2014.01.12 – Az áldás – 1.

„Áldott legyen az Isten /…/ aki megáldott minket minden lelki áldással /…/” Ef 1, 3.

Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!

„Élj úgy, mint akinek minden lépését áldás kíséri. Élhetsz úgy is, mint aki elátkozott. De akkor átkozott leszel. Viszont: hogy élhettél és munkálkodhattál, történjék bármi is, mindenképpen áldás volt; s azért volt áldás, mert elátkozott mivoltodban is képes voltál észrevenni az élet nagy esélyeit.” (Kertész Imre)

Ismét egy olyan témát választottam, melynek tárházából bőven válogathatok. Jó nekünk az áldással közelebbi ismeretséget kötnünk, annál is inkább, mert nemcsak Istentől kapjuk ezeket, hanem előbb-utóbb magunk is áldásosztó társaivá válunk Istennek.

A felolvasott szentlecke egy mély hálát ébreszt bennünk, s éppen ezért megfelelő gondolatok és érzések övezik további megjegyzéseimet. Az ajándékról és ajándékozásról szóló beszéd majdnem ugyanezzel a gondolattal végződött. Végkicsengése mindenképpen az volt, hogy hálásak vagyunk Isten kimondhatatlan ajándékaiért. Nem szeretném azonosítani az áldással az ajándékot, még abban az esetben sem, ha azonos forrásból származik és táplálkozik mindkettő. Éppen ezért vizsgálat alá veszem az áldást, és ezzel foglalkozom a továbbiak során.

1). Az áldás bibliai előfordulásait illetően kétféle felfogás és gyakorlat tárul elénk. Az első természetesen az ószövetségi, melynek négy formáját fedeztem fel.

Az elsőnek a népáldás számít, mellyel, pl., Bálám megáldotta a népet (4 Móz 22, 6). Ez az áldás azonban inkább átokformát tartalmaz, azzal a kivétellel, amikor Bálám Istenre bízva a cselekvést megjegyezte, hogy akit Isten megáld, az áldva lesz, akit pedig megátkozott, az átkozott.

A második áldásformát az atyai áldás kiosztásakor tapasztaljuk (1 Mózes 27), amikor Jákob csalással megkaparintotta magának az édesapai áldást. Nagyon érdekes a csaló Jákob érzés- és gondolatvilága. Tudja, hogy amennyiben kiderülne álnoksága, az elhangzott atyai áldás nyomban átokká változna át (1 Móz 27, 12).

A harmadik áldásformát Ruth Könyvében találjuk, mely örökérvényű esketési gondolatokat ébreszt bennünk. Közelebbről arról van szó, hogy Isten tegye áldottá és megszaporodottá azokat, akiknek magzatai felépíthetik a jövendőt (Ruth 4, 11).

A negyedik és egyben utolsó áldásformát a papi szolgálat területén tapasztaljuk. Sok unitárius lelkész is előszeretettel használja az ún. Ároni áldást, mellyel mai és következő, az áldásról szóló beszédeimet zárni szeretném (4 Móz 6, 24-26). Áldjon meg tégedet az Úr…

2). A gyönyörű Ároni áldással tulajdonképpen véget ért az ószövetségi áldásformák ismertetése. Az újszövetségi gyakorlatból azt emelem ki csupán, ami teljes mértékben Jézus elképzeléséhez igazodik. Ennek két fontos megnyilvánulási formájával találkoztam:

Az első, amikor Jézus megáldotta a kisgyermekeket (Mk 10, 16). Az emberközelségnek, és ugyanakkor a szeretetnek tiszta jelei fedezhetőek fel Jézus viszonyulásában, amikor, pl., nem csak megsimogatta a hozzáérkezett kisgyermekek fejét, hanem ölébe is vette őket. A történet szavaival élve „kezét reájuk vetvén” áldotta meg őket.

A második újszövetségi eseményben akkor látjuk Jézust, amikor elbúcsúzott tanítványaitól (Lk 24, 50). Az általunk is gyakorolt áldási testtartást vette fel Jézus, melynek köszönhetően felemelte kezeit és úgy áldotta meg tanítványait.

Összegezve az eddig elmondottakat megállapítom, hogy Istent illeti a dicséret azért, hogy áldásaival befolyásolta a mindenkori embert, hogy maga is áldást oszthasson, annak ellenére, hogy adott bibliai korokban az áldás közé gyakran átok is vegyült, vagy éppen képtelen volt a kor embere arra, hogy megkülönböztesse egyiket a másiktól. Ma nyugodtan elmondhatom, hogy Isten akaratát és lelkületét magában hordozó áldás Isten atyai szeretetéhez simul, amiért első sorban is őt illeti a dicséret és dicsőség.

3). Beszédem második része felszólító módban fogalmazható: áldjuk azokat, akik minket átkoznak! (Mt 5, 44). Ez a jézusi felszólítás végtelenül mély és mindent megbocsátó szeretetet feltételez, melyet töredelmesen bevallom – teljességgel megélni nagyon nehéz volt, és bizonyára az is marad. Itt és most el kell mondanom azt is, hogy minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy csakis áldásként maradjon az érzés szívünkben, a szó pedig a szánkon.

