– általános beszéd –
Elbeszélték nekem – válaszolta Boász -, mi mindent tettél anyósodért férjed halála után: elhagytad apádat, anyádat, szülőföldedet és eljöttél egy néphez, amelyet azelőtt soha nem ismertél, sem tegnap, sem tegnapelőtt. Rut 2,11
Kedves testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Saját elhatározásomból engedelmeskedem egy régebbi „erőszaknak”, s beszélek arról a témáról, melyről sokat és mélyen hallgattam. Hogy mi e titkolózásnak oka? Többféle. Három vetületét mesélem el röviden. Az egyik szorosan összekapcsolódik azzal a ténnyel, hogy már lelkészi pályafutásom második évében áthelyezést kaptam az Aranyos mentére, ami azt jelentette, hogy hátam mögött hagytam szülőföldemet, székely unitárius népével együtt. Bágyoni híveimnek nem beszélhettem szívszorongva arról a földről, melyet értük hagytam magam mögött. 1998-ban készült utam Nagyvárad felé, amikor több földivel is találkoztam a lelkészi lakásban, melyet szívvel-lélekkel alakítgattak az új papnak, nekem. Akkor kérdezett meg egy néhai testvérünk, hogy hová valósi vagyok. Ezt szerényen elhallgattam, amit ő gyávaságnak minősített. Igaza volt neki is. Végül pedig van egy harmadik magyarázata is eddigi hallgatásomnak. Az ugyanis, hogy ma már árulkodó emlékeim vannak csupán egy faluról, ahol születtem, nevelkedtem, s hosszú éveken át haza jártam. Akik vártak egykor, itt vannak a közelemben, s ha elmúlnak, talán még néhány lélek-kapu is bezárul előttem Szentábrahám határában.
Bocsássátok meg nekem mára tartogatott érzékenységemet, s hogy Rúthhoz hasonlítom magam. A lehető legrövidebb utat választottam ahhoz, hogy alátámasszam, megerősítsem szülőföldről fogalmazott gondolataimat. A könnyek – ha vannak – hadd hulljanak. Egy sem fog kárba veszni. Nem árt meg a Nyikó, a Gagy, a Küküllők, a Homoródok vidékének, ha esik érte valahol néhány könnycsepp, mert nem csak én vagyok egyfajta Ruth, ki elhagytam apát, anyát, szülőföldet, egy ismeretlen népért, hanem többnyire ti is ugyanezt tettétek, Testvéreim. Évekkel ezelőtt követtétek el a hasonló lépést, s elmondom nektek, hogy én csak értetek, utánatok jöttem ide. S ha valaki azzal bántana, hogy szülőföld tagadóvá lettetek, vagy lettem, akkor ti vagytok a bizonyítékom rá, hogy nincs igaza, mert értetek jöttem. Ma már úgy gondolkodom, hogy nem számít egy határ, ha utána kell mennem egy Székelyföldinek. Az íróval vallom: „Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában, fenn a Jeges-tengernél, hátul az őshistóriában, magasan a fényes rangúaknál, csak ott nem keressük, ahol van: körülöttünk és a mai napon. (Jókai Mór).
Csakugyan fontos a föld, ahol születtünk, ahová mindig visszavágynak sokan közülünk, ahol elődeink sírjai domborulnak, de nekem soha nem volt annyira fontos, hogy ennek emlegetésével keserítselek. Nem azért jöttem utánatok, akik elhagytátok a szülőföldet, hogy erre emlékeztesselek, hanem azért, hogy idehozzam nyelvében, gondolkodásában, érzés- és hitvilágában a Székelyföldet. Rátok nézek, s mindannyiszor magamat látom bennetek. Tudom, hogy honnan származtok, s hallom a harangjaink szavát. Hangosan kong a szívünk.
