Dávid Ferenc emlékbeszéd
„Mindaz, /…/ aki keres, talál, /…/” Mt 7, 8.
Kedves Atyámfiai, szeretett, ünneplő Testvéreim! 2016. november 13-át írunk, amikor egyházközségünkben is alkalmat, ünnepi érzéseket szentelünk első püspökünknek, Dávid Ferencnek. Bár három területre küldi szentleckénk gondolatainkat, hiszen a kérés, keresés és kopogtatás eredményére hívja fel figyelmünket, – szeretettel ajánlom, hogy ez alkalommal egyetlen cselekvésre összpontosítsunk: a keresésre. Azért ajánlom ezt, mert Dávid Ferenc gondolkodásához, hitéhez, valláshoz való viszonyulásához szorosan hozzátartozott az állandó keresés, hitigazságaink felkutatása.
Mielőtt bármit is mondanék, álljon előttünk egy meglátás az emberi élet értelmének kereséséről, melyet a következőképpen hallhatunk: „A hamis életérzés keresése ösztönös, már a primitív embernél is meg volt. Gondoljunk arra, hogy a harcba induló vadember különféle festékekkel keni be magát, mert így félelmetesebbé, úgy is mondhatnám ellenállhatatlanabbá lesz. Ezzel mai, sőt női vonatkozást is kaphat a dolog. A nők haj és arcfestésében és a divatnak feltétlen behódolásban súlyos veszély fekszik az egészséges önérzetre és önértékelésre vonatkozólag. Nem látszanom kell barna-pirosnak, hanem azzá kell lennem. És ha nem tudok azzá lenni, szert kell tennem más értékekre, melyek kiegyensúlyozzák ezt a hiányt önértékelésemben. A festék csak eltakar, csak hamis életérzést ad és rontja az igazit. Kell találnom valamit, ami által értékesnek érzem magamat, ha nem is vagyok kifestve. Van, aki értékét azzal gondolja növekvőnek, hogy milyen szép, erős, gazdag, okos, nagylelkű stb. Hízelgésnek füstjével veszi körül magát és belebódul ebbe a mesterséges illatárba. Van, aki a bódulatot nem saját egyéniségét illetően keresi, hanem az életkörülményekre nézve. A legdurvább formája ennek a mámor és kábulat, amelyet különböző úton szereznek meg maguknak azok a szerencsétlenek, akik nem tudnak szembe nézni az igazi élettel.” /Stadler Frieda:Szeretnéd, ha szeretnének /.
Tudom, hogy a 16. századi ember keresése olyan követelményeket állított, melyeket ma el nem fogadhatunk, de nem is lehet ez a célunk. Viszont saját életutunk keresésében meglelhetjük azokat az értékeket, melyek összhangba helyeznek az élet igaz értékeinek keresésével.
Miért is fontos katatnunk ilyen érték után életünkben? Melyek lehetnek azok a fontos célpontok, melyekért érdemes meghoznunk a kellő áldozatokat? Engedjétek meg kedves Testvéreim, hogy mindenek előtt hangsúlyozzam a lelki jók keresését a testiekkel ellentétben, még akkor is, ha ezek meghatározóvá válnak egyéni boldogságkeresésünk alkalmával. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, – hangsúlyozom -, hogy fontos a mindennapi kenyér és szükséges a pénz is, de szerintem sokkal fontosabb, hogy békesség és nyugalom övezzen a kenyér elfogyasztásakor, a pénz elköltésekor.
Vallásos gondolkodásunk szépen kivetíti életünk valódi vásznára azt a folyamatot, melyet megélünk lelki javaink keresésekor. Három területet emelek ki: az emberek barátságának keresését (Péld 11, 27.), mások hasznának keresését (1 Kor 10, 24.), valamint Isten dicsőségének keresését.
Azok, akik szeretik a közösségi életet, legyen a család, vagy akár egy gyülekezet, előnyben részesítik a barátság keresését. A barátságuk ötvözi azokat az elemeket, melyek két síkon jelennek meg: az anyagi és a lelki élet terén. A barát jelenlétének szükségessége megerősíti bennünk a keresés-vágyat, hogy olyan emberrel, emberekkel osszuk meg gondolatainkat, örömünket és esetenként bánatunkat, akikre nehéz körülmények között bátran támaszkodhatunk. Ha külső máz takarja el a belső érzést, ha látszat határozza meg a kapcsolatot, akkor az első adódó alkalommal szertefoszlik a barátság igazi íze, értelme.
Pál apostol azt mondja, hogy a szeretet nem keresi a maga hasznát (1 Kor 13, 5.). Érthető, tehát, hogy sem baráti kapcsolatainkban, sem a családi-, közösségi életünkben nincs döntő szerepe a haszonnak. Nem szerethetünk anyagi előnyökért, és nem szerethetünk lelkünk nyugalmáért sem. Önmagáért és különös hatásaiért gyakoroljuk a szeretetet. Más szóval: Amikor szeretünk, az a tudat vezet, hogy mások hasznára cselekszünk. Ha álarcot viselünk a szeretet gyakorlása közben, kételkedésre adunk okot, mindannyian kíváncsiak vagyunk egymás igazi arcára.
