– általános beszéd –
„Pillanatnyi könnyű szenvedésünk ugyanis a mennyei dicsőség túláradó, örök mértékét szerzi meg számunkra.” 2 Kor 4,17.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Sok kérdésünk tapad a szenvedéshez. Úgy gondolom, hogy az emberek nagyobb hányadának felfogását tükrözi az alábbi idézet: „Annyi a szenvedés az életben, hogy a halált inkább várt vendégnek, mint büntetésnek nézhetjük. Életünket röviddé tette Isten, hogy a nyomoroknak, melyeket legyőzni képesek nem vagyunk: Minél előbb végük szakadjon.” (Ambros).
Földi létünkre figyelünk. Tapasztaljuk, hogy nem sokáig időzünk ebben az életben, ebben a világban. Állandó féltések és félelmek között töltjük napjainkat. Attól tartunk folyamatosan, hogy elveszítünk magunk mellől valakit, vagy éppen mi távozunk az élők sorából. Ebben nem is tévedünk, hiszen, amiként jellemzője ennek az életnek a születés, úgy velejárója a halál is. Nem ismerem a statisztikai adatokat, de nemcsak természetes gyarapodás és apadás jellemzi a földi életet, hanem igen magas lehet a balesetből származó elhalálozások száma is. Inkább ezek alapján vesszük észre, hogy míg itt vagyunk ebben az életben, számtalan próbán is átesünk. Időnként sikerül átlépnünk az akadályokon, máskor azok győzedelmeskednek felettünk. Azaz, ha sikerül átvészelnünk, átszenvednünk a nehézségeket, akkor életben maradunk, ha pedig nem, akkor rálépünk az örökkévalóság útjára, vagyis meghalunk. Tévesen ilyen megpróbáltatásoknak minősítjük időnkénti szenvedéseinket. Hibázunk.
Mi mindig azt nézzük és látjuk, ami szemünk előtt van, Isten azonban másként látja a dolgokat. Ő azt figyeli, ami a szívben van. Mi van a szívünkben: panasz, zúgolódás, vagy elégedettség? Mit határozunk ebben a pillanatban? Bízunk-e Istenben? Hiszünk-e továbbra is gondviselő szeretetében? – megértjük-e nemes szándékait? Persze időnként meg van minden okunk a panaszra. Sőt zúgolódunk is a bennünket ért szenvedések miatt. Elégedetlenkedünk is, hiszen minden erőfeszítésünk ellenére sem jutunk „egyről a kettőre”. Ezek azonban nem szabad kilendítsenek emberi méltóságunkból, helyes magatartásunkból. Nem szabad elveszítenünk azokat az emberi erényeket, melyek nemcsak minket segítettek nehéz perceinkben eddigi életünk során, hanem komoly támaszai voltak emberek millióinak.
Lehet, hogy bennünket sem kerülnek el azok az emberi gyengeségek, melyek nemcsak további szenvedőkké, hanem lelkileg megfosztottakká is tehetnek. Persze könnyű azt mondanom, hogy meg kell erősítenünk magunkat a szenvedés óráiban, napjaiban, éveiben. Könnyű megfelelő személyiségeket felhoznom példaként, akik örök időre bebizonyították Istenbe vetett reménységük, bizakodásuk fontosságát. Nehéz viszont személy szerint megállnunk a szenvedések között. Azonban, amennyiben nem segít megerősödésünkben a régi, híres emberek hozzáállása, akkor azokra kell néznünk, akik közvetlen környezetünkben élnek. Azokra, akik nem csak együtt élnek a szenvedéssel, hanem a szenvedés között is megtalálták a tovább élés lehetőségét, útját.
Tapasztalom, – s erre igen sok jel mutat -, hogy Isten mindig fel akar használni bennünket céljai elérésére. Ez lehet egy másfajta megközelítése a ránk mért, bennünket utolérő szenvedéseknek. Feltevődik itt a kissé kételkedő ember régi kérdése, hogy amennyiben csakugyan Isten a szenvedések által akar felhasználni bennünket céljai megvalósítására, akkor miért teszi úgy, hogy egyfajta kényszernek érezzük, és miért nem úgy viteti végbe terveit velünk, hogy mielőbb észrevegyük, hogy mennyire nagyra értékel bennünket? Meg kell értenünk, hogy Isten nem megnyomorítani akar különös terveivel, hanem azt szeretné, hogy munkatársaivá váljunk.
Meggyőződésem, hogy Isten állandóan figyel bennünket. Ez pedig határozottan azt jelenti, hogy nekünk is ébereknek kell lennünk. Először is, tehát feltehető a kérdés, hogy győzedelmeskedünk–e? Hogy mi fölött? A váratlan fordulatokban ért szenvedések fölött. Halljuk sokszor, s mi is mondogatjuk, hogy nem vagyunk képesek túlélni a jelen szenvedéseit. Rosszindulatú megjegyzésként fogadjuk embertársaink biztatását, amikor arra kérnek bennünket, hogy ne engedjük letiportatni magunkat a pillanatnyi szenvedésektől. Meg kell tehát erősítenünk magunkat, hogy bármilyen méretű szenvedéssel szembe nézhessünk.
