ISTEN A MI HAJLÉKUNK
– általános beszéd –
„Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre!” 90. Zsolt 1.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
1). „A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani” (Mt 8,20.) – olvassuk az evangéliumban. Szeretném megtudni, hogy mi, akik ma jelen vagyunk ezen az istentiszteleten azok közé tartozunk-e, akiknek életében bizony sok olyan alkalom volt, amikor nem volt ahová lehajtanunk fejünket?! S bizony hiszem, előfordult legtöbbünkkel, hogy egy adott időszakban nem volt egy olyan hely, ahol senkitől nem zavarva, olyan Isten igazából kipihenhettük volna magunkat.
Amennyiben Jézus életét figyeljük, vagy éppen tanítására összpontosítunk, akkor tapasztaljuk, hogy mennyire egyetért a zsoltáros gondolkodásával: Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre! Jézus ugyanis azoknak életét élte, akikkel igen sokszor előfordult, hogy nem volt ahová lehajtsák fejüket. Azaz, nem volt egy tetővel ellátott helyiség, egy ház, mely megadhatta volna a megfelelő oltalmat. Nem volt egy benne levő fekhely, mely kényelmes pihenést biztosíthatott volna. Ezért, mintegy Isten ölére kellett hajtania fejét Jézusnak, és hasonló sorsú embertársainak is. kimondhatjuk, hogy időnként velünk is megesett, hogy Isten oltalmába ajánlottuk testünket-lelkünket. Ebben az esetben viszont igen közel vagyunk ahhoz a gondolathoz, annak cselekvéséhez, melyre buzdít a zsoltáros, s melyet szorgalmaz Jézus is. merjük kimondani, hogy nehéz időszakokban Isten jelenléte biztosítja számunkra az örök, megbízható hajlékot.
2). Lehet, hogy kissé későre, de rájöttem, hogy ösztönösen törekszünk, hogy egy biztonságos hajlékot teremtsünk magunknak. Fel is tettem a kérdést: Vajon miért? Először azért, mert valahová meg kell húzódnunk, ahol biztonságot, oltalmat lelünk, ahol fáradságos munka után kipihenhetjük magunkat. Másodszor pedig oltalmat nyújthatunk mindazoknak, akikkel egy közös életet élünk.
Elmúlt életem tapasztalatai közé tartozik, hogy a fáradságos munka után jól eső álom sodort magával. Igen ám, de ha nem a megszokott környezetben, biztonságot adó falak között került sor a pihenésre, cseppet sem ébredhettem olyan kipihenten, mint megszokott ágyamban. Ilyen értelemben belátom, hogy mindannyiunknak szükségünk van arra, hogy felelős emberekként, de mégis úgy hajtsuk álomra fejünket, hogy Isten oltalmába ajánljuk életünket, s azokét is természetesen, akiknek szinte halljuk lélegzetvételét a szomszédos ágyból.
A másik fontos része hajléképítési szándékunknak akár az elsőből is következtethető. Biztonságról beszélek, hiszen nincs is ennél semmi fontosabb, főleg az éjszaka, vagy rossz idő idején. Ahogy egyénileg szükségünk van a zavarmentes, pihentető éjszakára, még fokozottabban szükségük van azoknak, akik szorosan hozzánk tartoznak. Először gyermekeinket sorolom. Azért akarjuk a biztonságos hajlékot, hogy ott hasonló nevelésben részesítsük megszületett és megszületendő gyermekeinket, unokáinkat. Nem ritkán előfordul, hogy magunkhoz vesszük koros szüleinket, s azzal nyugtatjuk őket, hogy ez a lakás is éppen olyan biztonságos, mint az általuk felépített, melyet maguk mögött hagytak. Némelyikünk felépített, biztonságot adó hajlékában helyet kapnak a testvérek, s időnként bizony még teljesen idegen emberek is. Miért van ez így? Azért – szerintem, mert magunk is hasonlítani szeretnénk Isten gondviselő tevékenységének, biztonságot nyújtó hajlék építésére.
3). Jézus tanításából is tudjuk, hogy az állatok is gondoskodnak rejtekhelyről. Amennyiben ők, az állatok így cselekszenek, annál inkább köteles erre a gondolkodó ember. Talán éppen ezért nincs okunk arra, hogy csodálkozzunk a legtöbb ember házépítő szándékán.
Persze nagy különbségek vannak házaink, de otthonaink között is. Az egyiknek palotája van, a másiknak be kell érnie egy kis kunyhóval. Az bizonyos, hogy nem mindegy, milyen kényelmet nyújt egy lakás, de sokkal fontosabb, hogy otthonává váljon azoknak, akik benne élnek. Vallásosan fogalmazva azt mondhatom, hogy: Az a fontos, hogy abban békesség, szeretet, egyetértés legyen.
Úgy gondolom, hogy csak az előbbi feltételek biztosítják az angol közmondás lényegét: Az én házam, az én váram. Különben bármilyen ellenálló is legyen egy hajlék, rögtön romba dől, ha hiányzik belőle az összetartó lelkiség.