A harmadik, keresési területet Jézus határozta meg. Nem keresem az én dicsőségemet (Jn 8, 50) – olvassuk az evangéliumban. Öndicséret, gyalázat, ismételgetjük a régi közmondást. Ez azt jelenti, hogy bármennyire is elégedettek vagyunk magaviseletünkkel, nem dicsérhetjük önmagunkat. Ha szomjazunk az elismerés után, tudnunk kell, hogy előbb-utóbb megkapjuk, amennyiben kiérdemeljük ezt a dicséretet. Inkább azt kell keresnünk, hogy jótetteinket látva hálásak legyenek Istennek a mi embertársaink
Az eddig elmondottak – ha néhol homályosan is –, de szorgalmazzák a letisztult jézusi eszme helyreállítását, melyet vállalt Dávid Ferenc is a 16. században. Szorgalmazzák annak a szeretetnek a megkeresését és megélését, mely a szeretet kettős parancsolatának második részében nyert fogalmazást: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ez az önzetlen, dicséretre nem vágyó, álarctalan, nyitott szeretet éli meg az igazi barátságot, ez áldozza fel magát a szolgáló szeretet jegyében, és ez erősíti meg Istenbe helyezett bizalmunkat. Akár a Középkor kereső forgatagában, akár a jelenkor tapogatózó bizonytalankodásában keressük is lelki javainkat, csakis azzal a meggyőződéssel tehetjük, mint Dávid Ferenc: Isten előbb-utóbb nyilvánvalóvá teszi hit- és életfelfogásunk igazságait.
Dávid Ferenc állandóan tovább haladt a hitigazságok keresésében, s így mi is követhetjük példáját. Keressük az oda fel valókat (Kol 3, 1) – mondta első püspökünk. Nem úgy hangsúlyozta ezt, mintha nem Istent kereste volna a többi reformált egyház is. De azzal a buzdítással késztette híveit Isten keresésére, hogy végre megtaláljuk a Jézus által is hirdetett, szerető, gondviselő, egyedüli Atyát. Isten egysége mellett rámutatott arra a szerető Atyára, aki gondoskodásában, de főként viszonyulásában felülmúlja a legjobb, földi szülőt. Egy olyan bensőséges viszonyt láttatott meg Isten és közöttünk, melynek meghatározója a szeretet és megértés, nem a harag, gyűlölet, vagy az ebből eredő félelem. Ezek a fenti állapotok csakis tiszta, belső érzületekre alapozhatók. Addig, míg álarcokkal felszerelve megtéveszthetjük embertársainkat, Isten iránti viszonyulásunkban a belső, szívbeli, tiszta érzések a meghatározók.
Mióta Dávid Ferenc püspökünk szavát hallatta Isten gondviselő szeretete mellett, megváltozott a jövendő keresésünk is. Bár él bennünk Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor megállapítása, miszerint az unitárius vallás a jövő vallása -, nem ringatjuk alaptalan reménységbe magunkat. Jövendőbe helyezett reménységünket éppen a tiszta jézusi kereszténység emberközeli tanai biztosítják, melyek nem utópisztikus képzelgéseken alapulnak, hanem azon a megnyugtató tudaton, hogy akik Istent és embertársaikat szeretik, azoknak minden javukra szolgál. Azaz nem létezik váratlan fordulat, sem sorszerű esemény, mely megakadályozná Isten gondviselését.
Végül arról az örömről szólok, mely mindenkor meghatározta az unitárius emberek keresés utáni örömét. Ez volt Isten megtalálásának boldogsága. Sokszor feltettem magamnak a kérdést: Vajon sikerült volna-e így rátalálnunk Istenre, ha Dávid Ferenc nem veszi észre a Jézus által megjelölt utat? Dávid Ferenc prédikálásának köszönhetően elmondhatjuk, hogy unitáriusokként, a magunk módján kerestük és megtaláltuk Istent, aki észrevette nyíltságunkat, álarcnélküliségünket, és őszinteségünkért egy életre szóló nyugalmat adott nekünk (2 Krón 14, 7.). Ezt a nyugalmat nem helyettesítheti semmilyen hiedelem, sem túlvilági ígéret. A mindenkori ember szívéhez, cselekvő készségéhez szól, akit tettre késztet, bizalomra gerjeszt. Hozzánk szól a mindenkori figyelmeztetés, hogy szeressünk teljességgel, tiszta szívvel, lélekben és igazságban bízzunk Isten gondviselő szeretetében.
437 év telt el azóta, hogy ismeretlen sírba temették első püspökünket, Dávid Ferencet. Azóta tart unitárius keresésünk és még mindig érvényben van őszinteségünk. Azóta szót fogadunk Ámos prófétának, aki szerint keressük Istent, hogy éljünk (5, 4.). Időszerű e meglátás még akkor is, ha lelkészek és hívek közül mára már sokan megkérdőjelezik jövendőnket. Isten a bátorság lelkét adta nekünk, s ezért bizakodva tekintünk örökkévaló gondviselése felé. Erre jogosít fel első főpásztorunk tanítása, élete és áldozathozatala. Nyugodjon békében, legyen emléke áldott közöttünk és koronázza meg Isten az ő gondviselésével a mi állandó, hitéleti keresésünket. Ámen.
Pap Gy. László 