A jézusi felszólítás értelmezése során két komoly tényezővel kell szembesülnünk: az egyik az ellenség, a másik pedig az átok jelenléte.

Az ellenség fogalmat nem szeretném harcias, vagy valamilyen erőszakos jelzőkkel ellátni. Én az ellenségben csupán ellenkezőt látok, aki a maga módján általában valamiben, vagy valakivel, vagy éppen mindenben és mindenkivel ellentétes véleményen van. Nehéz meghatároznom, hogy mennyire igaz ez az álláspont. Legfentebb akkor, ha megállapítható róla, hogy hozzáigazodik Isten akaratához.

A Példabeszédek Könyvében azt olvassuk többek között, hogy adj enni annak, aki téged gyűlöl, s meglátod, hogy ezzel a cselekedeteddel eleven szenet szórtál a fejére (Péld 25, 21). Az ellenkezőből, tehát a gyűlölet is kisugározhat, ami fokozza a hangulatot, és befolyásolja az indulatokat. Javaslom, hogy itt álljunk meg e kérdésnél, és feltételezzük az ellenkező, bennünket gyűlölőről, hogy nem is olyan vészes a haragja, sőt minden különösebb erőfeszítés nélkül képesek is vagyunk elfogadni ilyennek őt. Természetesen vállalnunk kell azt is, hogy áldást és nem átkot szólunk haragosunk felé.

A második kérdéskör az átok körül forog. Mi az átok? Az áldás ellentéte – mondjuk. Rossz kívánságok megfogalmazása mások iránt. Azt már tudjuk, hogy ugyanazon szájból származik áldás és átok (Jk 3, 10). Sőt eben az esetben éppolyan könnyedséggel kívánhatunk valakinek jót, mint rosszat. Egyetlen gondom személy szerint az, amikor igyekszem Ézsaiás próféta tanításához igazítani életemet, aki azt mondja, hogy ne féljünk azoktól, akik minket gyaláznak, és ne essünk kétségbe szidalmazásaikért (Ézs 51, 7). Szinte hallom a közmondást, hogy „szamárbőgés nem hallszik az égbe”.

Végül bármilyen megkülönböztetéssel szemléljük is az ellenség, az ellenkezők, a bennünket gyűlölők táborát, bármiként is viszonyuljanak hozzánk, nemcsak a tanítás szellemének követelménye, hanem a mindenkori együttélési normák is megkövetelik, hogy alázatosan viselkedjünk embertársainkkal szemben. Amikor elérkeztünk erre a belátásra, akkor közel vagyunk a felismeréshez, amikor nyugodt szívvel vallhatjuk, hogy igenis áldjuk azokat, akik minket átkoznak (Lk 6, 28). Ez a mély, emberi érzelem pedig Isten rólunk való gondoskodásának visszasugárzása . Áldott legyen az Isten, hogy megáldott minket minden lelki áldással!

4). Az áldás Istennél van! Ezzel a gondolakörrel szeretném zárni mai beszédemet. Bezárom azt a gondolatsort, melynek rendjén feszegettem áldásainkat és átkainkat. Bizonyos, hogy minden áldás, melyet embertársainkra szórunk előbb-utóbb Istenhez vezethető vissza. Tőle érkezik első sorban az indíttatás. Erre figyelmeztetek, amikor kiemelek néhány bibliai helyet annak szemléltetésére, hogy az áldás Isten kezében van.

Isten megáldotta a hetedik napot (1 Móz 2, 3). Áldott, tehát az a nap, melyet Istennek és magunknak szentelhetünk azért, hogy megpihenjen a testünk, lelkünk pedig művelődjön. Isten megáldotta az ő népét (4 Móz 23, 20). Megáldotta szolgáit, hogy végezhessék a rábízott feladatokat (134. Zsolt 3.). A szolgák után, szinte magától értetődően következik, hogy Isten áldását adta hajlékaira is (Jer 31, 23), ahol segítségül hívhatjuk az ő szent nevét. Isten megáldotta ezt a földet (Zsid 6, 7), mely lakhelyet és megérdemelt emberi élet lehetőségeit tárja fel előttünk.

Végül egy idézettel összegezem mai mondanivalómat: „Isten tudja, hogy mindannyian az élet művészei vagyunk. Egyszer vésőt és kalapácsot ad a kezünkbe, hogy szobrot faragjunk, máskor ecsetet és festéket, hogy fessünk, megint máskor pedig papírt és tollat, hogy írjunk. De soha nem fogom tudni használni a kalapácsot a vásznon, sem az ecsetet a szobron. Ezért még ha nehezemre esik is, el kell fogadnom a mai áldásokat, akkor is, ha éppen nem áldásnak érzem őket, hanem átoknak.” (Paulo Coelho)

Rajtunk múlik, tehát, hogy miként fogadjuk el, és vélekedünk a továbbiak során Isten és az emberek áldásáról. Nekem az a véleményem, – melyet bizonyára még sokan osztanak velem, hogy Isten után az ember is megérdemli a dicséretet, amennyiben él az Isten adta áldás-osztás lehetőségeivel.

Legyen dicséret és dicsőség Isten áldásaiért, mindörökké. Ámen.