Nézzük csak az otthonok mindennapi jellegét. A kicsi és nagy ház esetében. A mai családok arra törekszenek, hogy mindenkinek legyen egy kis szobája a felépített házban. Magam is pártfogolom ezt a gondolatot. Törekszem is megvalósítására. Ennek azonban van egy igen fontos hiányossága. Lehet az a szoba csakugyan egyik, vagy másik családtag „vára”, de ebben az esetben miként élheti meg a nagycsalád az említett békességet, szeretetet, egyetértést. Ugyanis a felháborító események kezdetén egyszerűen elvonulhat a megbántott családtag, s egyénileg vélekedhet a család többi tagjáról. És magáról is. Lehet, hogy a békességjárásnak egyik könnyen megvalósítható útja ez, de szerintem nem a legegészségesebb.
Nézzük most a kisházzal rendelkező népes családot! Nemhogy mindenkinek legyen egy-egy külön szobája, hanem a meglevőt sem tudják úgy elosztani, hogy mindenkinek meglegyen a kényelmes fekhelye. Mi történik abban az esetben, ha sértetté válik valamelyikük? Legtöbbször ki sem menekülhet a többi családtag látköréből. Vagy nem is akar. Elnézést kér, s gyakorolják a megbocsátást. Nyomban a szeretetnek is gyakorolt helye marad. Attól eltekintve, hogy nincs senkinek egy egyéni helyisége, úgy tekintenek a család menedékére, mint saját „várukra”. S bármennyire is furcsa állapotnak tűnik, ez a helyes. Szinte azt is mondhatjuk, hogy Isten segítsége erősíti várrá a hasonló családok szerény otthonát.
Igen sok, szép ház épül, bármerre járunk az országban. Ez jó jel. Több szempontból is. Törekednek az emberek egy biztonságos otthon után. Egyet azonban egyik építőnek sem szabad elfelednie: Csakis Istennel építhetünk örök hajlékot magunknak. S ezt az építkezést földi keretek között kezdjük. Tudom, hogy nem mindegy, hogy mennyire duzzadt pénztárcával végezzük az építkezést, s az sem mindegy, hogy mekkora házat építünk. Azt azonban tudjuk – megtanított rá a múlt, hogy Isten jelenti a benne bízók számára a legbiztonságosabb otthont.
4). Még egyszer megerősítem, hogy világszerte láthatóak a szegénység és gazdagság jelei. Földbevájt odúkban laknak ma is emberek. Apró kunyhók is sok embernek biztosítanak menedéket. Tömbházak sokasága riasztja el a magánházba vágyókat. Erődített házak késztetnek csodálkozásra. Egy azonos mindenikben: Pl., sírás mindenütt van. Öröm is lehet. Az előbb azt hangsúlyoztam, hogy mindenikre fontos a közös vonás, hogy rajta legyen Isten oltalma. Most azt hangsúlyozom, hogy mindenikben egyetlen közös vonás a fontos: Hogy jól érezze magát benne az, aki ott lakik.
Nem személyeskedem, hanem magam előtt tartom a jézusi tanítás alapelveit, s arra buzdítlak, hogy nézzünk csak végig magunkon. Vegyük számban, hogy mennyire kicsi, vagy nagy, oltalmat, békét, szeretetet árasztó lakásunk, hajlékunk van, vagy mennyire van rajta Isten oltalma, vagy éppen mennyire érezzük jól magunkat benne?! Ha ezt megtesszük, akkor nem kell irigykednünk egyikünk megvalósítására sem. Nyugodt szívvel kérhetjük Isten segítségét azoknak, akiknek tetszetős a házuk, de nincsen rajta Isten áldása, azaz nemcsak, hogy másoknak nem biztosít nyugodt menedéket, hanem maguk sem érzik otthon benne magukat.
5). Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre! – ismétlem a zsoltáros megnyilatkozását. Miután gondoskodtunk egyéni hajlékunkról, fontos, hogy Istenre is nézzünk. Akár palota, akár kunyhó is az otthonunk, egy fontos vallásos szemléletünkben: Istent tekintsük örök hajlékunknak. Ő adhatja meg azt a biztonságot, mely nélkül elveszett a lelkünk és elvesztünk magunk is. Miként lehet hajlékunk Isten? Úgy, hogy imádságainkban állandóan keressük őt, s így vágyunk az ő közelségére. Cselekedeteinket pedig mindig akaratához, törvényeihez szabjuk, hogy ne az legyen a meghatározó, amit mi szeretnénk, hanem, ami kedves az ő szemei előtt.
6). A következőkkel zárom mai gondolataimat. „A lelki életben /…/csak akkor tudunk előre jutni, ha jól megismerjük saját természetünket. Jó és rossz tulajdonságaival együtt. Itt sincs ugrás! Nem mehetek fel egy házba a negyedik emeletre úgy, hogy a harmadikon kezdem. Alulról kell kezdenem. A lelki életben is. Először jó, természetes embert kell magamból kialakítanom.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 203. Old./
Imádkozzunk azért, hogy megépíthessük önmagunkban az Isten arcú embert, de közben legyen és maradjon örökre Isten a mi hajlékunk! Ámen.
2009. febr. 1
Pap Gy. László 