Március 15.-i beszéd –
„Úgy beszéljetek, és úgy cselekedjetek, mint akik fölött majd a szabadság törvénye szerint ítélkeznek.” Jak 2.12
|
Google ünnepi nyitó oldala |
Kedves Testvéreim, szeretett atyámfiai! Március 15, a magyar szabadságharc ünnepe van. A világ valamennyi magyar ajkú embere kokárdát tűz mellére, kibontja nemzeti színű lobogóját, s gyülekezve, vagy otthoni magányában 1848-49-re emlékezik. A magyarok számára olyan nappá vált ez a megemlékezés, amikor egyre többen, szabadon ünnepelhetünk. Persze még mindig nem élhetjük az igazi, szabad ünneplések időszakát, még mindig hiányzik közöttünk a teljes egység, de ezek az akadályok sosem gátolhatnak meg abban, hogy ne érezzünk azokkal, akik életüket áldozták a szabadságáért.
Megemlékezésünkre Jakab apostol leveléből választottam szentleckét, és ennek alapján gyűjtöm csokorba ünnepi gondolataimat. Úgy ismerjük Jakab apostolt, mint aki a hit és cselekedet megélésében látja és láttatja emberi életünk értelmét. Bármilyen gondolatok is keringnek ma bennünk, ennek az elvnek kell alárendelnünk azokat, hogy ne csak szentleckénk megfelelő kibontását vigyük végbe sikeresen, hanem méltó legyen Márciusi ünneplésünk is. Ennek érdekében helyezzük előtérbe a helyes, megfontolt beszédet, és az elvárásoknak megfelelő cselekedet gyakorlását is, s ennek összefüggéseiben keressük szabadságigényünket, illetve azokat a lehetőségeket, melyek körülményeink ellenére is, meghozzák szabadságunkat, és ennek gyakorlása alapján elfogadható ítéletet mondanak fölöttünk.
1). Amikor a mindenkori beszéd fontosságára gondolunk, és ezt Március 15-én szemléljük, akkor eszünkbe jut Xenokrates, aki hangsúlyozta, hogy a pénzen nem a művészetet, hanem az értékeket, a beszédben nem a szépséget, hanem a fontosságot becsüljük. Ennek alapján, és általában az a meglátásunk, hogy Március 15.-i ünneplésünkben fontos szerepe van mindannak, amit mondunk, de sokkal lényegesebb, hogy szavaink a korabeli események maradandó cselekedeteit tükrözzék. Fontos a mondatokba öntött beszéd, de ennél sokkal fontosabb a cselekedet, mely meghatározója minden kornak. Ezért beszéljünk arról, hogy 1848-49-ben őseink azt tették, amit tenniük kellett, mert életüket áldozták a célért. Mára cselekedeteink más irányt vettek, hogy megszépítsük fogalmazásunkban is. Hangsúlyozzuk, hogy mindenki tegye a tőle telhetőt. Már nem követelünk áldozatokat. Ismételgetjük, hogy „mindenki tegye meg a tőle telhetőt, akármilyen képességgel van is megáldva! Csakhogy van egy másik értékskála is, egy sokkal személytelenebb. Az csak egyszerűen megkérdezi az embertől: sikerült valamilyen fontos dolgot tenned, vagy nem? S a felelet: Igen, vagy nem. Könyörtelen módszer, de a világ ezzel méri az egyéni teljesítményeket, s ha a válaszod az, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, akkor csupán kerülgetni fogja az egyenes választ, hogy Nem!” (ismeretlen szerző).
Úgy beszéljetek és úgy cselekedjetek, mint akik fölött majd a szabadság törvénye szerint ítélkeznek – ismételem az apostol üzenetét. Vajon jó dolog-e, ha bizonyos félelmet rejtünk a bibliai vers, azaz mondanivalónk mögé? Vajon ésszerű-e, ha szabadság – zászlónk lobogtatása közben, 2013. évi ünneplésünk alkalmával a jelen és utókor ítéletétől tartva belépünk az ünneplők soraiba? Vajon ebben az esetben érdemesültek vagyunk-e jövendőnkre, melyről hisszük, hogy elhozza mindazt, amire vágytunk eddigi életünkben, de még mindig távol maradt tőlünk? Ne tegyük ilyenné ünneplésünket. Ne burkoljuk félelemgerjesztéssel szabadságra vágyó álmainkat! Ne tegyük, hiszen nem ezt tanítja Jakab apostol, hanem bíztat, hogy szóljunk a szabadságról, cselekedjük szabadságunkat. Úgy beszéljünk egyéni és közösségi szabadságunkról, mint amelyre érdemesült minden ember ezen a földön. Ha nincs szabadságunk, akkor ne röstelljük felvállalni a küzdelmet, mely nyomán megteremthetjük azt.
