- falunapra -
„Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak. Mindaz, aki kér, kap, aki keres talál és a zörgetőnek ajtó nyílik.” Lk 11,9-10.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
„Ahogyan megtalálhatjuk az egész világot egy szem homokban, ugyanúgy megtalálhatjuk magát a lelket is az élet apró találkozási pontjaiban, ahol sorsok keresztezik egymást és szívek egyesülnek.” /Thomas Moore: A lélek rejtelmei: 289. Old./ Most már egyre többször, s ugyanakkor tisztábban emlékszem, talán túl korán életbe indult, ifjúságom zakatoló vonatának zajára. Ma már pontosan meghatározom, hogy merre igyekezett az a vonat. A váltókon kattogó kerekek titokzatos hangon fülembe csak egyre ezeket a szavakat kopogták: „Fiú, zajos az élet”. Én, az egykori ifjú, ma már ezt nagyon jól tudom. Ott, azokon az állomásokon elgondolkodtam, hogy mit is jelent ez az ÉLET. Válaszom így fogalmazódott meg: „Bármi legyen, de mindenképpen bele kell kapaszkodnom”. Eddig sikerült. Azt azonban ne kérdezzétek, hogy többet sírtam-e eddig, avagy nevettem. Egyet tudok: – Mindig akkor éreztem magam biztonságban, amikor Isten kezében tudtam az életemet. Ekkor tudatosultak bennem a kapott ajándékok örömei is.
Legelső Bibliámat lapoztam, – melynek első fele ugyan hiányzott, de így is egy fontos verset megtaláltam benne, mely később sok mindenre megtanított: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak. Mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál és a zörgetőnek ajtó nyílik. Milyen sokan voltunk eddig, akikben megszületett az elhatározás: Kérünk, keresünk, zörgetünk, – míg „nem késő!” és voltak sokan mások, akik kértek és kerestek ugyan, de be nem zörgettek soha, sehová. Egy nap arra lettem figyelmes, ami számomra addig ismeretlen volt. Sokszor bizonytalanság és kételkedés lett úrrá rajtam, de Bibliát olvasva hinni kezdtem. Olvasás, gondolatba merüléseim alatt többször kérdeztem magamban: „Hogyan kérhetek attól, akit nem hallok, nem látok? Miként adhat a láthatatlan valaki boldogítót?” És bizonyára ti is voltatok így. Egyszer aztán, meghatározhatatlan helyről, sok vívódás között érkezett a kérdés: „Te ember, kértél eddig valamit Istentől úgy, mint szüleidtől? Mondtad, hogy mire lenne szükséged? Kérj és kapsz!”
A lélek harangja bent, keblünkben sokszor megszólal. Szívünkbe, mind kanálisba a csengő aranypénz, úgy gurult be az isteni ajándék. Aztán gyermeki meghatódottsággal, örömmel, és sokszor könnyes szemmel, párnákba fúrt fejjel megköszöntük az ajándékot. Akkor egy jelt kaptunk Testvéreim! Egy jelt, hogy meglássuk, észrevegyük, hogy van egy Isten, aki úgy ajándékoz nekünk lelkieket, mint a jó szülő gyermekeinek egy szelet kenyeret, vagy valamilyen más értéket. Mit érne azonban minden vagyon és gazdagság, ha lelkünkben kárt vallanánk?
Látjátok? – ez a megajándékozott emberi lélek kell kopogtasson, zörgessen, kérjen! Egy ajtó itt van, Testvéreim. Itt, keblemben: a szívem. Megnyitom előttetek, csak kopogtassatok! És nektek is adom, ha kéritek. Én viszont kérlek titeket, hogyha látjátok, hogy szomorú a ti embertársatok, netán valamiben hiányt szenved és kér tőletek vigaszt, megbocsátást, megértést – adjatok neki és nekem is! De testvéreim, nézzétek, itt van két kezem is. Gyertek, fogjátok meg, vezessük egymást Isten felé, és együttes szívvel kérjünk tőle további ajándékokat abban a reményben, hogy aki kér, mindenki kap.
