Dicsőség – békesség – jóakarat
- karácsonyi beszéd -
„Dicsőség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek.” Lk2,14.
Kedves Ünneplő Testvéreim, Atyámfiai!
Legyen dicsőség Istennek! Gyönyörű üzenete ez a ma és mindenkorok karácsonyának. Elég bátraknak kell mutatkoznunk – nem csak látszanunk egymás szeretetére. Be kell bizonyítanunk a világnak, Istennek, hogy készek vagyunk a tiszta és hatékony szeretet megélésére. Szeretünk, de nem azért, hogy megdicsérjenek embertársaink, hanem, hogy Isten dicsőségét szolgálja ez a szeretet. Ennek a szeretetnek olyan tisztának kell lennie, mint a kristály. Átláthatóvá kell váljon emberi lelkünk, hogy kicsillanjanak belőle az örömszerző, szeretetteljes cselekedetek. Igyekszünk olyan magatartást tanúsítani, melynek köszönhetően dicsőítéssé válhat istentiszteletünk. Más szóval cselekvéseinkbe, imádságainkba, lelki életünkbe beleolvad a szentlecke első üzenete: Dicsőség a magasságban Istennek!
Karácsony üzeneteként halljuk, hogy legyen békesség a földön. Legyen békéje minden embernek. Legyünk békeségben sorsunkkal, családunkkal, rokonságunkkal, barátainkkal, gyülekezetünk tagjaival. Legyen békesége minden jóakaratú embernek. Sőt annak is legyen békessége, aki mindig a békétlenséget munkálja. Legyen békessége mindenkinek, hogy egy évben legalább egyszer, így, karácsonykor átáradjon Isten békessége a békétlenkedő emberi szíveken.
Azt szeretném kérdezni, hogy vajon csak karácsony táján, vagy karácsonykor van szükség a jóakaratra? Nem! Talán éppen ez az időszak hallatja leginkább a jóakaratot. Úgy érezhető, hogy szinte sokan átigazították jóakaratra vágyó szívük dobogását is. Karácsonykor reménykednek abban, hogy az emberi jóakarat segít nyomorba, keserűségbe jutott helyzetükön. Ez jól is van ilyenkor, karácsonykor. Igazán azonban az esztendő elmúlt időszakában is éppen ilyen fontos. Mindenkor hasznos, hogy jóakaratú emberek vegyenek körül, s ennek ellenére csak ilyenkor találunk több jóakaratot, mint egyébként.
Nem akarjuk és mégis gyötörjük egymást! Hol a hiba? Hol sikkad el a jóakarat, talán a tudás és az idegek útvesztőjében? Miért rossz az adjonisten, amikor kedveseink küszöbén átlépünk, és miért fogadjuk még rosszabb fogadj istennel várt kedveseinket? Miért bántjuk azt, akit szívesebben az egész világgal szemben védelmeznénk? Beszélgessünk erről egy kicsit a jövőben! (Fazakas Ferenc gyűjteményéből) Mit gondoltok szeretett Testvéreim? Mikor lesz majd időnk arra, hogy az újévben, később, jövő decemberig, elbeszélgethessünk újra az emberi jóakaratról? Tudnunk kell, hogy a mai üzenet nem csak a jóakaratú emberekhez szól, hanem mindenkihez, akiben előbb-utóbb megszólal a lelkiismeret, s belátja, hogy nem bánthatja továbbra is azt, akit különben mélyről fakadó, őszinte szeretettel kell körül vegyen.
Végül, de nem utolsó sorban jóakaratunk jelei mutatkoznak meg abban is, hogy most mi itt jelen vagyunk. Ünnepet szentelünk unitárius szokás szerint. Kis családunk összegyűlt, hogy dicséretet énekeljen gondviselő Istenének, aki megtartott és elvezetett az idei karácsonyi ünnepre. Övé a dicséret, hogy megannyi gond, törődés, betegség, árvaság, özvegység között is ismételt alkalom lépett életünkbe, amikor beállhatunk a szeretet, a békesség, a jóakarat karácsonyfája alá. Nem is létezik nagyobb öröm annál, mint, amikor gyermekként ünnepelhetünk. Angyaljárásos karácsonyestéken repeső szívvel vártuk, hogy mikor léphetünk a díszes karácsonyfa alá. Remegve tépdestük fel a karácsonyfa alá helyezett ajándékokat, s levegőért kapkodtunk a csodálkozás miatt.
Azóta sokaknak eltelt már néhány karácsony, mióta egymaga áll karácsonyfája alatt. Nincs, aki örüljön az ajándéknak és sajnos sokaknak nincs, akit megörvendeztessenek. Ezek az emberek elmaradhatatlanul kihasználnak minden alkalmat, hogy karácsonykor azokkal legyenek egy közösségben, akik egy jelvény alatt imádják Istenüket. Ezeknek az embereknek állandóan szívében harsog a buzdítás: „Vallásotokhoz, mely szívetekhez közel áll ragaszkodjatok, adjátok jóakaratú munkátokat minden olyan törekvéshez, ami előbbre viszi az egyházat. Olyan dolgokra szenteld életedet, melyek jobbá teszik a világot.” (Dr. Dole Károly bostoni unitárius lelkész). Istennek, aki megsegít nehézségeinkben és velünk van ünneplésünkben is, legyen dicséret és dicsőség, és legyen békessége minden jóakaratú embernek. Mindörökké. Ámen.
