Bibliai olvasmány: Róm 8,12-18
– általános beszéd –
„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, és még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk.” 1 Jn 3, 2.
Szeretteim, milyen szépen mondja az apostol! Nem tudjuk ennél szebben megszólítani egymást. Mennyi őszinte ragaszkodás, féltő szeretet nyújtózik e kijelentés mögött. És mondja ezt egy ember. Gondoljuk csak el, hogy milyen nagy szeretet árad Isten részéről, amikor szemben az emberrel, ő nevez gyermekeinek minket. Ez lesz a vezérgondolat ebben a beszédemben, melyet két részre osztottam. Első felében arról elmélkedem, hogy kinek ígér Isten hosszú életet, és így esetenként a rövid élet miként válhat hosszúvá? A másodikban az örökéletről vallott felfogásomat ismertetem.
1). Mindenek előtt azt kell megállapítanom, hogy általában hosszú kort szeretnénk megérni. Ennek azonban sok feltétele van, hogy akár még egy előadásban sem tudnék teljességgel a végére járni, nemhogy egyetlen szószéki beszédben sikerülne ez. Egészségi, vagy lelki szempontok alapján feszegetjük is a kérdést, mind a két síkon sok meglátással találkozunk. Éppen ezért, most is a Biblia útmutatásait helyezem előtérbe. Amennyiben egyéni elgondolásotok különbözni fog az enyémtől, akkor jó néven veszem, ha későbbi beszélgetéseink során megosztjátok velem véleményeiteket.
a). Azt hiszem, hogy mindenek előtt a szülőtisztelő gyermeknek jár ki a hosszú élet. Ennek első bizonyítékát éppen a tízparancsolatban találjuk: Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad néked (2 Móz 20, 12.). Pál apostol is ugyanezt a gondolatot veszi át, melyhez hozzáteszi a zárójeles megjegyzés, hogy ez az első parancsolat ígérettel (Ef 6, 2.). Tudjuk, hogy ma sokféleképpen nyilatkoznak gyermekek szüleikről. Akár a pozitív, akár a negatív kijelentéseket figyeljük, megállapíthatjuk, hogy sokszor csorbát szenved a szülő tisztelete. Azt is mondogatjuk, – amikor olyan gyermekekről hallunk, akik eldobták maguktól szüleiket, – hogy ők is hasonló sorsra jutnak. És minden marad a régiben. A családok összeférhetetlensége, az anyós, vagy az após, kiemelt, igaz, vagy vélt szerepe ráhúzza e kapcsolatra a bélyegét. A gyermek szülőtagadóvá válik. A kérdés az, hogy szeretnénk-e hosszú életű lenni? Ha igen, akkor nincs alku. Csak egy járható út létezik: Életében tisztelni és szeretni szüleinket.
b). Isten hosszú életet ígér azoknak, akik szeretik őt. Már Mózes észrevette és hirdette, hogy meg kell tartanunk Isten parancsolatait, ha arra vágyunk, hogy meghosszabbítsa életünket (5 Móz 4, 10.). Salamon azonban álmában találkozott Istennel, bizonyára annak rendjén, hogy gyakran elgondolkodott élete terjedelmén. Isten hangja szólt hozzá akkor, hangsúlyozva, hogy amennyiben az Ő útjain jár, azaz akaratát cselekszi, éli, akkor meghosszabbítja életének idejét (1 Kir 3, 14.). Isten szeretete sokunk életében nyilvánvaló. Ezért a parancsolatok betartása elsődleges követelmény családi életünkben. Addig nem mehetünk ki udvarunkról, házunkból, másokat, idegeneket, az utcán járó-kelőket szeretni, amíg otthon nem fogadtunk szeretetünkbe mindenkit. De nem csak, hanem az együttélés szabályait, Isten akaratát is kell cselekednünk. Így válik életünk természetes velejárójává Jób könyvének egyik mondata: A te házad népét békességben látod, ha nem vétkezel (5, 24.).
Kedves Testvéreim! Nyugodtak lehetünk afelől, hogy Isten ma is szórja felénk ígéreteit. Csak éppen össze kell gyűjtenünk és elraktározni szívünk és értelmünk kamrájában. Így hosszú napokkal fog betölteni (91. Zsolt 16.) Isten minket.
c). A harmadik meglátásom hozzásimul a másodikhoz, hiszen, míg egyik felől a szeretet és erény parancsa volt a döntő, most a hit válik a hosszú élet titkává. Olvassuk a zsoltárban, hogy, aki Isten rejtekében lakozik, annak nem árt meg a halál sem (91. Zsolt 6.), de az is hangsúlyossá válik, hogy az Istenben bízó embert soha nem hagyta magára Isten (37. Zsolt 25.). Márk evangéliuma a hit feltételévé teszi a hosszú életet, amikor a megkeresztelkedettekről, azaz keresztényekről állítja, hogy amennyiben kígyókat vesznek is fel, vagy, ha valamilyen halálosat isznak is, nem fog megártani nekik (16, 18.). Nem vezethetjük félre magunkat, még kevésbé gyermekeinket, amennyiben ezeket a próbákat ki akarjuk állni. Szerintem nem abban van a lényeg, ha megkóstoljuk a mérget, lám árt-e nekünk, hanem abban, hogy a kígyóharapáson, vagy azon túl, hogy mérget adnak inni nekünk, tartós hitünk van Istenben, akinek kezébe tettük életünket. Ne feledjük azt sem, hogy sok őrizője van az Istenben bízó embernek (34. Zsolt 10.). Őrzők a közeliek és őrző minden ember, aki kiszívja testünkből a kígyómérget, elköti végtagjainkat, és orvoshoz szállít. Őrző az is, aki kiüti kezünkből a méregpoharat. S ha mi, ember létünkre tudunk ilyen gondot fordítani egymásra, akkor sokszorozottan bízhatunk abban, hogy Isten még több gonddal vesz körül bennünket.
