintén -, vállalhatja-e egy pap azt a felelősséget, hogy elmulasztja Istentől kapott kötelességét? Az örömüzenet szavával történő intés kötelességét? Nem! Ezért hallszanak időközönként a szerény, vagy keményebb fogalmazású, evangéliumi intések. Végül, de nem utolsó sorban tudomásul kell vennünk mindnyájunknak, hogy Isten azt szeretné, ha minden gyermeke jó, és szeretettel teljes lenne. A példabeszéd szerint: A jó pásztor, akinek 100 juha van, és egy közülük eltéved, otthagyja a 99-et és elmegy, hogy megkeresse az egyetlen, elveszettet. Nem tudhatjuk sohasem, hogy a gyülekezetben levő, tévelygő atyánkfia nem tér-e vissza Isten gondoskodó keblére éppen annak köszönhetően, hogy a szószékről evangéliumi intést hallott (Mt 18,12.).
A negyedik, szentleckénkből kiolvasható üzenet egybecseng az előzővel. Hangja azonban keményebb. Az apostol arra buzdítja Timóteust, hogy feddjen az örömüzenettel. Tapasztalatom, hogy soha nem volt sikeres próbálkozás a feddés hangneme. Vannak alkalmak és helyzetek, közösségek, melyek, és akik nem képesek elviselni a fegyelmező, feddő hangnemet. Itt Balázs Ferenc, volt, unitárius lelkész jutott eszembe, aki megkülönböztető figyelemmel volt „kalapos” paptársai iránt. Jó nekik – hangsúlyozta -, mert ők soha nem zavarnak több vizet, mint, amennyi a malmukra folyik. Ezeknek soha nem volt gondjuk, hiszen nem avatkoztak bele egyetlen család, a társadalom életébe. A jó pap – Balázs Ferenc szerint is – beleavatkozik hívei életvitelébe. Így vontam én is magamra sokszor híveim haragját. Ők ugyanis csak azt vették tudomásul, hogy én ismét megbántottam valamilyen igazsággal, azt azonban nem értették, hogy megjegyzéseim mögött a feddés kötelessége húzódott. Amennyiben mélyen beleavatkozom híveim életébe, akkor pontosan azt teszem, amit Isten elvár tőlem. Még akkor is fednem kell az örömüzenet szavaival, ha abból a későbbiek során keserűségem, bánatom származik. Egyes embertársak, hívek éreztetett haragja mély fájdalmat okozhat.
Beszédem befejező részére maradt a két, sok-sok gondolatot ébresztő tanítás: Buzdítsunk teljes béketűréssel és tanítással. Isten jól tudja rólam, hogy milyen a béketűrésem. Viszont azt is nagyon jól ismeri, hogy lelkemen hordozom hivatásom súlyát, s ennek a gyülekezetnek ügyét. Mindennek van határa – szokták mondogatni. Miért nem lehet véges a pap béketűrése is a 21. században, amikor sértő-bántó megjegyzéseket vágnak a fejéhez?
Két bibliai verssel világítok rá a fenti kérdésre hangolt gondolataimra. Az első felszólítás arra késztet, hogy ingyen szóljuk az örömüzenetet (2 Kor 11,7), viszont a másik megállapítás azt juttatja tudomásunkra, hogy az örömüzenet hirdetője meg kell éljen ebből a tevékenységből (1 Kor 9,14.).
Kedves Testvéreim! Mindkét megállapítás helyénvalónak mondható. Az evangéliumot valóban ingyen kellene hirdetni. Viszont az is igaz, hogy aki erre vállalkozott, az éljen meg belőle. És e két valóság életbe léptetésekor kerülnek elő az egymásnak feszülő indulatok, az azokból kipattanó, megjegyzések. Vajon lehet-e válaszolni arra a kérdésre, hogy meddig terjed az örömüzenet hirdetés, mely ingyen végezhető? És mi az, amiből megélhet egy pap és családja?
Úgy találom, hogy megjegyzésem igazolja azokat az atyámfiait, akik adnak minden évben egy minimális összeget (…?), és megkockáztatják a megjegyzést, hogy ők tartják a papot. Vajon lehet-e ilyent mondani, még akkor is, ha egy havi megélhetését fizetné ki a pap és családjának? S a többi 11 hónapban miből él meg? Helyénvalók-e az olyan megjegyzések, hogy havi négy prédikáció jól meg van fizetve, ha azt is hozzá számítjuk, hogy a pap egy fél óra alatt elmondta azokat a beszédeket?
Nem szállok vitába senkivel. A hangom sem panaszos. A szentlecke azonban megpendítette bennem ezt a kérdést is. Ha egy gyülekezetnek lelkészre van szüksége, akkor biztosítania kell megélhetését. A minden idők fizetési besorolásában nyitott könyvként olvashatott a gyülekezet, mely hallgatta és igyekezett megtartani az evangélium tanításait. Ha sorozatosan háborgott a fizetés miatt, az a gyülekezet bizonyos mértékig nem is volt kíváncsi az örömüzenet ingyen, vagy pénzért történő hirdetésére.
A gondolkodóval összegezem az eddigieket: „Az Atya nélküli világ kemény, hideg és megfáradt. Jézus azonban eljött, hogy elmondja, feltétel nélkül szerető Atyánk van. Nem szükséges entellektüellnek lennünk ahhoz, hogy ezt felfogjuk. Nem kell német teológusnak lennünk ahhoz, hogy ezt magyarázzuk. Olyan örömhír ez, amely a világon minden embernek szól. Olyan Evangélium ez, amely annyira egyszerű és pőre, hogy félünk prédikálni. Feltételezem, attól félünk, hogy nem tűnünk majd különösképpen szellemdúsnak a hirdetése közben. S mégis ez az egyetlen dolog, amiért az ember él, s amiért érdemes meghalni: szeretetre teremtettünk, és soha, sehol nem fogjuk máshol megtalálni magunkat, mint Isten szeretetében.” (Richard Rohr). Íme, ezeket a gondolatokat ébresztette bennem Pál apostol. Elgondoltam, hogy mennyivel több és más érzés kelhetett szárnyra Timóteusban, amikor olvasta az apostol sorait. Ígérem, testvéreim, hogy Isten akarata szerint ezután is szólni fogom azt az örömüzenetet, mely élet azok számára, akik megtartják tanácsait, s kéz a kézben, szeretettel, megértéssel menetelnek a Jézus által hirdetett Isten országa felé. Ámen.
Pap Gy. László 