2015.11.29 – Adózzunk!

 

– Adventi beszéd –

Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig, ami az Istené. Mt 22,21.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Jellemző az adventi várakozás időszakára az adakozásra, ajándékozásra történő felkészülés. Mi az ajándékozás célja? Örömszerzés. Jó adni és jó kapni. Az ajándék a szeretet, a barátság, a tisztelet, a megbecsülés, az emlékezés jele. Kellemes érzés: gondoltak ránk, figyelmesek irántunk. Az ajándéknak nem az értéke fontos; szomorú, ha valaki nem tud szívből örülni egy szál virágnak, bármilyen apróságnak, amivel valaki megajándékozza. Jeromos bölcs mondása: „Ajándék lónak ne nézd a fogát”, ma is megszívlelendő.

A múltban különböző kéréseket fogalmaztam meg az ajándékozásra vonatkozóan, melyek előbb-utóbb valósággá válnak életünkben, amikor karácsony felé tartunk. Karácsonyi készülésünk hiányos lenne, ha figyelmen kívül hagyunk egy komoly elvárást. Elérkezett az idő arra, hogy Istentől kért ajándékaink utáni várakozás mellett gondot fordítsunk arra, hogy milyenek a mi, Istennek szánt ajándékaink? Ennek beszédes bizonyítéka olvasható abban a leírásban, ahol a farizeusok és Heródes pártiak fondorlatos módon megfogalmazták tőrbe csaló kérdésüket. Hozzátartozik az előzményekhez, hogy képmutató, alattomos módon szeretnék hallani Jézustól azokat a megjegyzéseket, melyek alapján aztán bevádolhatnák a kormányzónál. „Tudjuk, hogy igazmondó vagy”, „Isten útját az igazsághoz híven tanítod” – kezdték a hízelgő beszélgetést. Majd nem sok idő múlva rátértek a lényegre és feltették a megtévesztő kérdést: Szabad-e adót fizetni a császárnak? Jézus nyomban átlátta álnokságukat, s nem rejtette véka alá, hogy felismerte megtévesztő fogalmazásukat. Tudta, hogy amennyiben azt a választ adja, hogy Igen, fizetni kell adót, akkor ráirányíthatják a nép haragját. A népnek ugyanis elege volt a római fennhatóságból és annak kizsákmányolásából. Ha viszont azt mondja, hogy nem kell adót fizetni, akkor, mint a császársággal szembeszállót marasztalhatják el.

Végül bölcsen, megfontoltan a következőket mondta Jézus: Adjatok egy dénárt! Kinek a képe van rajta – kérdezte. A farizeusok tanítványai és a Heródes pártiak nem bújhattak ki a válasz elől, s ennek következtében azt válaszolták, hogy a császáré. Akkor ebben az esetben adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek pedig azt, ami Istené. Ezek után meglepődve és szégyenkezve távoztak a kérdezők.

Fontos, hogy felvállaljuk ma is ezt a jézusi tanácsot. Azért, mert nem éljük a császárság időszakát, egyáltalán nem vagyunk mentesek az adótól, másfelől pedig van tennivalónk Istennel szemben is. Ha közelebbről megvizsgáljuk a szentleckénket, tapasztaljuk, hogy tulajdonképpen két területre vezeti gondolatainkat, két irányba tereli kötelességeinket. Ez igaz is abban az esetben, amennyiben állampolgári kötelességeinket, és azok teljesítését látjuk, ami jelen esetben az adózásra vonatkozik. Másodsorban pedig részt veszünk azokon az alkalmakon, ahol istentiszteletek keretében igyekszünk Istennek is megadni azt, ami Jézus tanítása szellemében alapvető kötelességünk. Igen ám, de nem csak erről az előbb említett két követelményről szól szentleckénk, hanem egy harmadikról is, melyre nem találunk utalást a bibliai szövegben, viszont közvetve ott van kötelességeink között. Ez pedig nem más, mint megadnunk embertársunknak is azt, ami az emberé. Elképzelhetetlennek tartom, hogy teljesíthető Isten iránti kötelességünk, ha közben megfeledkezünk embertársainkról.

