„Az én örökségem te vagy, óh Isten mindörökké.” 73. Zsolt 26.
Az én örökségem te vagy, óh Isten mindörökké, – ismétlem a zsoltárossal. Egyben azonban azt is hangsúlyozom, hogy ez az örökség mindennél fontosabb. Csupán az összehasonlítás kedvéért említem, hogy az édes atyánktól maradt örökség boldogság és örömkeltő volta viszonylagos. Amennyiben a földi vagyon időlegességére gondolunk, vagy az öröklésekkel járó kellemetlenségekre összpontosítunk, egyértelmű, hogy míg birtokába kerülünk az örökségnek, legtöbb esetben elveszítjük a lelkünket.
Egy édesapa hívatta fiait. Rátok adom áldásomat és ugyanakkor kinek-kinek az őt megillető részt – mondta. A két fiú csendes maradt, az egyik könnyes szemmel így szólt: Édesapám, te vagy nekünk a mi legnagyobb örökségünk. Nem fiam – szólt az édesapa -, mert elmúlásommal megszűnik majd a ti örökségetek is. Hanem van egy jó lehetőség, amennyiben Istent hívjátok örökségül (16. Zsolt 5.). Őt senki és semmi el nem veheti tőletek.
Kedves lelkésztársaim, Testvéreim! Beszédem hasonlít egy végrendeletre, de még sem az. Inkább egy útravaló részemről, melyben két örökséget említek.
1). Bírjátok örökségül a földet! Ezt a földet azonban sokkal nehezebb megszerezni, mint általában a szülői jusst. Ide nem végrendelet, testvéri beleegyezés, vagy jó ügyvéd, hanem tiszta és nemes szív kell. Nagy különbség van szív és szív között. Jézus mondása szerint, ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is. Ez közelebbről azt jelenti, hogy két helyen lehet a szívünk, de sosem egy időben. Nem, mert döntenünk kell. Az egyik, vagy a másik helyet választjuk. Ha a földi vagyon öröklése mellett döntünk, akkor azt választjuk és az azzal járó nehézségeket. Ha pedig a lelki örökség elfogadása nemesebb számunkra, akkor amellett tartunk ki. Alázatosságra is szükség van, mely mindig kész fejet hajtani az emberi erőszak előtt (Mt 5, 5). Ez természetesen nem jelenti azt, hogy képtelenek lennénk önmagunk megvalósítására, vagy hogy döntéseink szerint cselekedjünk. Nem elgondolásaink, elveink feladásáról van szó, hanem arról, hogy minden helyzetben alázatosan tudjunk eljárni nemcsak rokonainkkal, hanem embertársainkkal szemben is. Ezt a földet csakis a gondolatban, tettben igazak (Péld 2, 21) örökölhetik. Feltevődik a kérdés: Melyik föld kell? Az örökölhető, apai juss, vagy ez a földgolyó, melyet életünkkel töltünk meg? Az elsőhöz bármiként hozzá juthatunk, de a Földet csakis abban az esetben örökölhetjük, ha igazak és igazságosak maradunk mindenkivel szemben. Másképp fogalmazva: Hát mögött ugyanazt mondjuk, ahogyan vélekedünk szemtől-szemben atyánkfiairól. Azoké lesz e föld, akik minden esetben szülőtisztelők maradnak (2 Móz 20, 12). Szomorú, de helyén való megállapítás, miszerint elég gyakran hallunk a gyermekek szüleikkel szembeni tiszteletlenségéről. A tiszteld szüleidet parancs – állandóan fülünkben cseng, és figyelmeztető táblaként ott lebeg fölöttünk gyermeki kötelességünk. Egyezzünk meg abban, hogy a nemzedékes távolság miatt valóban nézetkülönbségek támadhatnak közöttünk, de az nem jelentheti, hogy feljogosulttá váltunk szüleink lekezelésére. Teljes joggal azonban, végső soron csak azok örökölhetik e földet, akik mindvégig Istenben bízók maradnak (Ézs 57, 13). Láthatjátok testvéreim, hogy nem sokan ugyan, de vasárnapról-vasárnapra látogatjuk a templomokat. Ezt pedig nem a látszat kedvéért, hanem lelki igényünkért tesszük. Az sem titok, hogy egy örökség elnyerését céloztuk meg, melyben hiszünk is rendületlenül. Tudjuk, tehát, hogy csakis az Istenben bízók örökölhetik ezt a földet.
2). A második örökségetek Isten. Az én örökségem, Uram, a te beszédednek megtartása – mondja a zsoltáríró (119. Zsolt 57.). Sajnos, ezek után fel kell tennem néhány kellemetlen kérdést a nélkül, hogy meg is válaszolnám azokat. A szándék nemes, mint ahogy hiszem is, hogy, bár senkit nem kötelezhetek a mostani, sürgős válaszadásra, talán a későbbiekben elgondolkodásra adok okot. Szükségetek, szükségünk van-e arra, hogy megtartsuk Isten beszédét? Van-e még súlya Isten szavának? Van-e még értéke az édesapai szónak, az édesanyai féltő tanácsnak. Hová, kihez simul a mai gyermek? Az atyai örökséghez, vagy szülei kebléhez? Menekül-e a mai ifjú az atyai tanácsok özöne elől, otthonról, a templomtól?
Testvéreim! Boldognak mondhatja magát az a nép, akit Isten örökségül választott magának (33. Zsolt 12). Isten akaratából eltöltendő napjaink szép lassan több ősz hajszállal fognak megajándékozni, de öregedő lelkünk is még több szeretetre és megértésre vágyik. Ha aztán… az örökségre kell gondolnotok, jó lenne hinni ma, hogy szeretetünkben is mi leszünk a ti örökségetek. És persze Isten, aki mellett hitet tettetek.
Azt hangsúlyozzuk, tehát, hogy Isten volt és lesz a mi örökségünk mindörökké. Ámen.
Pap Gy. László 