Kedves Testvéreim! „Férfi és nő teljességének, egységének a gondolata maradt ránk, a görög mitológiai regét feldolgozó Platon Sympozionjában. Eszerint az ember valamikor férfi és nő volt egyben. Egy roppant, forgásban elveszítették egymást, azóta külön-külön csak fél rész mindkettő, és szüntelenül keresi a párját, a társát, vagy a másik felét, akivel teljessége megvalósulhat. E mítoszok jelképei szerint a szerelem nem más, mint maga a keresés, az egymásra találás, az egyesülés.” A mi feladatunk is az, hogy szeretetben keressük az egységet.
Sokszor nem érjük utol remélt vágyainkat, hiszen ember, vagy éppen Isten húzza át számításainkat. Sőt tévedhetünk is egy-egy meglátásunkban, ezt bevallhatjuk. Sokszor kerülünk életünknek olyan útvesztőjébe, ahol megálltunk egy pillanatnyi gondolkodásra, aztán választjuk a nehéz és rossz utat. Sokszor néhány év után megtorpanunk és belátjuk tévedésünket. Itt értelmes emberekként átértékeljük a történteket, s aztán megállapítjuk, hogy: „Eltékozoltuk, amit testüktől ápolóink, nevelőink megvontak. Miként tudunk hozzuk visszatérni?” Ezután keressük a megbocsátást, a visszafogadás lehetőségét. A szülői szívek nem tagadnak meg soha, de szükségünk van a megértésre, visszafogadásra. Szavakat fogalmazunk újra és kérjük édesapánkat, édesanyánkat, testvéreinket, embertársainkat, hogy bocsássanak meg nekünk. Nagyon sokszor kérjük Istent is!
Kedves Atyámfiai! Ha netán egykor ti is megtagadtátok embertestvéreiteket, de most már Jézus szavára hallgattok, jöjjetek, menjünk együtt vágyaink elé: Minél közelebb Istenhez és testvéreinkhez. Néha ugyan több, de máskor kevesebb kereséssel megtaláljuk, a minket megértő, nekünk megbocsátó szíveket. Emlékezzetek csak vissza arra az alkalomra, amikor hosszú távollét után viszontláttuk régi, családi fészkünket. Így jelenik meg az óta lelki szemeink előtt. A zörgős kapu kezünk markolása alatt megnyílik, s minden új alkalommal elénk tűnik a gyermekkor virgonc csikója. A zsalugáteres ablak alatt lassan és észrevétlenül surranunk a konyha felé, hogy hajnalhasadással zörgessük bele jó szüleink ébredő szemébe rég várt érkezésünket. Talán másodszor is meg kell zörgetnünk a régi ajtót, de miután kinyílik, tárt karokkal fogadnak a szerető szívek.
Engedelmetekkel még egyszer összefoglalom mai mondanivalómat. Egy cinikus bölcsész Antigonuszhoz egy tálentumért könyörgött. Ej, mondta a király: Ez sok volna. Adj hát egy dénárt, mondta a bölcsész. Csak annyit adni, nem illik egy királyhoz – felelte Antigonusz. Egy kérdés kommentár helyett: Hol helyezkedik el a kölcsönös kérésünk egymás felé?
Fodor Sándor írja: „Nem hiszem, hogy lenne a világon önzőbb lény az embernél. Nem elég, hogy az egész természetet igába szeretné fogni, hogy nemcsak napsütésével és esőivel, de villámaival, és viharaival is neki szolgáljon – de a tulajdon jónak, vagy rossznak vélt tulajdonságait, vágyait és törekvéseit is tükröződni véli a Természetben. Ápolja, vagy írtja a növényeket-állatokat, aszerint, hogy az ő szempontjából hasznosnak véli-e, vagy nem. Jobbik-szebbik énjét keresi – és véli felfedezni – mindabban, amit szeret, és a mások gonoszságát, irigységét, rosszindulatát abban, amitől viszolyog a Természetben. Pedig a Természet – a maga módján – nem szép és nem rút. Nem jó- és nem gonosz. Nem adakozó – de nem is fösvény. A természet – tökéletes”.
