– általános beszéd –
„De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról. ” ApCsel 20,24.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Mai beszédemben emberi életünk tartozékáról, a pályafutásról elmélkedem. Az eddigiek során sokszor és sokféleképpen meghatároztam már azt a futást, melyen sokan indulunk, – mint a futóversenyeken –, de csak egy viszi el a győzelmi koszorút. Ez egyben lehangoló is lehet, mert feltevődik a kérdés, hogy akkor mi történik a többivel? Eredménytelenül küzd, szalad? Bizonyára nem, de ami az igazságot illeti, nem kerülhet mindenki a figyelem középpontjába. A sportolók is tudják, hogy csak egy első helyezés van, s még sem esnek kétségbe, hanem az vigasztalja őket, hogy lehetőségük szerint megszaladják a távot. Ránk, Istenben bízó emberekre is érvényes ez. Legyen meghatározója pályafutásunknak a kitartó küzdelem, vagyis úgy szaladjunk, mintha csak az első díj lenne a fontos, és amennyiben elviszik előlünk, akkor az nyugtasson meg, hogy odaadással küzdöttünk. Lássuk, hogy miként gondolkodik Pál apostol az emberi pályafutásról, közelebbről saját futásáról. Nézzük meg, hogy miként simulnak egybe gondolataink, s hol mutatnak eltérést?!
Első kijelentése, hogy nem tartja fontosnak az életét. Megértem, ha arra a rengeteg viszontagságra gondolok, melyben része volt útjai során. Sőt azt megelőzően is, amikor még könyörtelenül irtotta a keresztényeket. Nem kell kételkednem az apostol kijelentésében, hiszen nem ő volt az első példa a történelem során, – de akit sokan követtek felfogásában–, aki hasonlóan vélekedett egyéni életéről. Emberek ezreinek volt fontos minden más, mint saját életük. Akár a vallás, vagy a szabadság, vagy bármi más. Ezen nem csodálkozunk, hiszen szülőktől halljuk a mindennapok során, hogy életük sem olyan fontos, mint gyermekeiké. Vagy: odaadnák életüket azért, hogy megmentsék gyermekeiket.
Mai, központi gondolatunk fényében mit mondunk tehát? Mi az számunkra, ami érdemesül a kitartó szaladásra? Mi az, amiért készek vagyunk bármelyik pillanatban odaadni az életünket? Lehet-e egy ilyen érték éppen hitünk, vallásunk? Lehet-e ilyen érték a jézusi eszmeiség, amely végeredményben meghatározza ember és ember, ember és Isten kapcsolatát? Bármilyen furcsán is hangzik, azt kell mondanom, hogy igen, megérdemli a Jézusi szellemiség, hogy érte adjuk, – az apostolhoz hasonlóan, életünket is. Ha másképp nem, akkor abban az összefüggésben, hogy szeretet és békesség nélkül nem érdemes élnünk. Ha a mindennapi, könyörtelen, szívtelen, szeretet nélküli kenyér- és pénzhajsza teszi küzdelmes pályafutássá életünket, lám azért is odaáldozhatjuk életünket, de megelőzően keressük azt az embert, aki megmagyarázza, hogy ki, hol, és milyen jutalommal vár majd a futásunkért, még abban az esetben is, ha netalán elsőként szaladunk be a küzdők közül!
Nem akarlak elszomorítani Testvéreim, de ha mégis megteszem, akkor az apostol meglátása kényszerít. Azt mondja ugyanis, hogy mindennél jobban óhajtott vágya, hogy végig futhassa pályáját. S hogy mi ebben az elkeserítő? Az ugyanis, ami valamiként meggátolhat bennünket a tovább haladásban. Nézzük megint a sportolók helyzetét! Legelső gátoló tényező a megromlott egészségi állapot lehet. Ha egy futónak gondjai támadnak pl., az ízületeivel, nyomban visszaesik, vagy egyszerűen abba is marad a sportszerű vetélkedése.
De vajon hogy van ez a mi esetünkben, hiszen, ha szétnézünk magunk körül, vagy éppen saját magunkra figyelünk, akkor tapasztaljuk, hogy számunkra sem egyszerű a küzdelem. Itt fáj, ott fáj, de túl a fizikai fájdalmakon, annyi más akadály állja utunkat, hogy egyszerűen a sétára sincs elegendő energiánk, nemhogy a szaladásra. Ebben az összefüggésben viszont másként áll a helyzetünk. A mozgássérült testvéreink sportszerű küzdelmére gondolok. Ők azok, akik nem adják fel. Akiknek nem létezik akadály, melyet ne tudnának leküzdeni. S ha véletlenül mégis győzedelmeskednek az akadályok, vagy éppen a fizikai távolság, lélekben akkor is készek az újrakezdéshez, s új lendülettel indulnak a következő versenyen. Ilyen egy küzdő ember élete. Bármilyen baj érheti életében, semmi sincs, ami szárnyát szegné akaratának, elhatározásának. Úgy van, mint az apostol. Nemcsak hiszi, hanem ki is mondja, hogy a célba érkezés minden vágya. Nem arról beszél, hogy elsőnek, vagy utolsónak érkezik, hanem az a fontos, hogy célba jusson. Mert, ha megtörténik a „beszaladás”, akkor teljesítette a rábízott feladatokat.
