– Varadinum beszéd –
„Szeretetet keres, aki elássa a vétket, aki meg fölkeveri, elveszti barátját.” Péld 17,9
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A következőképpen fogalmazhatom át a mára kiválasztott alapgondolatot: Szeretetre törekszik, aki abban jár, hogy elfeledje a múlt tévedéseit. Elveszíti barátját az olyan ember, aki állandóan mások hibáit emlegeti. Nyugodtan feltehetitek a kérdést, hogy: Mi szükség egy olyan alapgondolat kiválasztására, mely átfogalmazásra szorul már a kezdet-kezdetén? Meg van a megfelelő válaszom erre a kérdésre. Ebben az esetben azért, mert mielőtt hozzáláttam a szentlecke kibontásához, saját magamnak is szükségem volt arra, hogy minél jobban lássam a felvett gondolat részleteit. Másodszor pedig, hogy ebben a beszédben emberi életünk egyik különös tulajdonságára hívom fel a figyelmet. Arra ugyanis, hogy amennyiben helyesen figyelünk önmagunkra, akkor észrevesszük, hogy állandó keresésben telnek napjaink. Figyelem! Nem „várakozásról” beszélek, hanem keresésről. Azért választottam a Példabeszédek Könyvéből a szentleckét, melyről megszokottan beszélhetek, mint pl., a szeretetről, de ugyanakkor a barátságról is. Úgy vélem, nemcsak egyéni gondolataim szárnyalását mutathatom nektek, hanem elcsábíthatom a jelenlevőket 2017 Varadinum megnyitója alkalmával egy röpke utazásra a példabeszédek írójának stílusában és bemutathatom, hogy a szeretet és a barátság időnként kézen fogva jár az életben.
Kedves Testvéreim! Egyszer Dante dörömbölt egy firenzei kolostor kapuján. „Mit keresel” – kérdezte tőle a kapus. „Békét keresek” – válaszolta ő. Hozzátehetjük: lelki, testi békét. De mit keresünk mi, amikor kopogunk valamelyik ajtón? Minden keresésnek meg van a határozott oka. Soha, senki nem kopog céltalan egy ajtón. S ha már az ajtóról beszélünk, mely kinyílik, vagy csukott marad, akkor azt várjuk, hogy megjelenjen valaki a túloldalon, s azt követően elmondjuk neki, hogy miért is kopogtunk, mit is akarunk tőle. Nem részletezem az okokat, hanem gyorsan gondoljunk csak arra, hogy ebben az évben hányan kopogtak, csengettek már be hozzánk valamilyen kéréssel. De arról is elmélkedhetünk, hogy a hozzánk bekopogók közül hánynak nyitottunk ajtót, hánynak hallgattuk meg, vagy teljesítettük kérését.
Az, amiről én beszélek, egy másfajta kopogás, másféle ajtón. De más a kérés is, mellyel előállunk, amikor megjelenik valaki az „ajtó” túlsó oldalán. Arra, vagy azokra az emberekre gondolok, akik kellemetlenné tették valamiként a mi életünket, vagy környezetünk napjait. Vagyis, valamikor, valaminek köszönhetően harag lépett a szeretet, a barátság helyébe. Nem tudom, csak gondolom, hogy volt már példa, vagy talán még mindig van életetekben is. De nem foglalkozom a ti múltbeli, esetleges tévedéseitekkel, hanem a magaméról beszélek. A Példabeszédek Könyvének írójával hangsúlyozom, hogy: Szeretetre törekszem, s abban járok, hogy elfeledjem a múlt tévedéseit. Elveszítettem már egy barátomat a miatt, mert hibáira hivatkoztam. Az enyémről pedig soha meg nem emlékezem, hogy talán én még nagyobbat tévedhettem, mint amiért őt hibáztatom.
Az érthetőség kedvéért megmagyarázom, hogy mire gondolok fenti megjegyzésemmel. Több mint 40 évvel ezelőtt egy mély, soha föl nem bonthatónak látszó barátság szövődött egy iskolatársam és köztem. Akkor raktam le igazán a barátság sziklaszilárd alapjait, s mintegy meghatároztam a barátságról szóló megingathatatlan meglátásaimat is. Történt azonban egyszer, s minden külső jel arra utalt, hogy említett barátom, – véleményem szerint – besúgott valakinek. Nem lett ennek különösebb következménye, de szilárd meggyőződésemnek azzal adtam hangot, hogy megszakítottam a barátságot. 24 év után azonban, az egykori barát kérésére újraindítottuk a kapcsolatot, s bár sok szempontból félszegnek mondható – hiszen sok minden nem a régi benne, mert, hogy rengeteg eseményt nem élhettünk át együtt a 24 év alatt, – nem működik a barátság.
Miért mondtam el mindezt? Azért, mert egykori barátom nem annyira saját igazát kívánta érvényre juttatni, vagy bebizonyítani számomra tévedésemet, hanem az egykori, baráti szeretetet kívánta kiásni a tévedések sáncából. Ez volt, ami éretté tette bennem a belátást, hogy engednem kell egy olyan ember szándékának, aki, feledve a múlt kegyetlenségeit, a jelenben a szeretetet keresi. Rájöttem tehát, hogy milyen nagy értéket hordoz minden ember, aki fátylat borít a múlt tévedéseire, s akár még meg is alázza magát annak érdekében, hogy igazolja rokona, embertársa, barátja iránt tanúsított szeretetét. Más szóval, minden alkalmat kihasznál, minden tudását latba veti annak érdekében, hogy szembe nézve akár hibáival, megalázkodva is, de ne elmeneküljön a felelősség, a szeretet elől, hanem a szeretetével együtt kiássa további értékeit.