2). A fentiek után keressük szabadság igényünket a Biblia összefüggéseiben. Olvassuk, hogy először Antióchiában nevezték el keresztényeknek a Jézus követőket. (ApCsel 11,26). Ennek alapján egyértelműen kimondhatjuk, hogy akik így vélekednek, azokat csak a szeretet törvénye köti. Ez pedig nem más, mint a szabadság törvénye, hiszen a jézusi szeretet mentesít minden farizeusi szabálytól, vagy azok kényszerétől. Ahol érvényesül Jézus követése, ott jelen van Isten, az Atya iránti szeretet is. Ahol pedig Isten megmutatja jelenvalóságát, ott jelen van Isten lelke, mely megelevenített születésünk pillanatában. Ezek után pedig elmondhatjuk, hogy az „Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (2Kor 3.17). Tovább szőve szabadságra hangolt gondolatainkat, elmondhatom, hogy, aki elfogadja Jézus tanításait, cselekszi az általa felállított kettős parancsolatot, Isten- és emberszeretetét, az ebben a szeretetben éli meg az Istenfiúságra született gyermekek, a Jézus tanítványok szabadságát.
Szabadság igényüknek van egy másik vetülete is. Arra buzdít Jakab apostol, hogy tanulmányozzuk hűségesen a szabadság törvényét, sőt tartsunk ki hűségesen mellette, mert, aki nem csak hallgatója lesz a szabadság törvényének, hanem tettekre is váltja azt, bizonyára megelégedéssel veszi tudomásul boldogságát (Jak 1.25). Persze, mint minden jóra irányuló cselekedet, úgy a szabadság törvényének cselekedetei sem egyszerűek. Áldozattal és felvállalt kötelességgel jár azok számára, akik ebben szeretnék eltölteni életüket. Éppen ezért vannak, akik szabadságban képzelik el életüket, kereszténységüket, mások pedig éppen a szabadság érzet hiánya miatt vágynak valami másra. Azt mondhatom, hogy míg egyiknek szabadságot kínál a kereszténység, és az ezzel járó feladatok, addig mások kényszerűségnek tartják a sok parancsot, és Jézus kettős, szeretet parancsát is.
Szabadság igényünk az elhivatottsághoz hasonlít. Némelyek hangoztatjuk, hogy nem tudjuk elképzelni Isten nélkül életünket, sőt azt is kizárjuk, hogy ne szolgálhassunk Istennek és embereknek. Ez a szolgálat azonban szabadságot jelent. Úgy értelmezem, mint a 2Móz 21,5-6-ban található tudósítást: „De ha a rabszolga kijelenti: szeretem a gazdámat, feleségemet, gyermekeimet és nem akarok szabaddá válni, akkor gazdája vigye őt Isten elé és állítsa az ajtóhoz, vagy az ajtófélfához. Gazdája fúrja át a fülét egy árral, s attól kezdve mindenkorra rabszolgája marad.” Jelképesen a mi fülünket is átszúrta Isten, mintegy megjegyzett magának, hiszen mi készakarva megmaradunk szolgálatában.
Furcsa, de mi így éljük szabadságunkat. Számunkra ez jelenti a világ és vallásunk szabadságát. Nincs lánc és nincs börtön, mely fogságot, szabadságvesztést adhatna mindazok után, hogy elköteleztük magunkat Isten és ember szolgálata mellett. Mindezt pedig abból a hitből eredően tesszük, mert bízunk Jézus tanításában. Addig volt késő, míg megismertük tanítását, ígéreteinek örökidőre szóló biztatásait, mert ezek által elnyertük a szabadságot, melyet másképp hiába keresünk a világ látható keretei között. János apostol fogalmazásában: „Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” (Jn 8.31-32).
3). Testvéreim! „Egész Európa jövője függött 1573-ban attól, hogy vajon Spanyolország, vagy Hollandia győz, mert Hollandiának emberi fogalmak szerint feltétlenül el kellett buknia, ha Haarlem után Leydent is beveszi a spanyol. /…/ Három hónapi ostrom után, éhínség kezdett dühöngeni a városban, majd kitört a pestis, mely a lakosságnak majdnem egyharmadát ragadta el. A spanyolok akkor békét és bocsánatot ajánlottak fel a haldokló népnek, de Leyden tudta, hogy milyen gyalázatosan szegték mag a spanyolok szavukat már Haarlemnél és Naardennél is, tehát büszkén ezt felelte: „Ha kell, még bal kezünket is megesszük, hogy a jobbal feleségeinket, szabadságunkat és vallásunkat veletek szemben megvédelmezzük, oh zsarnokok!”/…/ Október 3-án vonult be a hajóhad, s ezzel Leyden felszabadult, /…/ A holland államok a győzelem alkalmából a halált megvető bátorság elismeréséül nem egy marék rendjelt, vagy aranyat adtak Leydennek, hanem a /…/ Leydeni Egyetemet”. (Kuyper Ábrahám).
1848-49 számunkra fontos esemény. Nem egy város küzdött a szabadságért, hanem az egész nemzet. Hogy akkor nem arattak diadalt Őseink, az nem az ő hibájuk. Hogy nem osztottak érdemrendeket, az sem. Az viszont már hibánknak számítana, ha nem emelnénk egyetemi szintre azokat a megemlékezéseinket, amikor egy nép, az egész világ szabadság vágyának állítunk emlékezetet. Isten segítségével őrizzük meg a korabeli, és a mindenkori szabadságharcosok emlékét, és egyben kérjük az egek urát, hogy adja számunkra vágyott szabadságunkat. Ámen.
2013. március 15-én.
Pap Gy. László 