Végrendelet
– karácsonyi ágenda-
„Testvérek! Emberi szokásra hivatkozom. Valakinek jogerős végrendeletét senki sem érvénytelenítheti, s nem változtathat rajta.” Gal 3,15
Kedves ünneplő Testvéreim! A szeretet, a békesség, a boldogság ünnepét, karácsonyt üljük. Hamarosan azért állunk ki az úrasztala köré, hogy részesüljünk az egy kenyérből és borból, s ezáltal közösséget vállaljunk egymással és emlékezzünk Jézusra, a názáreti Mesterre. Bár nem szeretném, ha szomorkás hangulat vetődne a karácsonyi verőfényre, mégis úgy döntöttem, hogy a végrendelet kérdéskörénél maradok. Talán azért merült fel lelkemben ez a kérdés, mert az esztendő folyamán bizonyos mértékben szembe kellett nézzek ezzel a valósággal, másrészt viszont örökérvényű és megmásíthatatlan végrendeletként fogom fel Jézus úrvacsora szereztetésének eseményeit.
Valaki végrendelkezni akar. Ágyához, vagy jegyzőhöz hív, amikor hátra hagyja anyagi életének számottevő, vagy elenyésző gyűjteményét. Ilyenkor kétféle gondolat pásztázza az örökös gondolatait: sok, vagy kevés a hátrahagyott részesedés. Öröm és bosszúság keresztezi egymást a végrendelet születése nyomán. Sem az örvendezők, sem a bosszankodók nem értik még, hogy azért látott napvilágot e végrendelet, mert mindenkinek joga van végrendelkezni (Mt 20,15). Engem bosszúság tölt el egy-egy végrendelet olvasásakor. Azt szeretném, ha a végrendelet rögzítené, hogy a rendelkező lelkületét, szeretetét, önfeláldozását hagyta a hátramaradottakra. A végrendeletek bekezdései üresek, fájdalmat és keserűséget okozó megjegyzésekkel teljesek. Lelketlen, szívtelen hagyatkozás, végrendelkezés. Nekem az élő szeretet, a kiejtett szó kell, a meleg ölelés találkozások alkalmával, vagy búcsúzáskor, ez az igazi végrendelet. A többi mind pénz és mulandó vagyonszerzési lehetőség.
Valaki végrendelkezik. Fontos időben megtennünk a világi kincsek elosztását, hogy kevésbé marakodjanak rajta az örökösök. Halljuk, hogy mennyi fejtörést és ellenségeskedést szül a végrendelet elmulasztása. Az elkészített végrendeletet senkinek nem szabad megváltoztatnia. Sem hozzátenni szövegéhez, sem elvenni annak tartalmából. A végrendelet időbeni elkészítése egy szükséges rossz, amit kemény szívvel vehetnek tudomásul emberek, mint amiként a végrendelkező halála sem tölti el sok döbbenettel. Mi azonban, a többség megrendülve állunk, mert ismételten érezzük, hogy akkor voltunk igazán boldogok, amikor még élt a végrendelkezőnk. Szerettük és mégis elveszítettük.
Jézus végrendelkezik. Összegyűjtötte tanítványait s hátrahagyta, hogy megújultan ismételjék a kenyér megtörését. De nemcsak egy kenyérből részesüljenek, hanem minden alkalommal rá is emlékezzenek. A tanítványok nem értették, hogy Mesterük ezzel a cselekedettel mit is akart. Nem tudták, hogy végrendelkezett. Fájt, hogy a sokszor említett búcsút elevenítette a Mester, de elvették a kenyeret és ittak a kehelyből, mert átérezték Jézus igazi és tiszta szándékát. Bosszankodtak ugyan a fölött, hogy Jézus újra felkeltette bennük az elválás hangulatát, de örültek mégis, hogy a végrendeletben, az úrvacsora szereztetésében az emlékezés, a közös étkezés és imádkozás lehetőségét kapták.
Mennyivel másabb volt ez a végrendelet szeretett Testvéreim! A közösségi szellemet, az imádkozást, a szeretetet, az emlékezést hagyta végrendeletként Jézus. Ezért szép alkalom minden úrvacsoravétel, amikor kinyitjuk a Szentírást, s olvassuk belőle Jézusnak úrvacsorára vonatkozó végrendeletét. Megérezzük, hogy testben és lélekben velünk van. Velünk él tiszta hitével, tanításával, emberszeretetével. Erre van mindannyiunknak szükségünk. Közösségi hitre, életre, imádkozásra, szeretetre, olyan emlékezésre, melyben találkozhatunk drága szeretteink soha nem fakuló emlékével.
Ezt a végrendeletet nem kell megváltoztatnunk Testvéreim! Minden vonatkozásban megáll! Nincs sértett és sértődött. Itt csak elcsüggedt, szenvedő, szomorúsággal teljes örökösök vannak, akik állandóan keresik Isten gondviselő szeretetét. Jézus végrendelkezett, hogy születése napján, Isten ígérete szerint legyen minden ember boldog. Vegyük a kenyeret és a bort. Emlékezzünk és érezzünk, hogy megmaradhassunk továbbra is közösségünk áldó szeretetében és ölelésében, Isten gondviselésében. Most és halálunk óráján. Ámen.
Pap Gy. László 