| /…/
Mehetek, én a föld bármely szegletére, Messze tartományok idegen helyére, Nagy tengerek, bércek zárhatják el tőlem, |
Az én kis falumat, az én szülőföldem:
Mégis minden ponton Mindig hallom, mikor harangoznak otthon. (Jakab Ödön: A mi harangjaink) |
A tegnap volt, amikor megismertem ezt a gyülekezetet. Soha nem akartam senki „bőre alá”, vagy „zsebébe” bújni. Jöttem papként, szolgaként, ki reméltem bérem, ha leszáll az est, vagy ünnepi ruhába öltözik a késő ősz. Megtaláltalak titeket, de időközönként elveszítettem saját magam. Talán a vágy miatt, melyet ügyetlenül titokban tartottam, de ami mégis csak néha visszaűzni kívánt oda, ahonnan eljöttem. Felnőtté értek gyermekkorom emlékei, s igen sokszor megáradt patakká duzzadt bennem a szívfacsaró érzés. Nem mertem sokszor behunyni szemem, mert azonnal magam előtt láttam azokat,
| Kik kétmarokra-fogva a gereblyét,
A kipattant tavasz hitével Halmokba húzzák Napjaink örömeit. – |
Így szépülnek, Szülőföldem
Harapásnyi völgyeid! (Vajda Ferenc)
|
S ha álmodni merem, nyomban
| Apróra morzsolódott,
Lüktető rögeidre Ráfonom bütyöknélküli ujjam, S a messzibe kiáltva Keresem egykori önmagam, Ki a gyepes ösvényekről Friss széna-illattal szaladt A fekete hajú város csípős zajába. |
…Most bámulom: Több ezer, közös holdad, S lesem a perceket, Mikor tegnapi, mai és holnapi Életemért Napot forraszthatok puha homlokodra. (Vajda Ferenc) |
„Kerestem az utat, sirattam a tájat, a patakot, a poros utcát, a nádast, a cserszagú erdőt, mindent, de nem találtam kibúvót, és nem vettem észre, hogy közben – megtaláltam a Hazámat.” (Fekete István). Bármilyen furcsán is hangzik, de csakugyan megtaláltam. Meg, mert régóta megtanultam, hogy én nem gondolkodhatom földhöz kötötten. Ha azt tenném, akkor legtöbbször szitkozódhatnék, káromkodhatnék, hogy hol születtem és miért. De, mert születésemnek célja volt, mint, hogy az van jelen életemnek is, s ennek a beszédnek is, így megváltozott a szemlélet, s a föld helyébe bő 33 éve az embert helyeztem, téged állítottalak, testvérem. Amikor kezet fogsz velem, akkor úgy érzem, hogy ismét kitárult előttem a szülőföld, s amikor elköszönsz, a reménnyel válok el tőled, hogy hamarosan találkozunk. Amikor ritkán megölelsz, úgy érzem, hogy a szülőföld szorított magához, s olyan fájdalmas, olyan nyugtató ez az ölelés, mint amikor örökre magába fogad az ősi rög.
Azt mondja Wass Albert, hogy „Nem szabad idegenként visszatérnünk oda, ahol valamikor otthon voltunk.” Ez rendben lenne, ha időnként ne néznének idegennek az itteni-otthoni emberek. Ha ne taszítanának el maguktól. Ha ne vágynánk időnként arra, hogy meghasadjon a föld, a szülőföld, de most mindjárt, és elnyeljen örökre.
Köszönöm engem figyelmeztető atyámfiának, hogy időnként kell szólnom a szülőföldről. Őszintén. Ne válaszoljon, ne írjon levelet, ne mocskoljon hátam mögött, de szálljon magába, s kérdezze meg önmagától, hogy ő miért jött el, és miért ölel meg közülünk valakit olyan ritkán? Miért kongat vészharangot, vagy más szívébe miért küldözget harangszót, ha benne mélyen elnémultak, háborúban elpusztult ágyúkba olvadtak évszázadok székely-magyar harangjainak szava? Ne mások szívének csendes harangszavát kongassa félre, hanem sajátját igazítsa jelen kor szülőföld, haza határaihoz.
Még egy összegező gondolat úgy általában rólunk, de egy néhai lelkész szavaival ecsetelve:
„Ha valaki tudja azt, hogy mit jelent úton lenni, utasnak lenni, akkor a székely bizonnyal tudta azt. Vándormadár rajként indult Óperenciás tengeren túlra, a Kárpátok üveghegyén innen és túlra foszlányos vagy sűrű rajban kivándorló csoportja a szabadabb élet, a jobb sors felé. A mai élet demográfiai robbanásának messze esett szilánkjai, mi is tudjuk azt, hogy mit jelent úton lenni, otthonról eltávozni. Annyit jelent, mint egy kicsit meghalni. Megsüketül bennünk a szülőfalu harangja, puszta kaszálóvá válik az otthoni temető; merevvé bénul a rokoni, a régi, baráti kézfogás; megritkul a baráti mosoly. Meggyérül a mosolygó, muskátlis ablak a szülőfaluban és megszaporodik a beszegezett ajtójú-ablakú, morózus, gazdáját vesztett ház. Nagyothallóvá válik a szülőföld, az anyanyelv, megroskad a látóhatárt záró, udvarunkról az égnek rugaszkodó, az otthon bölcsőjét jelképező hegy.” (Simén Domokos)
Végül pedig Majthényi Flóra versszakával zárom beszédemet:
| „Ez a föld, mely drága nekünk,
Melyet legjobban szeretünk, |
Ahová, bármerre járunk,
Mindig vissza-visszavágyunk: /…/” |
Tisztán és sérthetetlenül éljen bennünk továbbra is a szülőföld képe! Ámen.
Pap Gy. László 