– ökumenikus imaheti beszéd –
„Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az Úr!” Mik 6,6–8:
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Bartha Zsuzsa lelkészasszony megbízásából állok előttetek és ez alkalommal is arra törekszem, hogy hozzáadjam lelkületemet imádságos életetekhez, melyben az ökumenikus imahét folyamán legszebb feladatunknak teszünk eleget. Belekapaszkodtam a mára kijelölt bibliai versek összefüggésébe és összerakosgattam gondolataimat, hogy tehetségem szerint átnyújtsam közös életünkre jellemző örömüzenetemet. Mindenek előtt hadd említsem meg, hogy jellemző ránk, unitáriusokra, hogy egyszerű formában hirdetjük kereszténységünket. Megmaradtunk Jézus tanítása mellett és szüntelen a jézusi parancsolat fontosságát hangsúlyozzuk, természetesen komoly hangsúlyt fordítva az örömüzenet hirdetésére. Amennyiben a jézusi parancsolatot vesszük alapul, akkor megjegyezhetjük, hogy Mesterünk abban a szeretet kettős parancsát fektette le. Szeretnünk kell Istent és embertársainkat. Nem elegendő „szeretőnek” látszanunk, hanem egy belső ösztönzés kell kisugározza tiszta érzéseinket. Nem lehet az, hogy beletörődünk bizonyos állásfoglalásba azzal, hogy Isten úgy sem szerez tudomást valódi érzéseinkről. Tudnunk kell Istenről, hogy ő képes felülvizsgálni érzéseink bármilyen rezdülését, s így nem sikerül titokban tartanunk előtte bármit is a bennünk található hamisságból. Az embertársaink iránti szeretetünk pedig nem merülhet ki valamiféle rokonszenvben. Nem elég az, hogy időnként megmozdul bennünk a lélek, ami együttérzésre utasít. Amikor azt halljuk Jézus tanításában, hogy úgy kell szeretnünk embertársainkat, mint saját magunkat, akkor ez a tanács, parancs félreérthetetlen. Amennyiben alávetjük magunkat a jézusi parancsolatnak, akkor tudomásunk kell legyen arról, hogy ez nem más, minthogy elfogadjuk Isten akaratát, s életünk minden pillanatában ez lesz meghatározója cselekvéseinknek. Először, amikor Istenről gondolkodunk, illetve hozzá imádkozunk, másodszor pedig, amikor a mindennapok rendjén megosztjuk embertársainkkal az életünket.
Az a kérdés tevődik fel, hogy miért nem maradok ennél a tanításnál és folytatom az előbbi gondolatot? Azért mindenek előtt, hogy érzékeltessem a Mikeás által szorgalmazott tanítást, mely az ószövetségi emberhez szólt, s mely már a Jézus előtti 8. században (Kb. 725) igyekezett befolyásolni tiszteletében, szeretetének helyes gyakorlásában az akkori embert. Amennyiben megfigyeljük a helyes istentisztelettel kapcsolatos tanítását Mikeás prófétának, tapasztaljuk, hogy kellemesen hangzik a ma embere felé. Arra vagyok kíváncsi, hogy miként fogadta azt a korabeli ember? Megragadta figyelmemet Mikeás próféta tanítása, hiszen olyan tanító volt ő, aki állandóan igazságot követelt az egyszerű embereknek. Emellett ellenzett minden szertartást, mely a külső formákat részesítette előnyben. Gyönyörű meglátása, hogy Isten idejében megjelentette teremtményének, az embernek, hogy mi a jó és helyes életvitelében. Az mindenek előtt, hogy cselekedje az igazságot, irgalmas legyen embertársaival szemben, s hogy alázatosságot mutasson Isten és ember iránt. Igen ám, de mindenki „a maga igazságát tartja az egyetlen igazságnak, és hiszi, hogy a másik téved. Gondolom, ez így van rendjén. Minden ember igazsága igazság, de nem önmagában, hanem a teljes igazság részeként. Az, hogy valami igaz, nem jelenti azt, hogy az ellenkezője nem az. Minden relatív: az öröm is. Én örülök valaminek, más ugyanattól boldogtalan lesz. Örök törvény ez. /…/ Ha egy csoport boldogtalan embert boldoggá teszünk, egy másik csoport boldogtalan lesz. A forradalom felemel egy réteget, egy másikat elejt, és kezdődik minden elölről.” (Száraz Miklós György).
Az irgalom és irgalmasság vonatkozásában két felfogást ismerek. Az egyiket a költő képviseli, aki így fogalmaz: / Ne legyen bennetek kegyetlenség/ / És irgalmasság se legyen bennetek./ / Az irgalmasok irgalmasságra várnak,/ / Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,/ / Hogy ne legyen szükségtek irgalomra/ / S ne legyen miért irgalmazni nektek./ (József Attila). A másik felfogás egy rövid imádságban fogalmazódik meg, kérlek alázattal hallgassátok meg ezt is: „Örök Atya! Tekints le irgalmas szemmel a csendes, alázatos lelkekre és a kicsiny gyermekekre! Valamennyien Jézus irgalmas Szívének lakói. Ők hasonlítanak legjobban szent Fiadra. Lelkük illata felszáll a földről egészen a trónodig. Irgalmasság és végtelen Jóság Atyja, kérlek ezen lelkek iránt érzett szeretetedre és tetszésedre, áldd meg az egész világot, hogy minden lélek együtt zengje irgalmasságod dicséretét mindörökkön-örökké! Ámen.” (Maria Faustyna Kowalska)
Végül, de nem utolsó sorban nézd csak „milyen messze vagy még az igazi szeretettől és alázatosságtól: amely senki másra nem néz haraggal, méltatlankodással, csak önmagára. Nem nagy szó derék és szelíd emberekkel egyetértésben élni: ez mindenkinek természet szerint kellemes, hiszen ki-ki örömest marad békében, s akik úgy gondolkodnak, mint ő, azokat jobban szereti. De nagy kegyelem és nagyon dicséretes, s valóban férfira való tett békében meglenni goromba, gonosz, fegyelmezetlen emberekkel, vagy akár olyanokkal, akiknek észjárása más, mint a miénk.” (Kempis Tamás).