Az apostol mindennél fontosabbnak tartja, hogy azért érjen célba, hogy maga mögött tudja az elvégzett feladatokat. Ha megkérdezzük magunkat, hogy miért küzdünk olyan kitartóan életünk során, akkor mi is soroljuk a kötelességeket, melyeket még mind el kell végeznünk halálunk, célba jutásunk előtt. Szaladjunk csak végig az állomásokon, melyek a célba jutást jelképezik. Legjobban egy korosodó ember megfogalmazásában tapasztalható a megfelelő hangsúly. Azt mondják ők, hogy csak azt szeretnék megérni, hogy konfirmáljon unokájuk. Aztán egy-két év után változtatnak felfogásukon, s szerényen azt mondják, hogy már csak azt szeretnék, ha részt vehetnének unokájuk kicsengetésén. A kicsengetés után ismét átrendeződnek gondolataik, s azt emlegetik, hogy nyugodtan halnának meg, ha látnák, hogy unokájuk családot alapított. Amennyiben lezárul az idős ember kívánságainak sora – szóban –, azért mondjuk ki, hogy titkon mindig fennmarad egy, hogy csak egyetlen napot csatoljon Isten a megért napokhoz. Nem másért, csak azért, hogy teljes mértékben betölthesse a rábízott feladatot.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Még két téma maradt mára. Gondolkodtam azon, hogy ne mossam-e egybe a kettőt, de hamar rájöttem, hogy röviden és külön-külön értekeznem kell róluk. Az első gondolat ahhoz kapcsolódik, mellyel zárult az előző. Azt mondja az apostol, hogy azokat a feladatokat szeretné elvégezni, melyeket Jézus bízott rá. Igen érdekes ez a megjegyzése, hiszen életében soha nem találkozott Jézussal. Sőt, nemcsak tanításait vetette meg, hanem üldözte a keresztényeket. Miként vágyakozik akkor arra, hogy maradéktalanul betöltse azokat a feladatokat, melyeket Jézus rábízott? Egyszerű a válasz, amennyiben magunkra figyelünk. Amikor szüleink megtanították az első erkölcsi normát, pl., hogy igazat mondjunk, hogy tiszteljük a felnőtteket, stb., akkor mi sem ismertük még Jézus tanításait. Ahogy lassan megbarátkoztunk tanaival, ahogy megismertük a szeretet parancsát, amióta emlegetjük, hogy a jézusi úton kívánunk járni, azóta nemcsak törvényeit ismerjük, hanem személy szerint Jézust is. Amikor megismerte az apostol is Jézus tanait, attól a pillanattól kezdve ő is Jézus-tanítvánnyá, követővé vált. Ha kitágítjuk az erkölcs fogalmát ránk nézve is, s nem csak azt hangoztatjuk, hogy szüleink tanácsának köszönhetően igyekszünk a jóra és nemesre, akkor legszebb faladatunkká válik, hogy életünk folyamán mindig arra törekedjünk, hogy teljes mértékben betöltsük a Jézustól ránk bízottakat.
A szentleckénket megelőző versben a következőket olvassuk: „csak azt adta tudtomra a Szentlélek városról városra, hogy bilincs és megpróbáltatás vár rám.” Ez nem a legkecsegtetőbb biztatás az apostolnak és nekünk sem. Két dolgot azonban bizonyosan ismerünk. Az egyik, hogy az apostol korában, de a később élt keresztényeknek is mindig bizonyságot kellett tenniük hitükről, reménységükről, bizalmukról. Aki nem rendelkezett ezekkel az isteni ajándékokkal, annak nem sok esélye volt a túléléshez. Legalábbis nem a Jézus tanította, szeretet-parancs alapján.
A másik tényező is ismert, hiszen keresztény testvéreink szemében mi, unitáriusok szálka vagyunk, s hiába mondogatjuk nekik, hogy 1568-ban kimondták az unitáriusok kezdeményezésére a vallásos türelmet, ők nemcsak tiszteletlenül nevezgetnek bennünket, hanem sokszor még vallástalansággal is vádolnak. Azt mondom, tehát, hogy nehéz volt Pál apostolnak tanúbizonyságot tennie szüntelen Jézus tanítása mellett, sőt bizonyságot tennie az evangélium mellett. Így nekünk is elég nehéz a világ tudomására hoznunk, hogy számunkra is mindennél fontosabb, hogy megmaradjunk Jézus tanításaiban, hogy beültessük mindennapi életünkbe a szeretet kettős parancsát. Nem kell hangsúlyoznom, hiszen mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy micsoda erőfeszítésbe kerül bármelyik ember számára a szeretet törvényének megtartása, ha hiányzik a megfelelő feltétel. Amint mondani szoktam: A szeretet gyakorlásához két ember kell. Sőt még az sem elég, hogy a kettő közül csak az egyik él a lehetőséggel. Nem elegendő sugározni a szeretetet, fel is kell fognia a másiknak a keltett szeretet-hullámot. De szóra sem tartom érdemesnek életemet, csakhogy végigfussam pályámat, és teljesítsem a feladatot, amelyet Urunk Jézus bízott rám, vagyis hogy tanúságot tegyek az Isten kegyelmét hirdető evangéliumról – ismétlem még egyszer és ma utoljára a mai szentleckét. Ne bizakodjunk el, de reménykedjünk abban, hogy Isten tartóssá teszi életünket, s egyben megadja a lehetőséget, hogy elvégezzük a ránk bízottakat, s egyben állandóan hirdessük az Ő szeretet-evangéliumát. Ámen.
Pap Gy. László 