Nyilvánvaló tehát, hogy Isten gyermekei vagyunk. Az azonban titok volt és marad, hogy mivé válunk ezután, vagy éppen akkor, amikor nem találunk embertársaink sorai közt egyetlen megmentő őrzőt sem. Túl, tehát az utolsó emberi akkordon, amikor belenyugodva Isten akaratába, távozunk az élők sorából, olyan világ nyílik előttünk, melyben nyilvánvalóvá válik, hogy mivé lettünk.
2). Szeretett Testvéreim! Az örökélet kérdését két vallásos képzet közé helyezem. Kérem, senki ne botránkozzon meg azon, amit mondani fogok. Én az örökéletet a mennyország és pokol között képzelem el. Most történetesen nem arról értekezem, hogy léteznek-e ezek a helyek, vagy sem. Emberi igazságszolgáltatásunk mozgatta a vallásos képzeletet akkor, amikor kijelentették, hogy a jónak örök jutalom, míg a gonosznak örök büntetés jár osztályrészül. Amennyiben megfigyeljük a korabeli tanítók, apostolok e két képzetről alkotott felfogását, akkor a következőket tapasztaljuk. A mennyország egy olyan hely, ahol épületünk lesz Istennél (2 Kor 5, 1.), sőt az a hely, ahol nyilvánvalóvá válik, hogy mivé lettünk. Örök világosság lesz ott (Ézs 60, 19.), egy új ég és új föld (Ézs 65, 17.). Elváltozunk egy dicsőségesebb életre (1 Kor 15, 42.), azaz egyesülünk Istennel az örökéletre. A pokol azonban egy tűzfészket jelent a gonoszak számára, ahol állandó lesz a sírás, rívás és fogaknak csikorgatása (Mt 8, 12.). Itt a sötétség lesz állandó. (2 Pt 2, 17.), melyben szüntelen kínozni fogják az odakerült embereket (Jel 2, 10.), hogy minél több szenvedést okozzanak nekik. Végül pedig itt is érvényes, hogy hiába fogják keresni az emberek a halált, mert nem lelik meg azt (Jel 9, 6.). Tehát, itt is tartani fog az örökélet.
Ezek után szeretettel ajánlom, hogy jöjjünk vissza a jelenbe. Lehet-e boldogító az, ha tudom, hogy nyugodt örökéletet biztosít számomra Isten, míg azt is tudom, hogy mások az örökéletben is örök szenvedést kell elviseljenek? Aki élete folyamán tapasztalta, hogy mi a szenvedés, az nem kívánja még ellenségének sem azt. Így hát az a természetes, hogy nem tudjuk, mivé leszünk, és hová kerülünk majd halálunk után. Hogy létezik egy ilyen hit, az bizonyos. Ezt hangoztatja a mi unitárius hitünk is. Reményünk pedig abban van, hogy Isten feloldja önmagában a mi emberi lelkünket. Ez talán elegendő egy unitárius ember számára.
Most pedig felelni szeretnék arra a kérdésre, hogy mi az örökkévalóság? Az, aminek nem lesz soha vége. Minden, ami emberi létünkhöz kapcsolódik, egyszer véget ér. Azonban valami éppen ott kezdődik el, vagy folytatódik tovább, ahol ez az élet abbamaradt. Nem élhetünk a kételkedő gondolatával, hogy senki nem jött még vissza onnan, hogy megmondja, mi van odaát. De nem élhetünk a hitetlen gondolkodásával sem. Nem kell biztatnunk egymást sem arra, hogy valaki majd átüzenjen. Ha nem hiszünk abban, hogy lelkünk része lesz Istennek, az örökéletnek, mert Isten örök, akkor sajnos az sem tudna meggyőzni, ha valaki halottaiból feltámadna.
Összefoglalva az eddigieket elmondhatom, hogy engem megnyugtat e földi lét. A mennyország és a pokol kapui közti tér – hála Istennek még az enyém is. Itt esik jól, ha gyermekének szólít a szülőm, és miközben látom rajtuk az idő múlását, azt is, hogy mind jobban és jobban szeretnek engem. Itt esik jól megölelnem és megcsókolnom gyermekeimet, hogy ez által is megérezzék, nem vagyok rosszabb szülőjük, mint, amilyenek az enyéim. És bizony titeket is szeretettel ölellek, mert tudom, hogy ha vér szerint nem is, de lélekben egyé tartozunk. Ezért mondogatom a jövendő időre nézve, hogy Isten gyermekei vagyunk, de még mindig nem nyilvánvaló, hogy mivé válunk halálunk után. Ámen.
Pap Gy. László 