Kedves Varadinumot ünneplő Testvéreim! Tudom, hogy valahányszor felemlítjük a múltat, abban nem csak a „szépre” és „jóra”, „kellemesre” emlékezünk, hanem a felsoroltak ellentétére is. Az is igaz, hogy sokunk életében elhalványulnak, megszépülnek a kellemetlen élmények. Ahogy szállnak tova az évek, egyre szebben, kellemesebben beszélünk olyan alkalmakról is, melyek különben sokszor pokollá változtatták éjjeleinket, nappalainkat. Talán ez a jobbik változata annak, hogy nem feledjük el múltunkat, de időnként kiszépítjük emlékezéseinkben azt. Aki hasonlóan cselekszik, bizonyos mértékben hibázik, de mondjuk ki, hogy, amennyiben érdemesek vagyunk valamilyen szinten arra, hogy belefoglaljanak a történelembe, akkor gondoskodnak majd idő érkezésével történészeink arról, hogy hűségesek maradjanak az eseményekhez, vagy ellenkezőleg, még jobban elferdítsék a valóságot, mint, ahogyan időnként mi magunk megváltoztatjuk azt.
Arról is kell szólnom, hogy embertársaink komoly hányada akarattal kényszeríti bele magát egyfajta menekvésbe, mert nem tudja továbbra sem kiásni vétkei verméből a mások iránt táplált, gyakorolni kívánt szeretetét. Ők azok, akik sem lelkükben, sem életükben nem találták meg soha a kívánt egyensúlyt. „/…/ A kiegyensúlyozatlan ember pedig menedéket keres. Menekül az orvoshoz. De az csak testét látja. Menekül a borba. Attól még rosszabb lesz. Menekül a szexuális mámorba… Ott megcsömörlik! … Menekül a semmibe!…Cinikussá válik! Csak oda nem megy, ahol nyugalmat, üdvöt találhatna /…/.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 398. Old./
Úgy-e milyen jó, hogy mindig vannak kivételek? Nemcsak azért, hogy erősítsék az erre vonatkozó szabályt, hanem azért, hogy időnként meggyőzzenek minket is a helyes keresés fontosságáról. Azt mondják, hogy jellemző a magyar emberre a furcsa dolgokban való elmélyülés. Inni képes egyaránt, ha öröme, vagy, ha bánata van. Említett barátomnak minden oka meg volt többször is, hogy éljen a magyar ember említett tulajdonságával, de nem tette. Sőt nem kereste mások, sem maga esetleges vétkeit, hogy belemagyarázza azokba a történtek okát. De nyugalmat, üdvöt sem úgy keresett, mint ahogyan azt véli az idézett egyházi vezető. Azt hitte, s a szerint cselekedett, hogy csakis az embereken keresztül vezethet út Istenhez. Nem mehetünk Isten elé úgy, hogy kikerüljük az embert. Több ok miatt. Mielőtt elmondanánk Istennek mások hibáját, saját vétkeinket kell beismernünk. Sőt többszöri próbálkozáson kell túl lennünk ahhoz, hogy kiérdemeljük a megbocsátást. De miért is kell Isten elé vinnünk személyes ügyeinket abban az esetben, ha mi is elrendezhetjük azokat? Emberi módon.
Ahogyan vélekedik az egyik gondolkodó: „Aki lelkiekben vak, aki még csak meg sem sejti az Isten nagyságát, az nem érzi nagynak az ő bűneit, nem is érzi magát alázatosságra kötelezettnek, sem Isten, sem emberek előtt. Hiszen ő nagyszerű ember: nem lop, nem csal, nem gyújtogat stb. Amilyen mértékben kezded meglátni az Úristenhez való kapcsolatunk értékességét, olyan mértékben látod súlyosnak hibáidat, és ennek megfelelően nő képességed az alázatosságra. A lelki érés folyamán azonban nem csak Isten nagyságához mérten leszünk kicsinyekké, hanem önmagunk jobb megismerése által is. Aki nem szoktatja rá magát belenézni saját mélyebb rétegeibe, aki cselekedeteire állandó mentséget keres, vagy, aki csak cselekedeteit nézi, anélkül, hogy leszámolna titkos indítékaival, be nem vallott szándékaival, abban nem is alakul ki az a lelki érettség, amely alázatosságban és szerénységben nyilvánul meg”. /Stadler Frieda: Szeretnéd, ha szeretnének/
Kedves ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Gondolom, most már ti is igazoltnak látjátok a Példabeszédek írójának gondolatát: Szeretetet keres, aki elássa a vétket, aki meg fölkeveri, elveszti barátját. Tanuljuk meg, akár barátom, vagyis saját példámon át, hogy alázatosságban és szerénységben nyilvánul meg egy ember lelki érettsége. Adja Isten, hogy minden ember kiáshassa vétkei verméből szeretetének apró jeleit, melyeket aztán rászórhat arra, azokra, akikért meghozta ezt az áldozatot. Várad magyar ajkú népe évtizedek óta ünnepli közös törekvéseinek útján az együvé tartozás, a szeretet, a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jelszavai alatt megfogalmazott életét. A mostani alkalom és esztendő kötelesség elé állít bennünket, hogy még magasabbra álljunk az egymás iránt mutatott türelemben. Adjon Isten mindnyájunknak jó ünneplést városszerte és tegye képessé gyermekeit arra, hogy ünnep múltával merész, igaz, és mindenki részére felemelő következtetésekről halljunk. Ámen.
Nagyvárad, 2017-05-07
Pap Gy. László 