„Mester – mondták neki, tudjuk, hogy igazmondó vagy, Isten útját az igazsághoz híven tanítod és nem mások szerint igazodol, mert nem vezet emberi tekintet.” Mt 22.16.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Isten további útjait kutatom, s tartsuk ma is szem előtt a jézusi tanítás központi gondolatát, mely Isten útjának helyességére és igaz voltára vonatkozik.
1). Isten útja egyenes. A zsoltáros arra kéri Istent, hogy egyenes földön vezesse őt (143,10). Ettől a kéréstől nincs távol a mi óhajunk sem. Vezessen Isten egyenes úton minket! A kérésnek két fontos összetevője van. Az egyiket régebbi, matematikai tanulmányaink igazolják: Két pont között a legrövidebb út, az egyenes. Ez megdönthetetlen igazság, amikor két helység közötti távolságot szemléljük. Igen ám, de változnak az utazási lehetőségek. Sőt, a mai felgyorsult világban arra törekszünk, hogy lerövidítsük minden utat. Ebben a kérdésben fontos szempont, hogy ne siessük el életünket. Tegyük fel mindig magunknak a kérdést: Megéri-e a nagy sietség? Egy hegyre nem hiába találták ki a kacskaringós, fokozatosan felfele haladó utat. Ha lehetséges volna, akkor minden esetben célegyenesen építetnék ki a domb aljától a csúcsig. Nemcsak az utak, hanem az ösvények is követik ezt a gyakorlatot. Ha átvitt értelemben alkalmazzuk a példát, célegyenesen is felérünk a csúcsra, de vajon megéri-e a nagy erőfeszítés. Nem égetjük-e el ideje korán fizikai és lelki tartalékainkat?
A másik vonatkozás magatartásunkra építhető. Itt is két esettel találkozunk. Az első szerint Istent vizsgáljuk. Egyszerű, hiszen Isten nem ember, hogy hozzánk hasonlóan gondolkodjon, vélekedjen és cselekedjen. Míg gerinces és gerinctelen emberekkel találkozunk, vagy egyenes tartású, illetve hajlott hátú emberekkel szembesülünk, addig Isten változatlan marad. Más szóval azt mondjuk, hogy Isten szava – Jézus tanítása szerint –, igen, vagy nem. Nincs ezen kívül más, mint ahogy az előfordul velünk. A második probléma magatartásunk. Itt magunkra kell értenünk a gerinces, vagy gerinctelen viszonyulást, s annak függvényében kell vizsgálnunk gondolatainkat, érzéseinket és ezek nyomán esedékes cselekedeteinket.
2). Isten útja igaz. Csakis Isten a megmondhatója, hogy helyes és igaz az utunk. Sok helyen olvasunk a Bibliában Isten igaz útjáról. Azt mondom, hogy e gondolat végig vonul a Szentírás teljes terjedelmén. Álljatok az utakra és nézzetek szét – olvassuk Jeremiás próféta könyvében. Kérdezősködjetek a régi ösvények felöl, melyik a jó út és azon járjatok, hogy nyugodalmat találjatok lelketeknek (6,6). Szép gondolat ez! Az unitárius embernek szól. Ne várjuk a sült galambot, azaz ne reménykedjünk abban, hogy útjelző táblával a kezében, vagy felhőkben elénk áll Isten és mutatja számunkra az utat. Mi kell eldöntsük, hogy melyik a helyes út. Ezután időszerűvé válik a zsoltáríró ajkán is megfogalmazódott imádság: Uram, Istenem, vezess engem a te igazságodban és így egyengesd előttem a te utadat (5,9). Tehát megválasztottuk az igazság útját, melyet éppen a múlt tévedései tettek járhatóvá, s ezen az úton joggal kérhetjük Isten segítségét. De nem csak a kérés csünghet ajkunkon, hanem a hálaadás is. Ha Mózes búcsúénekére gondolunk, elegendő indíttatást nyerünk arra, hogy az isteni, igaz, helyesen megválasztott út után ráébredjünk vallásos kötelességünkre. Cselekedete tökéletes, mert minden útja igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő! – mondja Mózes (5 Móz 32,4).
Az említett út újszövetségi gondolatát hordozza mai szentleckénk. Igaz, hogy a Heródes pártiak és a tanítványok szájából hangzik a meggyőző kijelentés, de hűen támasztja alá Jézusnak Istenről szóló tanítását. Sőt, itt azt is megemlíthetem, amit külön megjegyzett az evangélista, hogy amikor Jézus Istenről szóló igazságokat beszélt, akkor nem az embereknek kedveskedett. Tehát mindig Isten igaz útját tartotta szem előtt.