Szeretett Atyámfiai, Testvéreim!A fentiek meghatározták az együttélés lelki vonulatát. Azután az istentiszteletre tért ki a próféta. Azt kérdezte, hogy mivel menjen Isten elé? Vagyis, amikor istentiszteletre megy, akkor fontos-e, hogy hajlongjon Isten előtt, sőt mennyire fontos, hogy égőáldozatot mutasson be Istenének? Úgy vettem észre a próféta tanításából, hogy nem érvel igaza mellett. Kijelenti, hogy egyfajta emberi butaság égő áldozatot vinni Istennek. Minden véres áldozatnál többet ér, ha az ember cselekedetében hajlik oda Isten akaratához. Nekünk viszonylag könnyű dolgunk van, mert régóta csüngünk Istenen a bizalom kötelékén. Azoknak vannak gondjaik, akik hitben még mindig kívül esnek a bizakodók körén. Első sorban számukra szól a figyelmeztetés, majd mindnyájunk felé is, hogy észben tartsuk a régi követelményeket: „Az életben Isten akaratát az emberek cselekedetei viszik előre és hogy ennek mégsem a teljes káosz az eredménye, az a csoda miatt van. A csoda miatt, amely az időzítésben rejlik. “Ne azt kérdezd, hogy miért történt veled az, ami megtörtént, mert erre a kérdésre nincs válasz. Azt kérdezd: miért éppen most történt? És megláthatsz valamit Isten akaratának szálaiból, amelyek az egész világot összetartják” (Raana Raas)
Úgy-e testvéreim, időszerű Mikeás próféta tanítása? Azt látom, hogy sem Jézus tanításait, sem Isten országa megvalósulását nem lehet belekényszeríteni egyetlen vallás kereteibe. Még kevésbé felekezeti feladattá tenni. A lelki értékek megvalósítása, megélése nem lehet soha egyetlen csoport, vagy közösség kiváltsága, birtoka. Az út, mely minden ember számára járható: nyitva áll. Rajtunk múlik, tőlünk függ, hogy együtt elindulunk-e rajta, s mennyi ideig sikerül megmaradunk ezen az úton a későbbiek során. Az bizonyos, hogy nem kecsegtet senkit könnyű előhaladással ez az ösvény, de végül biztat, hogy mindenki megszerzi a dicséretet, ha kitartásról tett bizonyságot. A felkínált lehetőség megköveteli tőlünk, mindnyájunktól, akik rajta járunk, hogy igazságosak, irgalmasak és alázatosak maradjunk. Nincs szükségünk semmi másra azon kívül, amit egyszerűen hinnünk kell, szertartásaink pedig elegendőek arra, hogy eljussunk Isten gondviselésére. Van azonban valami, ami meghatározza életünk további folyását és az a Jó, amit pillanatról pillanatra meg kell élnünk annak érdekében, hogy helyes legyen Istenhez, az embertársainkhoz való viszonyulásunk és helyes maradjon minden időben a mi istentiszteletünk. Ezért hisszük és hirdetjük, hogy Isten szeretet volt és marad mindig azok számára, akik keresik, és azoknak is, akik megtagadják őt. Ne feledjük el, hogy nem Isten választott ki minket, hanem mi neveztük meg őt Istenünknek, mi hirdetjük az ő teremtését, gondviselését, szeretetét. Jézus is különbséget tett a búza és a konkoly között. Ezért nekünk is meg kell tennünk, amikor a vallási gyakorlatok fontosságát hangsúlyozzák az emberek. Tegyünk mi is különbséget cselekedeteink között. Mondjuk ki, hogy búza, vagy konkoly közé vegyültnek nevezzük-e magunkat?! Így válhatnak értéktelenné, vagy értékessé Isten előtti cselekedeteink.
2017 ökumenikus imahetén itt a kocsordi unitárius templomban nyugodt szívvel kijelentem, hogy szeretettel beállunk a reformáció 500. évének ünneplői sorába, mert a mindenkori unitárius ember azt hangsúlyozza, hogy életében és halálában meghatározó szerepet tölt be, hogy miként járul Isten színe elé. Felemelt fővel fogadjuk-e megnyugtató szavait, hogy jól van jó és hű szolgám, menj be a te uradnak örömébe, vagy lesütött szemmel szégyenkezünk elmarasztalásai miatt. Nincs és nem is lesz semmi más feladatunk, mint hátra maradt életünkben is tenni mindazt, ami jó, ami megfelel Isten akaratának és emberi együttélésünk alapvető, meghatározó követelményeinek, melyben tiszteletben tartjuk egymás vallásos felfogását és arra törekszünk, hogy minden gondolatunk, szavunk, tettünk hozzáigazodjon Isten akaratához.
„Nos vannak csodák és csodák. Nálatok azt tekintik csodának, ha Isten teljesíti valakinek az akaratát. Nálunk az a csoda, ha valaki teljesíti Isten akaratát.” (Anthony de Mello). Ennek ismeretében menjünk el azzal a meggyőződéssel, hogy mai cselekedetünk egy szerény, helyes istentisztelet volt, melyet Isten segítségével folytatni fogunk alkalomról alkalomra. Ámen.
Debrecen, Kocsord, 2017. 02.07.
Pap Gy. László 