Példaként említem, hogy egy alkalommal Cézár, a hatalmas római császár, át akart jutni a tenger túlsó partjára. Kipróbált evezőst szólított, hogy vigye át csónakon. A csónakos látta a közeledő vihart, de nem szólt, mert nem mert ellenkezni a császárral. Mikor már az út közepén voltak, rettenetes vihar tört ki. A gyakorlott evezős remegni kezdett. Cézár látta, hogy a veszedelem nő, és nagy baj lesz, ha az evezős elveszíti önbizalmát. Egy adott pillanatban rákiáltott az emberre: „Mit félsz, amikor a császár van veled?” Ez erőt, bizalmat adott az evezősnek, és minden erejét összeszedve partra szállította a császárt. Az újszövetségi történet időszakában a zsidóság leigázója és kizsákmányolója volt a császár. Tény, hogy ez az uralom nem mondható Isten akarata szerintinek, de ha belegondolunk a szembeszállás esetleges következményeibe, akkor fejetlenségnek számít, ha valaki megtagadja az adót. Különben is a zsidótörvény kötelezővé tette a tízed fizetését. Csupán az eshetett kifogás alá, ha a befizetett pénz a császár zsebébe került és nem a vallási közösség pénztárába.

A „mi, mai császáraink” különböznek a történetbelitől, de az adófizetés, mint kötelesség megmaradt. Sőt, a hithű, ma élő zsidók, de hozzuk hasonlóan néhány keresztény felekezet is, jövedelmük tízedét ajánlják egyházuknak. Persze a többi keresztény is eleget tesz fizetési kötelességének. Mindenkire érvényesek az állami törvények, melyek megkövetelik az adózást. Kellemetlen ugyan az adó fizetése, akár az állami kasszába történik, akár egy közösség perselyébe, de tény, hogy a társadalom, túloldalon pedig az egyházi élet megköveteli tagjaitól, hogy így cselekedjenek.

Most említem az embert, embertársunkat, akivel szemben is kötelességeink vannak. Ha csupán a jézusi kettős parancsolatra gondolunk, melynek értelmében szeretnünk kell Istent és embertársunkat -, akkor csorbát szenved sok esetben az Isten iránti tiszteletünk. Mindez a miatt történik, mert nem szeretjük eléggé embertársainkat, s az által Isten tisztelete is hiányt szenved. Miként szeretjük azt, akit nem látunk és gyűlöljük azt, akit látunk?

Egy tisztelője megkérdezte Franklin doktort: Nem mondaná meg nekünk, hogy Istenben való hite befolyással van-e, s milyen mértékben cselekedeteire? Azt hiszem – felelte Franklin – hogy a Legfőbb lény iránti tiszteletünket azzal fejezzük ki a legméltóbban, hogy tiszteletben tartjuk azokat az élőlényeket, amelyeket teremtett. Világ életemben arra törekedtem, hogy tisztességesen bánjak velük. (Lion Feuchtwanger: Rókák a szőlőben).

Adjuk meg Istennek azt, ami az Istené! Vajon van-e fontosabb követelmény – Jézus tanításában annál, hogy megéljük az Isten iránti őszinte tiszteletünket? Azért fontos e kérdés feszegetése, mert Isten különbözik tőlünk. Kemény fogalmazásom hűen érzékelteti gondolataimat. Mi lehetünk időnként képmutatók egymással szemben. Fel is figyelünk néhányan erre, mint ahogy Jézus is megtette a farizeusok tanítványaival, illetve a Heródes pártiakkal. Tőrbe csalhatjuk egymást fondorlatos megjegyzéseinkkel. Nagy tévedés, ha feltételezzük, hogy megtéveszthetjük Istent is, mint ahogyan embertársainkat.

Amint hallottátok mára tartogatott gondolataimat, szeretném, ha karácsonyi kéréseink beteljesedése előtt, jobban odafigyelnénk egymásra, és még nagyobb szeretettel, tisztelettel szólítanánk meg gondviselő Istenünket. Adjuk meg embertársainknak a nekik járó tiszteletet és szeretetet, melyet különben Isten teremtményeiként mindannyian megérdemlünk. Adjuk meg Istennek is azt a tiszteletet, melyet rólunk gondoskodó Atyaként elvár tőlünk. Ebben a gondoskodásban és tiszteletben ajándékozzon meg Isten áldásaival. Ámen.