A második, ezzel kapcsolatos kérdésünk az, hogy hiszünk–e? Mondjuk ki: először önmagunk képességében, hogy kitartunk a szenvedések között is, másodszor pedig hiszünk-e Isten további segítségében? Nem lehet ugyanis, hogy megvakítson a pillanatnyi szenvedés. Hitetlenné, bizalmatlanná tegyen. Még, ha szülői figyelmeztetésről, netalán büntetésről is lenne szó, az még sosem jelentette emberi kapcsolatainkban azt, hogy eldobott magától a szülőnk.
A harmadik kérdés csak fokozása a másodiknak, és a teljes bizalomra vonatkozik. Bízunk–e továbbra is Isten gondviselő szeretetében, vagy feladjuk a legfőbb támaszban való bizalmunkat?
A három kérdéssel kapcsolatos feleletek, meglátások összegezéseképpen álljon előttünk egy újabb idézet: „Az élet nehéz, sötét napjaiban, – a szenvedés szörnyű perceiben, – az elhagyott, kínzó árvaság óráiban, amikor úgy érzed, hogy nem lehet így tovább élni, – amikor hazajössz a temetőből, ahol friss sír domborult, benne legdrágább hozzátartozód: szülőd, hitvesed, vagy gyermeked, – és hazamész egyedül az üres lakásba, ahol minden őróla beszél, minden bútor őt juttatja eszedbe, még a néma falak is az ő nevét zokogják füledbe – és akkor összeroskadva arra gondolsz: nem lehet kibírni, nem lehet így tovább élni, akkor fojtó, sós, befelé hulló könnyek között próbáld elsuttogni: Velem az Isten, a gondviselő Atyám! Nem vagyok egyedül!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 376. Old./
Végül megállapítom, hogy a szenvedéssel, illetve a bizalom megőrzősével kapcsolatos kérdéseink szorosan hozzátartoznak testi és lelki életünkhöz. Ezek nem engedik meg nekünk, hogy végig siránkozzuk életünket és nem tölthetjük állandó aggodalmaskodás közt azt, mert nincs semmi okunk rá. Egy másfajta életvitelt követel mindannyiunktól az Isten gondviselésében alapozott, reménnyel, bizalommal tele élet. Más, mint, amikor úrrá engedjük magunkon a szenvedést. Más, mint amikor elhatalmaskodik rajtunk a reménytelenség.
A költő, miután felismeri emberi hibáját, önzését, hiúságát, gonoszságait, önvizsgálatában az alázat útjára tér. Szenvedésben megtisztult örömmel vallja, hogy könnyei varázslatos vegyi vize végig csorgott a lelkén.
/„S most láthatóvá lett egy titkos írás./ /Valaki, valamikor titok tintával írt a lelkemre,/ /s most láthatóvá lett az üzenet:/ /Eddig nem találtál semmit,/ /Mert magadat kerested./ /Hazudtál: Első volt az Én,/ / második a felebarát,/ /Harmadik az Isten./ /Ezért nem találtál semmit./ /A szentek és a hősök más sorrendet hajszoltak./ /Mécs László: Alázat /
Úgy-e ráismertünk végre a helyes sorrendre? Kimondjuk, időnként felerősítjük, hogy mennyi szenvedésünk, nehézségünk van. Vegyük észre, hogy nem a miénk az elsőbbség a szenvedők sorában. Sokan megelőznek bennünket nemcsak a szenvedések mennyiségében, hanem az azokban való kitartásban is. Ők a nehézségek között is Istent szólítgatják, az Ő nevét hívják segítségül a nyomorúság idejére. Meggyőződéssel vallják, hogy Isten jelenlétében a jövő ígéretei elevenednek meg.
Isten nem a halál, hanem az élet szemszögéből ad mindannyiunknak újabb és újabb szerepet. Így tölt el naponta bennünket eddig nem érzett reménységgel. Ehhez azonban kitartás, állhatatosság kell! Állhatatosságunkat pedig csakis az által munkáljuk, amennyiben bebizonyítjuk Istennek, embertársainknak és a világnak, hogy igenis megálltunk a megpróbáltatások idején. Csak abban az esetben várhatjuk a reménységet, ha mindezekben kitartottunk. A mi pillanatnyi szenvedéseink így adnak számunkra örök reménységet. Erről pedig tudnunk kell, hogy az így megszerzett reménység soha meg nem szégyenít bennünket. Ámen.
Pap Gy. László 