Kampány
Néha haragszom magamra. Komolyan. Ahelyett, hogy a frissen megázott hagymaágyásaimat kapálgatnám így estefelé, inkább a kapuhoz sietek a nagy hangzavarra. Pedig igenis sejtem az okát. S hogy ne terheljem a lelkiismeretem még jobban, valahogy imigyen vigasztalom magam:… majd holnap hajnalban, amikor a „blokkosok” még csak alusznak., hamar befejezem azt a kis elmaradt parcellát. Ugyanis az utóbbi időben megfigyeltem, hogy utálom, ha néznek, amikor én szorgalmason dolgozom. Kilencvenkilenc lakás ablakából van rálátás az én munkámra és véletlenül sincs olyan alkalom, hogy legalább egy-két ember ne fixírozna. Míg én dolgozom, ők csak ülnek és néznek a magasból, s mintha hallanám: Nem így kellene, hanem úgy… John barátom, a nyári ruhák nagy szemlélője -különben róla már írtam-, a jó múltkor megjegyezte: Itt képtelenség neked dekoltázsos ruhában élvezettel dolgozni. Hadd a csodába- vigasztaltam-, ha már lenéznek, akkor legalább ne csak nézzenek, hanem lássanak is.
Szóval sietek a kapuhoz, ahol fehér inges, kék sapkás fiatalemberek valami röpiratokat osztogatnak. Egyet nekem is a kezembe nyomnak és az összetartozásról kezdenek szövegelni.
-Igen, tudom, egyszer volt egy ember valamikor régen, aki a tanítványait szerette volna megerősíteni és összetartani, s ezért vette a kenyeret, megáldotta, darabokra tördelte, és rendre kiosztotta nekik.. Aztán pedig vette a poharat , megáldotta és odanyújtotta rendre a tanítványainak és figyelmeztette őket: „Új parancsolatot adok…”
Három lépéssel odébb ,a hangszóróból valami zene hallatszik és egy recsegő hang jövőbeli boldogságot ígér.
-Igen, tudom, egyszer volt egy ember valamikor régen, aki tisztán, érthető hangon elmondta: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket…”
A sarki üzletig még ellátok, ahol kis színes zászlócskákat lobogtatnak aprócska gyermekek, és színes léggömbökkel a kezükben kipirult arccal szaladnak a fagylaltot osztogatók felé.
-Igen, tudom, egyszer volt egy ember valamikor régen, aki átölelte a kisgyermekeket és a kezét rájuk téve megáldotta őket. Akkor az édesanyák boldogok voltak.
Vajon mi, ma élő emberek boldogok tudunk-e lenni?- teszem fel a kérdést magamnak, miközben otthagyva az utcai húsos fazakakot és visszatérve a hagymaágyásaimhoz, már nem érdekel, hogy hányan könyökölnek és néznek a magasból. Aztán már magamra sem haragszom. Komolyan.
Benedek Enikő
Pap Gy. László 