3). Isten a békesség útja. A Keresztelő Jánosról szóló jövendölésben van egy szép részlet, mely hűen érzékelteti az imént említett meglátásomat. János prófétaként fog belépni népe életébe, hogy megtanítsa az üdvösség útjára. Mindez Isten akarata szerint történik, aki meglátogatja sötétségben ülő népét. Sőt vigasztalásával azok közé lép, akik a halál völgyének árnyékában élnek. Mindezt azért teszi, hogy a békesség útjára igazgassa lábaikat (Lk 1,78-80). Fontos jövendölés ez mai unitáriusoknak is. Annál is inkább, mert gyakran találjuk egymást sötétségben és szomorúságban. Ezek az állapotok pedig türelmetlenekké tesznek minket. Elviselhetetlennek hisszük életünket és kibírhatatlannak szomorúságunkat. Ekkor életünkbe lép a békesség fejedelme, Jézus, aki Isten békeszerző szavát súgja fülünkbe: Bízzál! S mi igyekszünk békére lépni mindenkivel. Megbékélünk életünkkel is, mert tudjuk, hogy békességes tűrésünk és kitartásunk meghozza gyümölcsét.
4). Isten a boldogság útja. Minden ember boldog, aki Isten útjában jár! (128. Zsolt 1). Ezt állítja a zsoltáríró és ezt igazolják azok az események is, melyek tanúsítják életünk helyes döntéseit. A szülő sokszor összefogott kézzel könyörög gyermekének, hogy maradjon a helyes úton. A gyermek boldogtalannak mondja magát, hiszen lángoló ifjúsága más út felé tanácsolja őt. Ennek ellenére mégis szót fogad szülőjének, mert úgy érzi, hogy ezzel tartozik neki. Évek múltán hallja a szülők vallomását, akik boldogok voltak azért, mert gyermekük hallgatott szavukra. És boldogok most is, hogy maguk körül láthatják gyermeküket. Vallásos életünk boldogság-ígéretei kevés embert csábítanak. Tagadhatatlan, hogy a szeretetteljes, szerény életmód megadja a megérdemelt boldogságot. Jézus tanítása értelmében minden gondolatunkkal, cselekedetünkkel azon kell lennünk, hogy ezt a boldogságot munkáljuk, már itt, földi életünkben, ahová várjuk Isten országa megjelenését.
5). Mai beszédem befejező gondolata, hogy Isten az irgalmasság útja. Sok próbálkozás történt és történik, hogy mondanivalójában helyettesítse az unitárius lelkész az „irgalom” kifejezést. Van sikeres, vagy kevésbé szerencsés kísérlet. Az lenne jó, ha nem kellene kényszerítenünk semmilyen belemagyarázást. Két példát említek, hogy jelen van életünkben Isten irgalmának útja. Az egyik az irgalmas szamaritánusról szóló példázat, melyet mindannyian ismerünk. Ebben indul könyörületességre embertársa iránt a megvetett idegen, akiben van elegendő lélek, hogy segítsen bajba jutott embertársán. A másik példát Énekes könyvünkből vettem. A 16. századból maradt ránk a 107. sz. énekünk, melynek első sorában István diák Isten irgalmáért könyörög: „Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem…” Ezekben, az irgalomról szóló gondolatokban másról van szó, mint félelemről. A bajba jutott ember nem attól fél, hogy fájdalmat okoz a róla való gondoskodás. Sőt az irgalomért Istenhez könyörgő diák nem félelem miatt közelítette meg ilyen szavakkal Istent. Tudomásra hozza a bizalmat és reménységet, mely megtölti hittel szívünket. Sőt, tudatában van annak is, hogy földi kötelékeink között gyakran félre állnak mellőlünk azok, akikben különben reménykedhetnénk. Arról ne is beszéljünk, hogy amikor gyengül erőnk és lelkünk, akkor főként Isten az, akitől segítséget várhatunk. Így válik kéréssé az unitárius ember számára is az irgalom, mely megtölti vallásos életünket.
Láttuk, hogy Isten mindig egyenes úton jár, s tőlünk is elvárja, hogy ezt az egyenességet tanúsítsuk magatartásunkban. Felfedeztük, hogy Isten útja igaz, sőt eligazítás találtunk arra nézve, hogy miként járhatunk egy úton Istennel. Biztatásként hallottuk, hogy Isten útja a boldogság felé vezet. Elsődleges szempont, hogy mások boldogítása maradjon irányadó életünkben.
Nincs és nem lehet nagyobb vágya életünknek, mint egyszer és véglegesen rálépnünk Isten békességének útjára. Itt találjuk a nyugalmat, mely feledteti velünk anyagi és lelki életünk viszontagságait. Végül, de nem utolsó sorban, Isten az irgalmasság útja. Azt akarja, hogy maradjunk könyörülő szeretetében és tehetségünk szerint tanúsítsunk szeretetet embertársaink iránt. Isten útja előttünk áll. Csak a szándék választ el tőle. Lépjünk rá útjára! Ámen.
Pap Gy. László 