Végül pedig még egy biztatás, akik úgy érzik, hogy nincs rájuk szükség: Hogy az öregek még egy kicsit boldogok lehessenek, kell hogy valami foglalatoskodást adjunk nekik, akár jól csinálják, akár nem azt. Az a gondolat, hogy rájuk még szükség van, megvigasztalja őket. Ha már képtelenek valamit is tenni értünk, akkor kérjük meg őket, hogy tegyék össze értünk kezüket.
Hogy egy kicsit még mindig boldog legyen az is, aki úgy érzi, hogy valami oknál fogva haszontalanná vált, feléje szól biztató kérésünk: Fogja össze két kezét és imádkozzon testvéreiért!
A zörgetőnek minden ajtó megnyílik, hol hit és szeretet lakik a szívekben. Igaz, hogy itt is csak addig lehet zörgetni, míg tart, míg el nem fogyott az élet. Még ma sem késő a zörgetés, de holnapra már ne hagyjuk! Lehet, hogy lenne, aki megnyissa az ajtót, csak az a kérdés, hogy holnapig nem fogy-e el az erőnk, s akkor majd ezért nem zörgethetünk. Hívjon hát szívünk, egyre csak! A megnyílt ajtókon belül keressük a megértő szíveket, s ha majd a szoba csendjében párnára hajtjuk fejünket, megelégedett szívvel elmondhatjuk imádságunkat: „Istenem, tudtam, hogy zörgethetek, egy kicsit mégis kételkedtem, hogy meg is nyílik az ajtó -, de remélem, hogy bent szívem megértő, szerető emberekre talál”. Adja a jó Isten, hogy így legyen. Ámen.
Gondviselő Istenünk, megtartó, szerető édes Atyánk! Átérezzük Istenünk, hogy sokunk számára fontos a gyülekezeti élet, s éppen ezért imádkozunk is Hozzád, hogy megmaradjon nagyobb családunkban is az egység. Ennek érdekében óriási szükségünk van a hitre. Arra, melyet magunkkal hoztunk ki-ki arról a helyről, ahonnan elindult életünk ösvénye. Szükségünk van régi és új bizakodásokra, hiszen semmiben nem változik veled való szoros ragaszkodásunk és szeretetünk, de új élet köszönt ránk, új emberekkel, mely megváltoztathatja régebbi életünk megszokott folyását. Lehet, hogy a következő találkozás új akadályokat láttat meg jövendőnk látóhatárán, lehet, hogy némelyek szemében heggyé növekedik majd ez, de akkor is állj mellénk, segélj, hogy Jézus tanítása szellemében, örökös összefogással hozzálássunk a „hegy” elhordásához. Üzented ugyanis nekünk, hogy „minden lehetséges annak, aki hisz”.
Hangosan is kimondjuk Atyánk, hogy hiszünk, bízunk Jézus minden szavában, hiszünk áldott üzeneteidben, melyekkel nem kecsegtetni akarsz bennünket, hanem megerősíteni azokban a pillanatokban, amikor úgy érezzük, hogy önerőnkből képtelenek vagyunk a tovább lépésre. Adj békességet nekünk, hogy ebben az időszakban még inkább megfoghassuk egymás kezét, azét is, aki minduntalan kirándítja azt szerető markunk szorításából, s így kéz a kézben, szorosan egymás mellett haladjunk megérdemelt vágyaink, közösségi életünk, egyéni boldogulásunk felé. Most is imádkozunk az otthon maradt testvérekért, özvegyekért és árvákért, beteg testvéreink meggyógyulásáért, minden embertársunkért. A názáreti Jézus szavaival is kérünk hallgass meg imádságunkban, most és mindörökké. Ámen.
Pap Gy. László 